Demokraták és a demokrácia ellenségei

Az orbáni rendszer egy közönséges fasisztoid mutáció a demokrácia álarcában, mely megtéveszti környezetét. Sikerült úgy feltámasztania az egykori, megsemmisítettnek vélt fasiszta-nemzetiszocialista örökséget, hogy alakot változtatva láthatatlanította önmagát (részletesen: A láthatatlan valóság. A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon, Kalligram, 2. kiad., 2014).

Az olyan minősítései, mint autoriter, populista, vezérdemokratikus stb., csak a rendszer egy-egy vonását emelik ki. Nemzetinek, konzervatívnak (akár „jobb szó híján nemzeti-konzervatívnak”), jobboldalinak nevezni meg tragikus félreértés. E három jelző ugyanis demokratákra jellemző, mert a demokráciához nemcsak a baloldaliság és a liberalizmus, hanem a jobboldaliság és a konzervativizmus is elválaszthatatlanul hozzátartozik. És egyiktől se vitatható el, hogy „nemzetiek”, legfeljebb nem ugyanazt tartják nemzeti érdeknek.

Aki ezt a rendszert demokráciának nevezi, ha nem a rendszer híve, ha nem önmagát áltatja, ha nem érdekből hazudik, az valami olyat hisz szakszerűnek, hogy demokrácia ott van, ahol választások vannak. Kétségtelen, ez van manapság a mainstream politikatudomány elváráshorizontjára vésve – annak szégyenére.

Mindennek fényében viszolyogtató, ahogy magukat feltehetően „függetlennek”, „demokratának” tartó megfigyelők pusztán az egyik szekértábornak tekintik az Orbán-rendszert támogatókat. A másik ki lehetne más, mint a mai ellenzék. Nyilván azon az alapon, hogy Magyarországon „szerkezetileg” demokrácia van. És demokráciában nem illő „szekértáborokba” tömörülni, hiszen demokraták állnak szemben demokratákkal. Persze: a Carl Schmitt-i homogenitás és a „nemzeti együttműködés” jegyében, hisz ő is megírta, hogy „demokráciában” egységnek kell lennie. És hát, ugye, demokraták között fenn kell tartani a párbeszédet.

Szemükben tehát demokráciának számít egy olyan rendszer (a mostani magyar is), amely az erő, a tekintély és a vezéri kizárólagosság elve alapján (mint politikai akarton nyugvó rend) működik. Amelyben minden hatalmi intézményt a rendszer kiszolgálói irányítanak. Amelyben a hatalommegosztást fölszámolták. Amelyben a kormányzati önkényeket szabályozó fékek és ellensúlyok rendszere nem működik. Nemcsak a közszolgálati média áll kormányirányítás alatt, hanem a névleg magántulajdonú is. Állandó ellenségképgyártás folyik, a rendszer mindig harcban áll – de a főellenség már nem a zsidók, hanem bármi és bárki, csak legyen. Ma Soros és világméretű összeesküvése meg a migránsok, és egyre inkább „Büsszel”, az Európai Unió. És a járvány idején, a kórházi ágyak tömeges „megtisztításával” gyilkos is lett: a militáns tettrekészség látszata érdekében embereket áldozott föl. Ilyen körülmények, ráadásul torzító szavazási rendszerben megtartott választások legfeljebb akkor vezetnek a rendszer bukásához, amikor egyéb tényezők miatt is katasztrofálissá válik a rendszer helyzete.

A „szekértáborokról” szóló porhintés velejárója a „törzsi”, érdekvezérelt viselkedés vádja mind az uralkodó politikai rendszert, mind az ellenzéket illetően. E vád arra hivatott, hogy mentesítse hangoztatóját a felelős politikai állásfoglalás alól egy gyalázatos politikai uralommal szemben (egyszerűbben: a gyávaság leplezésére való), de az is lehet, az a szerepe, hogy elrejtse: aki csak valamiféle „szekértábort”, „törzsi” (ráadásul „nemzeti-konzervatív”) közösséget lát politikai gazemberek kormányzati társaságában és holdudvarában, valójában kerülőúton a rendszeren belüli helyét keresi. Őfelsége „független” szakembereként. Jól megállta volna a helyét a későpártállamban is, akkor már ott is volt erre a funkcióra kereslet.

