Akit a történelem eltérített

„Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.” 

A Berend T. Iván 90. születésnapjára írt méltatásokban érthető módon az életút minden dicséretre méltó eseménye elhangzott. Az ünnepelt életműve azonban elviselte volna azt is, ha a méltatók annak problematikus részeire is utalnak, annál is inkább, mivel ez sem homályosítaná el a tudományosan színvonalas, nemzetközi mércével is mérhető munkásságát.

„Korábban erősebben hittem a nagy fordulatok lehetőségében”, fogalmazott egy, a Népszavának adott interjúban (A múlt nem hagyja magát eltörölni, 2018. október 7.). Szépítő célzás ez a proletárdiktatúra, illetve a pártállam igenlésére. Kétségtelen, zsarnokságban hinni még nem bűncselekmény, különösen, ha ez a zsarnokság szavakban a humanizmus tökéletesebb megvalósítására hivatkozik, és ennek nevében a polgári demokratákat politikailag megsemmisítette – a részletek borzalmairól nem is beszélve.

Terelőúton

Berend 16 éves korától párttag volt. Olyan professzor – Pach Zsigmond Pál – támogatta egyetemi karrierjét, aki tudósként a rendszer egyik oszlopa volt. Ennél többet mond, hogy 1956 leverése után, a 60-as években fontossá vált, hogy a pártállami gazdaságpolitikának ne pusztán ideológiai megalapozása legyen. Ehhez Berend szállította a tudományos alapokat. Műveltsége, gazdasági és történészi szaktudása, marxista elméleti felkészültsége, és a párthoz való lojalitása alapján színvonalasan tudta megoldani ezt a korszerűsítést – csak éppen: minek?

Javára írják, hogy munkásságával vált lehetővé a reformkommunisták kibontakozása. Valóban, de miféle érdem ez? Hiszen a reformált pártállam is pártállam marad. A reformkommunistában se merült föl sokáig, hogy a reformált pártállam csak akkor demokrácia, ha választások eredményeként megbukhat. Ő, és vele a reformerek kezdetben talán abban a meggyőződésben igyekeztek elősegíteni a demokratikusabb viszonyokat, hogy a többség eleve soha nem szavaz le egy olyan észszerű és humanista gyökerű rendszert, mint a szocializmus? Talán inkább realistán és jó szándékúan azt gondolták, hogy a rendszer belátható időn belül nem változik, és akkor legalább tegyük jobbá? Társadalomtudósként pedig reformáljuk meg.

Tiszteletet érdemlő felfogás volt, de ennek alapján 1972-ben talán kihúzhatta volna magát az alól, hogy a pártállami politika képviseletében, Pach Zsigmond Pál és Ránki György társaságában nekimenjen Kemény István nézeteinek, akinek szociológiai munkái a korabeli munkásságról a hatalom számára nem tetsző, meglehetősen valóságos képet mutattak be. Kemény publikációs lehetőségei hamarosan meg is szűntek, amiről persze nem Berend döntött. Mivel nincs nyoma, hogy tiltakozott volna ez ellen, nyilván akaratán kívül, de ő is részesévé vált a következményeknek. Vagy azt gondolta, kritikájával inkább segít rajta, és nem számított a következmények súlyára?

Ő maga az Utunk a hetvenes évtizedig (Párttörténeti közlemények, 1980. 26.) című akadémiai előadása nyomán 1960-ra teszi a világnézetében lezajló változás kezdetét. A teljes leválás meglehetősen hosszú időt vett igénybe. Terelőúton (Vince, 1993) című, 1999-ben megjelent könyvében még azt vallotta, hogy 1945 után a szovjet megszállás alá került államokban a demokrata tömegek nem akartak visszatérni a háború előtti társadalmi-politikai viszonyokhoz – ami az 1945 és 1947 közötti választások és a rendelkezésünkre álló, empirikusan igencsak bőségen alátámasztott ismereteink fényében meglehetősen félrevezető állítás egy a pártállamot sokáig elfogadó történésztől. Abból ugyanis, hogy valóban sokan nem akartak tudni a Horthy-rendszer visszatéréséről, egyáltalán nem következik, hogy ne a nyugati, polgári demokrácia megvalósulását szerették volna. A pártállam négy és fél évtizedét ekkor úgy próbálta értékelni, hogy az eleve a liberális demokráciához vezetett, csak éppen nem egyenesen, hanem terelőúton. Azonban – ahogy erre Andor László ironikusan rámutatott – a címként is megadott terelőút eleve azzal a rendeltetéssel készült, hogy visszavezessen a főútra. Berend és reformista politikai környezete mindvégig tisztában lettek volna nemcsak a szocialista rendszer ideiglenességével, hanem azzal is, hogy ez a rendszer eleve a polgári demokráciához kell, hogy vezessen – legfeljebb kitérővel? Hazugság lett volna minden állítás a szocializmusról, ami akár a rendszer képviselői, akár társutasai részéről 1988 előtt elhangzott?

