Egy visszatérés

Az orosz hadügyminisztérium nevében Mizincsev vezérezredes a Mariupolt védő ukránokat nacionalistának és külföldi zsoldosnak nevezve felszólította a fegyverletételre. Az ultimátum szerint az ukránok miatt áll ostrom alatt a város. Természetesen ők az okozói a civilek halálának is. Miattuk „szörnyű humanitárius katasztrófa alakult ki. A mariupoli hatóságoknak most lehetőségük van arra, hogy átálljanak a nép oldalára, különben a rájuk váró katonai törvényszék ítélete lesz a legkevesebb, amit megérdemelnek szörnyű bűneikért, amelyeket az orosz fél nagyon gondosan dokumentál.”

Az ott harcoló ukránok pontosan tudják a forgatókönyvet. A várost védő katonák azért követtek el mindent, hogy az utolsó pillanatokban még kijuttassák az AP hírügynökség ott maradt tudósítóit, mert – ahogy az egyik katona mondta nekik –: „Ha elkapnak, kamera elé állítanak, hogy bemondd, minden, amit leforgattál, hazugság volt. Minden erőfeszítésetek, minden, amit Mariupolban tettetek, hiábavaló lesz.”

Ismerem. Megtörtént már az életemben. Mert bizonyítékot a bűnösségre lehet készíteni. Nincs az a tett, amiből ne lehetne kihozni valami teljesen mást. Csak realizálás kérdése.

1956 novemberében nem akartunk a fülünknek hinni, hogy ellenforradalom történt. Decembertől még mint valami lehetetlent vettük tudomásul, hogy állítólag szörnyű ’56-os bűneikért hurcolják el az embereket. Február 20-án reggel nem tudtuk elképzelni, amit késő délelőtt el kellett hinnünk a szemünknek. Hogy néhány óra múlva csatárláncban körbeveszi a kampuszt a pufajkás karhatalom, és megindul az épületek felé. Aztán csak zuhogtak ránk a gumibotütések, miközben sorba állítottak, teherautókra raktak, a rendőrség épületébe vittek, a kihallgatásokon tovább vertek, és elkezdtünk vallani, a jegyzőkönyvbe mondva és aláírva, hogy az, amit elkövettünk az ellenforradalom napjaiban, bűncselekmény. És alig hat hónappal 1956. november 4-e után, 1957 áprilisában és májusában már mindenki természetesnek vett mindent: a nyelvet, a vádakat, a bűnöket. És a létet, mely íme, most éppen ilyen. Bent, a cellákban, a börtönökben, az internálótáborban. És kint. Akik tovább dolgoztak, akik hatalmas tömegben felvonultak. A szemantikai tér, melyet az országra kényszerítettek, mely első hallásra hihetetlennek hangzott, valóság lett. Mert minden megfordítható az ellenkezőjére.

Csak az a kevés, láthatatlanul maradó jellem emlékezett, akik gyűlölet nélkül se voltak hajlandók felejteni. Meg aki rettegve is gyűlölni tudott. Én az utóbbiak közé tartoztam. A gyűlölet volt az egyetlen lelki védelmem. Az engem is deformáló gyűlölet védett meg a felejtéstől. A romlott kölkök a lelkemben.

Most is, egyik pillanattól kezdve a másikra, ezt a Reuter által közölt ukrajnai hírt elolvasva ráismerek ugyanerre az újra megszülető, rettegő gyűlöletemre. Hiába tudom, hogy hideg fej, józan ész, zsidó-keresztény euroatlanti kultúra és a megbocsátás. Hogy a teremtés, a kozmosz alapvetően jó – az Ukrajnában újjászülető iszony ereje megint felébresztette bennem az egykor kiszabadult vad, szembeszegülő indulatot.

Ez az iszonyatos nyelv! A számonkérés, a kirekesztés, a megbélyegzés, a lelki megölés nyelve. Egykor a fajelméleté, majd a marxizmus–leninizmusé. Most pedig az „igazságé”. Mely már 2010 óta megint árad ebben a hazámban is. Hogy otthon ember vagyok, az utcán meg bérenc, magyarellenes, háborúpárti, LMBTQ-támogató, országeladó, hazaáruló, nemzetidegen. Hogy semmi keresnivalóm nincs a rendes emberek között. Hogy igazi vezetőm Orbán Viktor. A biztonságot adó, izmos arcú vezér. Ez a rettenetes alak, aki megvédi az országot. Akinek a segítségével „kimaradunk ebből a háborúból”. Ahogy kimaradtunk egykor, 1939 és 1945 között. Mint a legpocsékabb nemzet.

A ma uralkodó orosz politikai elit az ukránokkal szemben ma már tovább megy annál, amit 1956-ban Magyarországgal szemben alkalmaztak. Akkor – a magyar kollaboránsokkal együtt – a forradalmat a szocializmus nevében fasisztázták le. Most viszont az orosz ortodox egyház által támogatott, nyílt élettéreszme és nemzeti felsőbbrendűség alapján megy neki az orosz politikai gépezet egy olyan népnek, mellyel ezernyi kulturális, történeti és genetikai szál köti össze. És ezt az orosz lakosság jelentős része ugyancsak helyesli. Az Orosz Birodalmat mára birtokába vette az igazi, fasisztoid szélsőjobboldaliság. Virulensebben és aljasabbul, mint klasszikus elődje 1945 előtt. Ahogy Magyarországot is.

Lehet, hogy ugyanúgy, mint egykor, a nagy győzelem nem sikerül már az orosz birodalmi gondolat képviselőinek se. És ettől megint mintha lehetne még valami. Mert eddig alig van nyoma ukrán kollaboránsoknak. De ’56-ban se volt. A papírforma szerint azonban előbb-utóbb Ukrajnában is lesznek. Csak talán kevesebben. Mintha lenne fejlődés…

Mert egykor még, 1944-ben, 1947-ben, 1957-ben tolongtak. Mögöttük a sok „semleges” kisemberrel. Ahogy most is, a Nemzeti Együttműködés Világában. Akik csak azt akarják, hogy hagyják őket békén. Akik csak egyszerűen középen akarnak állni. Középen a zsidódeportálók és a zsidók, a kommunisták és a demokraták, a szovjet hadsereg és az ellenforradalmárok, Orbán és az ellenzék – és most az orosz hatalom és a Nyugat között. A Nyugatot (az amerikai imperializmust meg a kapitalizmust) hibáztatva, mert provokált. Ahogy provokáltak egykor a zsidók (mert azért „valamiről” ők is tehettek), 1939-ben Lengyelország (elég volt a léte), az ’56-osok. Ahelyett, hogy tudomásul vették volna: egy nagy birodalomnak vannak jogos biztonsági érdekei – mivel nagy. A realitás jegyében. Mert így nem lesz atomháború. 1938-ban Münchenben is annak jegyében engedtek, hogy ne legyen háború…

Lesz-e egyszer megint egy nürnbergi per? Melyet megint tisztán, nem gyűlölettel eltelve gondolkodó, értelmes és művelt emberek készítenek elő lassan, sokat töprengve klasszikus jogon, politikai realitáson és nem utolsósorban erkölcsön. És legeslegfőképpen azon, mi is az ember. Milyen is. Ki-ki a maga szakmájában, a maga szintjén. Jogász, politikus, gondolkodó ember. És valahogy, biztos megint nem annyira szépen, tökéletesen, de kisül Isten igazsága.