Egy ilyen rendszerrel szemben a „pártatlan” szemlélő álláspontja azonban szintúgy gyalázatos, mint egy ilyen rendszer hívének lenni, csak másként. Ezen az alapon lehetnének „pártatlan” szemlélői a Harmadik Birodalom és a vele szemben fellépő szövetségesek „szekértáborának” meg akár a pártállamoknak és elenyésző ellenzéküknek, melyek úgyszintén csak puszta „szekértáborok” voltak.

Valójában ugyanis a demokrácia (a liberális, polgári, mert másfajta demokrácia nincs) ellenségei állnak szemben azokkal, akik demokráciát akarnak. Az előbbi hatalmi oldal – egyelőre, a damaszkuszi útra térés előtt – gyakorlatilag egységes, az utóbbi viszont a demokratikus szemléletek sokfélesége miatt (lévén, hogy baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok) nem azok. Hogy van soraikban hitvány, kriptopártállami meg közönséges nyerészkedő (van), az a politikai szociológia tárgya, ha meg van közöttük korlátolt agyú, ostoba, műveletlen (van), az a lélektané, nem az enyém.

Kétségtelenül sokatmondó, akár közérdeklődésre is számot tartó, hogy milyen akár egy – élő vagy halott – ellenzéki (például Rajk László, Donáth Ferenc), akár egy mai rendszert támogató (Pokorni Zoltán) közszereplő viszonya az elődeihez, ha a szüleit a pártállami (bolsevista) vagy 1944 előtti, többek között nyilas múltban súlyos felelősség terheli. Ez a viszony nem mindennapi.

Egykori fasiszták-nemzetiszocialisták, főleg pedig utódaik jelentősebb része, szembesülve tetteivel vagy elődeik tetteivel, feltűnően gyakran nagy, nyíltan megfogalmazott szégyent éreztek, és a bűnt beismerték. Általánosítva mondhatjuk, hogy sokszor inkább erkölcsileg ítélkeztek. Frank lengyel főkormányzó katolizált, a fia, tekintet nélkül arra, hogy az apjáról van szó, gyilkos indulattal írta róla műveit, és nyilvánosan szinte kivégzi a szüleit. Bormann legidősebb fia szerzetes lett (miközben többi testvére mélyen hallgat). Göring lánya sterilizáltatta magát, hogy genetikai öröksége ne folytatódhasson (ami egyébként jellegzetesen fajelméleti tett). Höss auschwitzi táborparancsnok unokája vállaltan és személyesen követte meg a kevés túlélőt. Himmler lánya liberális demokrata politikus lett, és egy holokauszt-túlélő felesége. Ritkában ugyan, de van az ellenkezőjére is példa: jó esetben a feltűnő sértettség jellemzi az ilyeneket, ha szóba kerülnek elődeik. Rosszabb esetben megveszekedett nácik maradtak vagy lettek.

A kommunista mozgalom vagy szellemi élet pártállamokban szerepet játszó egykori szereplőinek, főleg pedig utódainak a szembesülését mintha inkább a racionálisabb számvetés jellemezné. Igyekszenek a tettekről pontosan és árnyaltan fogalmazni, mérlegelnek az eszme és a gyakorlat között. Általánosítva mondhatjuk, hogy sokszor inkább politikai szempontból ítélkeztek. Rossz esetben a „jó” eszmét teljesen függetlenítik a „rossz” gyakorlattól – mintha semmi közük se lenne egymáshoz. Jó esetben viszont nem annyira bűnről, hanem hibáról, tévedésről beszélnek, a szó súlyos értelmében. A „bűn” szót a legritkább esetben használják. Biztosan van ilyen is, itt egyet említhetek: Heller Ágnest, aki sokáig csak hibáról, tévedésről írt és beszélt, de életének utolsó éveiben elfogadta, hogy bűn volt, ami történt. Van az ellenkezőjére is példa. Ezt inkább az jellemzi, hogy kiemelik a pártállam „humánus”, (látszólag) egyenlőségelvű világát. Ritka a megveszekedett bolsevista, aki a megtorlásokat is helyesnek tartaná.