Lassú elválás

Maradjunk ennél a „kitérőnél”. Mintha a jók (a reformer kommunisták) harcoltak volna a rosszak ellen – persze csak amint lehetett –, és 1989-ben végül győztek. A pártállam így megfogalmazott története még a nyílt hazugságnál is rosszabb. Takarásában fölismerhetetlenné válik a pártállamiság gyalázata. Arra jó, hogy így beállítva napirendre lehet térni afölött, hogy mennyire fájdalmas szabadságvesztéssel, visszaeséssel, és olykor milyen nyílt és leplezett kegyetlenségekkel járt ez a „kitérő”. Akik abban a rendszerben éltek, ott látták mindezt az orruk előtt, lett légyenek kommunisták vagy nem. Az nem volt elég, hogy ellenzéki tevékenységet tilos volt folytatni? Elhiszem, hogy egy reformista már a 60-as évek elején (vagy talán kezdettől fogva, az ötvenes években is?) nem értett egyet a lelke mélyén a rendszerrel, ám azért, mert az életét – mint a későbbi demokratikus ellenzék tagjai – nem arra tette föl, hogy ezt nyíltan kimondja, inkább a háttérben a reformok megvalósításán dolgozott. De – közel egy évtizeddel a pártállam megsemmisülése után – pusztán „kitérőnek” beállítani azt a rendszert, amelyben nemcsak elhallgattattak, hanem gyilkoltak is, és állandóan ideologikus hazugságokkal árasztották el az országot, kicsit lassú elválásról tanúskodik. Ugyanakkor biztos, hogy senkinek se könnyű ez a leválás.

Ennek a közel fél évszázados, további magyar leszakadást okozó „kitérőnek” az eszmei forrása a szívet melengető emancipatorikus hit volt egy jobb, kapitalizmusmentes világban. Elvileg ezért volt lehetőség a pártállam késői szakaszában egyáltalán reformizmusra is, melyet akkor is, ma is azzal lehet mentegetni, hogy az eredeti, tiszta szándékhoz való visszatérés volt a célja. Ugyanakkor a rendszer urainak egy része is felismerte, hogy a fennmaradás reformokra kényszeríti őket. Az a meggyőződés is szerepet játszhatott, hogy a társadalomtudomány, így a gazdaságtudomány politikával szorosan összefüggő területein még pártállami, diktatórikus, ideológiai azonosulást követelő körülmények között is lehet szakmailag egészen elfogadhatót, tehetségükhöz mértet alkotni. Ha egy tehetséges ember megtette mindazt, ami politikai lojalitást a zsarnoki rendszer elvárt, akkor utazhatott, nemzetközi szinten is érvényesülhetett, külföldi számlája is lehetett. Nem üldözte a titkosrendőrség, mint a későbbi demokratikus ellenzék tagjait, akik egy másik utat választottak. Senkitől se várható el, hogy az utóbbiak útját válassza, és az is legitim, hogy valaki inkább a tudományt műveli.

Nem kisebbítem tehát sem életteljesítményét, sem az értékeket, amelyeket szelleme megteremtett. Azért van értelme mindezt elmondani, mert a feledés az egyik legrosszabb, ami kultúrákat érhet. Nem szentségtörés a feledés ellen írni akkor sem, ha ezzel Berend T. Iván méltatását árnyalja az ember.

Amikor a felszabadulásunk, 1989 után megjelentek újra a színen Csurka vezérletével az első nyíltan szélsőjobboldali gazemberek, Berend T. Iván gyorsan döntött, és elköltözött a szabad világba. Döntése teljesen indokolt: az ilyen politikai söpredék minden szava minden demokratát – engem is – személyesen is fenyeget, hát még egy volt kommunistát, aki ilyenként egykor bizonyára szintén demokratának hihette magát. Így értelmezem, amit egy későbbi interjújában mondott: „Az ellenem indított hajsza nyomán úgy éreztem, hogy nem kívánom újraélni ifjúkorom taszító élményeit” (lásd: A vezetőket le lehet váltani, a társadalmat nem – Interjú Berend T. Iván közgazdásszal, Népszava, 2020. december 12.). Az egész nemzetnek tragédia, ami mára Magyarországon kialakult, de az ő számára valójában talán szellemi tragédia is: hiszen élete jelentős részében egy olyan eszme és „reálisan” megvalósult rendszerének a híve volt, amelynek célja a szabad polgári demokrácia felszámolása. Hogy aztán végül mégis ezzel a polgári demokráciával azonosuljon. Nincs ezzel egyedül. Ő nem jutott el oda, ahová Heller Ágnes, aki fölismerte, hogy bűn volt, amiben részt vett. De Heller kivétel volt. Feloldozta magát, mert felismerte ezt is, nem csak a puszta „hibát”. Ehhez nem kell feltétlenül vallásosnak lenni. Berend számára – ahogy sokan mások számára is – nincs bűn, csak hiba. Tárgyszerű ember.

