Eladó az egész világ

Önmagukat ágyúzzák az ukránok avval a céllal, hogy Oroszországot és annak galamblelkű vezetőjét a világ előtt befeketítsék, ezt állította hétfőn Oroszország ENSZ-nagykövete, aki evvel a legőszintébb nagyrabecsülésünket érdemelte ki. Baromságok kinyilvánításában a mi legjobbjainkat, vagy pláne a mi felkent vezetőnket lekörözni, és ráadásul rögtönözve, ahogy a rigó fütyül, ez akkora teljesítmény, ami előtt csakugyan le a kalapot. Még akkor is, ha tudjuk, hogy Vaszilij Nebenzja képzelőereje és mesélőkedve a legkényesebb igényeket is kielégíti, elannyira, hogy a magyar kormányzati agitprop válogatottban csapatkapitányi szerepet is kaphatna akár. Tőle tudható egyebek között, hogy az ukrajnai háborút az ukránok kezdték tüzérséggel, aknavetőkkel és mesterlövészekkel heteken át támadva Donbasz lakosságát, akiket végül Oroszország volt kénytelen megvédeni. Mi, magyarok, evvel csaknem a kezdetektől fogva tisztában vagyunk, lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy a nagykövet úr hírmagyarázatainak tartalmát közmédiánk jóvoltából naprakészen követhetjük. Némelyek szerint orosz háborús propagandából csaknem ugyanannyit kapunk, mint maguk az oroszok, avval a különbséggel, hogy nálunk ennek a propagandának a fogyasztása egyelőre opcionális.

A jövővel pedig jobb, ha nem is foglalkozunk.

Van viszont itten egy furcsa anomália. Orbán nagy barátja Európában csakis Macronnal hajlandó szóba állni. Tény, hogy Macronnak ebben munkája van, beiktatását követően szinte azonnal Versailles-ban látta vendégül minden oroszok legnagyobbikát, két évvel később pedig Fort Brégançonban. Utóbbi olyan megtiszteltetés, amiben Vlagyimir Vlagyimirovicson kívül csak Theresa May és Angela Merkel részesült. Evvel együtt Macron kemény, hajlíthatatlan, ebet a karóhoz kötő tárgyalófél, ellentétben avval a roppant ambiciózus, bár önjelölt figurával, aki egyfelől imád Eurázsiában ide-oda cikázván különféle badarságokat összehordani, másfelől pedig pontosan tudja, hogyan kell szót váltani felgőgölt diktátorokkal, lévén szakmabeli ő maga is.

De lám, Putyin mégse vele, hanem Macronnal.

Miért vajon?

E tekintetben az a tény, hogy az Európai Unió Tanácsának elnöki tisztét ebben a félévben Franciaország tölti be, nyilvánvalóan nem játszik semmiféle szerepet. Az viszont már igen, hogy Putyin, ha egyáltalán szóba áll Európával, tárgyalni csakis nyugati, európai, a másik oldalhoz tartozó figurával hajlandó. Orbánnal nem, mert vele minek. Ő nem a Nyugatot, hanem a glóbusz putyini oldalát reprezentálja, már ha reprezentál bármit is egyáltalán. Megkapja az instrukciókat, aztán mehet haza.

A napokkal később indítandó támadásról a nyolc méter hosszú asztal mellett nyilván nem esett szó, nicht vor dem Kind, majd megtudja akkor, amikor a többiek. Azóta viszont lett volna módja eltűnődni arról, ami Ukrajnában folyik, illetve nem folyik. Például az orosz légierő felszívódásáról, ami a legkülönfélébb találgatásokra ad okot. Az sincs kizárva, hogy a katonai csúcstechnológiát képviselő szupermodern, legyőzhetetlen orosz légierő már nincs is meg, suba alatt az egészet eladogatták, és ez csak azért nem derült ki hamarabb, mert épp azok adogatták el, akiknek a hiányt észre kellett volna venniük.

Hogy aztán az ebből származó sok trillió rubeles bevétel hova lett, azon nem érdemes töprengeni. Egy része nyilván megvan, a világ nagy, az úri huncutságokból képződő jövedelem biztonságba helyezésének technológiái pedig az óbabiloni birodalom óta finomulnak, a bevétel más része pedig nagy valószínűséggel elivódott. Bő két héttel ezelőtt az ukránoknak módjukban állt megfigyelni, hogy a támadó alakulatok katonái folyamatosan vedelnek, és evvel párhuzamosan árulják a benzint meg az olajat, pár nappal később pedig arra derült fény, hogy az orosz harci járművek tankjai konganak az ürességtől. Logisztikai hiba, a hadtáp az üzemanyag-felhasználást ismeretlen okból alultervezte, vélték az elemzők, akik orosz katonát azelőtt nyilván sohase láttak, pláne nem olyat, akinek épp a harcmező felé kellett haladnia. Más kérdés, hogy az afgán háború végén volt olyan szovjet harckocsizó hadosztály, amelyik az egész harci technikáját tokkal-vonóval eladta az afgánoknak, nyilván nem avval a céllal, hogy az árán szenteltvizet vásároljon. Eszerint tehát a harctér felé igyekvő és az onnan távozó orosz katona igényei nagyjából azonosak és jó közelítéssel meghatározhatók, ezeket bele kéne kalkulálni a haditervbe, az eredmény pedig csakis egyvalami lehet.

Oroszországnak a háborúzást egyszer és mindenkorra abba kell hagynia.

Egy hadsereg ütőerejét állítólag három tényező határozza meg, a harci technika, a harci tapasztalatok és a morális színvonal. Az orosz haderő technikájával gond egy szál se, ami pedig a harci tapasztalatok utánpótlását illeti, arról az orosz politika 1979 óta folyamatosan gondoskodik. A morális színvonal viszont más kategória. Tudvalévő, hogy a korrupció a hadsereget a kőbaltával vívott csetepaték óta mindenütt és minden korban átszövi, minél korruptabb az illető ország, annál inkább. Az oroszországi korrupciót illetően tapasztalataink nincsenek, a hazait illetően viszont igen, annak alapján lehetnek róla fogalmaink.

Az orbáni modell archetípusa, mindent maga alá gyűrő őserő, amitől az élő vizek megbüdösödnek, a növényzet kiszárad, a madarak pedig döglötten hullanak az égből alá.

Semmi se működik.

Ha pedig ez így van, akkor az orosz katona kezébe bunkót se szabad adni, önmagában tesz vele kárt. Bölcsebb volna továbbá, ha legközelebb nem Orbán menne Moszkvába, hanem Vlagyimir Vlagyimirovicsot hívná meg ide. Vigye le Felcsútra, nem egy Versailles ugyan, meg nem is Fort Brégançon, de hát ez van. Fogjanak egy-egy demizson adómentesen főzött házi pálinkát, üljenek csontrészegen az üres stadion lelátóján, boruljanak egymás nyakába, és zokogjanak.