Ennek a sajátos kettősségnek az oka feltehetően a demokrácia elleni két, szélsőbaloldali, illetve szélsőjobboldali, klasszikus formájában bolsevista, illetve fasiszta-nemzetiszocialista (nyilas stb.) lázadás eszmetörténeti ellentétéből következik. Az előbbi a felvilágosodásból nőtt ki, és annak totális megvalósítását akarta (főleg a kapitalizmus megdöntését, anélkül, hogy igazán meg tudta volna fogalmazni, hogy a bekövetkező bukolikus boldogságon kívül mi is legyen). És – ezért is – szükségszerűen torkollott rémuralomba. Mutáns, bolsevisztikus ismétlődései szintén ugyanerre törnek, de demokráciával leplezve magukat. Az utóbbi a felvilágosodás tagadásából keletkezett, és egy korábbi, totálisan „természetes” (egynemű, faji, népi, ösztönös stb.) állapotába akarja visszavezetni a társadalmat. Szükségszerűen az „őserdőbe”, ahol a legerősebb az úr. Mutáns, fasisztoid ismétlődései szintén, és ugyancsak a demokrácia látszatát (puszta „szerkeztetét”) fenntartva.

A két eltérő eszmei gyökérzet miatt a bolsevisztikus bűnbeesés és az azzal való számvetés mintha ideologikusabb, racionálisabb volna, a fasisztoid bűnbeesés és az azzal való számvetés pedig mintha irracionálisabb.

Akárhogy van is: az, hogy a konkrét utódok miként viszonyulnak elődeik tetteihez, alapvetően nem a politikai beállítódás kérdése, hanem a jellem, a személyiség függvénye, melyet átszínezhet a kétfajta, különféleképpen erkölcstelen lázadás eszmetörténeti háttere az utódok neveltetésében.

Az utóbbi időben magát feltehetően függetlennek, demokratának tekintő Braun Róbert és Szombathy Pál állt ki a nyilvánosság elé a „törzsiség” gondolatával. Egyrészt azzal, hogy egyenlő felelősségű „törzsek” okoznak nemzeti megosztottságot. Másrészt azzal, hogy lám, sem a demokratikus ellenzéken belül (ifj. Rajk László, Donáth Ferenc), sem a kormánypárti sorokban (ifj. Pokorni Zoltán) az utódok „nem mondtak olyan egyértelmű erkölcsi ítéletet felmenőikkel kapcsolatban, mely az ezen felmenők áldozatainak és az ő leszármazottainak – közös politikai nemzet tagjainak – kellő megnyugvást hozhattak volna”. Más szóval nem beszéltek „egyenesen”.

Nem foglalkozom azzal, hogy teljesen értelmetlen valakin társadalompolitikai szinten számon kérni a viszonyát a szüleihez. Akár mondanak a politikai mellett erkölcsi ítéletet róluk, akár nem. Az ilyen számonkérés számonkérése maga erkölcstelen. Ráadásul nevetséges: három kiragadott személyen keresztül „törzsiséget” bizonyítani. A továbbiakban csak az ügy politikai-eszmetörténeti oldalával foglalkozom.

Kardos András (Sorstalanítás és emlékállomány, ÉS, 2020/20., máj. 15.) részletesen elemezte a két szerző állításait és cáfolta azokat. Erre sem térek ki. Azt viszont hangsúlyozta, hogy nem vizsgálja, mi késztette őket felfogásuk megfogalmazásában. Holott felfogásuk háttere, okai legalább olyan fontosak, mint az, miben van és miben nincs igazuk. Ugyanis több van mind emögött, mint hamis politikai felfogás. Ezt az előzőkben megfogalmaztam azzal, hogy mit tartok a „szekértáborok” és a „törzsi” szemlélet hangoztatóinak magatartásáról.