A döntő tévedés

Legutóbbi interjúiban ugyanazzal a tárgyszerűséggel regisztrálja a jelent, ahogy 1950 utáni karrierjének környezeti-politikai adottságait. Hangoztatja, hogy ami Magyarországon van ma, az „nacionalista-autokrácia, rasszista fehér-szupremációs, a felső szűk oligarchia érdekeit szolgáló és azzal összenőtt autoriter politikai hatalom” (lásd: Berend T. Iván: Miért nem lép ki Magyarország az EU-ból?, 24.hu, 2019. március 19.). Mások azóta továbbléptek. Timothy Snyder most január 9-én azt írta a The New York Timesban, hogy „sokkal termékenyebb Jason Stanley filozófus megközelítése: a fasizmus folytatólagos, újra meg újra másként és másként ismétlődő mintázatok sorozata, mely nemcsak a két háború közötti időszakban, hanem azon túl is megfigyelhető”. Akárcsak az orbáni rendszer. Federico Finchelstein pedig már 2017-ben így fogalmazott a könyvében (From Fascism to Populism in History): „A populizmus a fasizmus valamiféle újrafogalmazása demokratikus keretek között.”

Értékelem, ami interjúiban ön­kritikára utal. „El akartam felejteni a múltat, ami természetes önvédelmi reflex, s nem vettem eléggé figyelembe […], hogy a múlt sosem tűnik teljesen el, hanem belemosódik a jelenbe.” Kétségtelen. „Nem lehetett a múltat »végképp eltörölni«, sosem lehet, hatásai különböző formákban és rétegekben tovább élnek és hatnak” (id. cikk, 24.hu). Tegyük hozzá, hogy az is tovább él és hat, ami az ember egykor volt – párt­állástól függetlenül.

Berend megmaradt eszesnek és értelmesnek, és látókörét Amerika továbbszélesítette. Egyre pontosabban felismeri ma, hogy mi történik a szélső-jobboldaliságban. Neki ez, ahogy a mainstream jelentős részének is, egyelőre csak „populizmus” meg „autoriter”. De mintha a demokrácia elleni új szélsőjobboldali lázadás mögött, amelyre a fentiekben utaltam, valami lényegeset is észlelne: „a Trump-epizódot, és a lengyel és magyar nacionalista populizmust sem foghatjuk fel egyszeri történelmi kisiklásnak. Mögöttük visszaköszönő társadalmi-politikai folyamatok húzódnak meg, […] a város-vidék társadalmi különbsége, a tanult és kevésbé tanult rétegek szerepe” – mondja a tavaly de­cemberi Népszava-interjúban. Figyelemre méltó, kifejtés nélküli felismerés. Bizonyos Lukács György már sokkal korábban azt mondta állítólag a fasizmusról, hogy az „ostobák osztályharca az okosakkal szemben”. Berend képes észlelni, hogy tömegeket tekintve nem bakfittyről van szó, szerinte valójában az az igazán érdekes, hogy „erre az emberre (Trumpra – U. R.) szavazott az amerikai lakosság 46–47 százaléka kétszer is”.

Ha nem lett volna fasizmus, soha nem vált volna a pártállami rendszer hívévé. Iszonyú tévedés volt azt hinni, hogy a kommunista rendszer véget vet a fasizmus visszatérésének. A „reformizmusa” mögött egy eltévedt, nagy tehetségű polgár rejtőzött. Együtt sokakkal, akik így jártak, ez a meg nem élt sors egy lehetséges polgári Magyarország pótolhatatlan vesztesége volt. Akik reformizmusáért annak idején becsülték, azok között lehettek, akik azért, mert meg voltak róla győződve, hogy valójában nem is hisz a marxizmus–leninizmusban. Önámításnak ez se kutya. A baj ennél nagyobb, mert hit nélkül nem bírta volna ki ilyen hosszú ideig, és nem lett volna ennyire gazdag a munkássága akkoriban. Az ösztönei viszont, noha nem volt ösztönlény, 1991-ben pontosabban irányították, amikor véglegesen Kaliforniába költözött. Abban a szabad demokráciában talált menedéket, amely még a legreformáltabb pártállammal sem összeegyeztethető – és eddig még mindig ki tudta vetni magából a demokrácia elleni szélsőbaloldali és szélsőjobboldali lázadást. Sorsa egyénileg nem tragikus, hanem sikeres. De egy magasabb szinten, ahol a haza van, e sors is a magyar polgárság tragédiája, ahogy mindannyiunké, demokratáké.