Braun és Szombathy megközelítését (mellyel nyilván nem állnak egyedül) nemcsak érdekeik, céljaik magyarázzák (melyekről nem tudhatok), hanem a demokrácia világáról alkotott képük is (ami viszont felismerhető). Akik a demokráciától a demokraták közötti szembenállások feloldását várják el, azoknak ez akkora ragyogó, bukolikus fényesség lehet, amelytől a demokrácia valóságos szerkezete láthatatlan lesz (mint valami csodás NER). Ez Kardos válaszának hátterére is vonatkozik, mert meg sem említi, hogy egy baloldali és egy jobboldali múltfeldolgozása eleve nem lehet teljesen azonos.

Baloldalinak vagy jobboldalinak lenni a fenti elvárásokkal szemben valójában nem lehet „büntetlenül”. Ezen egyrészt az értendő, hogy a két politikai nézet között örök szakadék marad fenn még a legdemokratikusabb viszonyok és szereplők esetében is. Ennek oka (akárcsak liberális és konzervatív esetben) valójában nagyon egyszerű. Ez a kétszer két politikai irányzat ugyanis a demokrácia politikai szintű visszacsatolásai. Ennyi és nem több. Minden más jellemző koronként változhat. Amikor az egyik irányzat kormányzása kilendül, az ezt felváltó másik irányzat mintegy „helyesbít” és fordítva. Ezért van, hogy baloldalinak, jobboldalinak, liberálisnak és konzervatívnak lenni egyaránt a legteljesebben demokratikus dolog. Viszont e miatt a folytonos ellentét és visszacsatolási kényszer miatt van, hogy a demokrácia az állandó válság benyomását kelti a tájékozatlan választóban. Ez nagy baj, mert ezek a fajta választók a Rend és az Egység iránti vágyuktól hajtva előbb-utóbb áldozatul esnek vagy a szélsőbaloldali (bolsevisztikus), vagy a szélsőjobboldali (fasisztoid) demagógiának (lásd A. de Tocque­ville Az amerikai demokrácia, Euró­pa, 1993), és a demokráciából így lesz közönséges zsarnokság. Melyet most Magyarországon a saját bőrünkön tapasztalhatunk.

Másrészt azt értem azon, hogy nem lehet „büntetlenül” az egyik vagy a másik politikai felfogás hívének lenni, mert még a másik felfogása iránti legtoleránsabb, legműveltebb viszony esetében is – jobboldaliként és konzervatívként ez rám is vonatkozik – mindig visszamarad valami sajátos egyoldalúság. Baloldaliként valahogy elkerülhetetlenül nyitottabb marad az ember a szélsőbaloldali, a felvilágosodást tökéletesen megvalósítani akaró, antikapitalista társadalmi megváltás iránt. És ez akarva-akaratlanul befolyásol. Jobboldaliként pedig az ember valamivel nyitottabb marad az ösztönösség, a természetes, valamennyire biológiailag is vezéreltség, ösztönzés iránt. Liberálisként az iránt, hogy az egyéni szabadságot valamivel fontosabbnak tartsa, mint a közösségi (nemzeti, kulturális) érdeket. Konzervatívként pedig az iránt, hogy a közösségi (nemzeti, kulturális) érdeket valamivel az egyéni érdek elé helyezze. Egyik fél se sokkal, inkább csak relatíve.

Ledurvítva úgy is mondhatjuk, hogy baloldaliként a kommunistaság iránt van némileg több tolerancia, mint egy jobboldali esetében, és jobboldaliként válogatás nélkül minden iránt, ami antikommunista, van relatíve több tolerancia. Van persze még rosszabb eset is: például a Hor­thy-rendszer, az Usztasa Állam, a Vasgárda iránti nosztalgia.

Nem kell eme különböző nyitottabbságoknak mindenképpen súlyos szerepet tulajdonítani, de olyankor, amikor válságos helyzet alakul ki (migráció, etnicista-nemzetállami kényszerasszimiláltatás stb.), van szerepe a döntésekben. Ennél valamivel rosszabb az a következménye, hogy a legalja esetben arra késztet egy baloldalit, hogy egyenlőségjelet tegyen jobboldaliság és szélsőjobboldaliság között, és csak jobboldalinak nevezze az Orbán-rendszert, de akár a nyilasokat is. Ez többnyire azzal jár, hogy kizárólag a baloldaliságot tekinti demokratikusnak. Semmivel se jobb, ha egy ilyen színvonalú jobboldali a baloldaliakat azonosítja a kommunistákkal.

Majdnem ilyen szörnyű, ha egy baloldali azt hiszi, hogy az orbáni fasisztoid diktatúrát csak a baloldal döntheti meg. A klasszikus fasizmus megdöntésének történelmi tapasztalatát hagyja figyelmen kívül. Azt, hogy ehhez az egész euroatlanti bal- és jobboldal összefogása, ráadásul még a szélsőbaloldali szovjet bolsevizmussal való összefogás is szükséges volt. Mert az eszmetörténeti gyökerekből következik, hogy a fasizmus ellen még az utóbbival is össze lehet fogni átmenetileg, fordítva viszont demokratának (és „úriembernek”) tilos.

Csak feltételezem, hogy ennek a sajátos, a bal- és jobboldal közötti szükségszerű, egymással ellentétes elfogultságnak, rejtett szakadéknak a nem tudatosuló sejtése is meghúzódhat amögött, amiért Braun és Szombathy elvetették a sulykot Rajk és Donáth megítélésében. Kardos hosszú és részletes reagálásából meg eleve hiányzani látszik a rálátás erre a kölcsönös, a demokrácia szerkezetéből következő bal- és jobboldali elfogultságra. Mondanom sem kell, mindegyik esetben örülnék, ha tévedtem, és mégis elismerik a létét. Főleg pedig: mindezzel egyáltalán nem kívánom magam politikailag középre pozicionálni. Eszembe se jut. Legfeljebb méltányosabb szeretnék lenni az ellenfeleim iránt is. Ez azonban nem vonatkozik a fasiszta és a bolsevista – halálos – ellenségeimre és mutánsaikra. Velük szemben egészen másról van szó. Arról, hogy meg akarnak semmisíteni. Korábban adott esetben a puszta létemben is (ehhez nem kell, hogy zsidó legyek, vagy kizsákmányoló), ma pedig magyar voltomban és politikai létemben. Nem vagyok a nemzet része. Itt nincs miben megegyezni, nincs miről tárgyalni.

Azzal pedig ugyancsak nem kívánok foglalkozni, hogy mindegyik említett kétszer két politikai irányzaton (bal-jobb, lib-konz) belül eszmetörténeti különbségektől és függésektől teljesen függetlenül elkerülhetetlen, hogy a saját szövetségeseit (a „mi kutyánk kölkét”) az ember tudva-nem tudva előnyben részesíti. Ha ez nem lépi túl a hatalomra törés vagy a hatalommegtartás írott-íratlan demokratikus szabályait, akkor ez nem „törzsiség” kérdése, hanem a társadalomlélektané. Fel lehet róni az ellenzék esetében; az orbáni rendszer esetében azonban ennél sokkal többről van szó, mint puszta, reflektálatlan önérdekről, kaparj kurtáról: az irgalmatlan, kizárólagos, fasisztoid hatalomvágyról és hatalommegtartásról van szó. Minden más, „törzsiség”, „szekértáborozás”, de akár „nemzeti konzervatív” emlegetése ezzel a rendszerrel kapcsolatban puszta porhintés.