Orbán Viktor nihilista szövege 1956-ról

Orbán Viktor a Kossuth Rádió 2022. október 14-i adásában sajátos történelmi elemzést adott közre: „Ha belegondolunk, akkor 1956-ban mi nem azért harcoltunk, mert azt gondoltuk, hogy le fogjuk győzni a Szovjetuniót. Azért vállaltunk egy forradalmat és szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást. Azt gondoltuk, hogy el lehet érni egy béketárgyalást, ami a fegyveres csata végső célja, amely béketárgyaláson majd az oroszok a nyugatiakkal megegyezhetnek arról, hogy úgy, mint Ausztria, mi is semlegesek legyünk. Tehát a szabadságunk elérését, a végső aktust akkor is egy béketárgyalástól reméltük. Az én fejemben a mi 56-os logikánk, a szabadságharc meg a béketárgyalás nagyjából egy helyen van, hiszen valahogy rá kell kényszeríteni a nagyot, az erőset, a megszállót arra, hogy föladja a terveit.”

A miniszterelnök állításával sok probléma van.

A legelső talán az, hogy semmi köze a valósághoz.

Az 1956-os szabadságharcosok fejében november 4. után fel sem merült a béketárgyalás vagy a fegyverszünet. Ez már csak azért sem merülhetett fel, mert az agresszió módja (ami csakugyan szinte teljesen azonos, mint a mostani orosz agresszió Ukrajna ellen) szemernyi kétséget sem hagyott arról, hogy az agresszornak esze ágában sincsen sem fegyverszünetről, sem békéről tárgyalni. Ezt az agresszor már csak azért sem tehette meg sem akkor, sem most, mert amennyiben megtenné, akkor korábbi álláspontja lenne tarthatatlan, és ennek mindkét esetben a legsúlyosabb politikai következményei lennének rá nézve. Putyin nem fog tudni ebben a háborúban úgy tárgyalni, hogy az ne jelentse egyúttal politikai megsemmisülését. Moszkva pedig 1956-ban sem engedhette meg magának azt, hogy az utcai harcosokat tárgyalópartnernek tekintse. Ilyen a kommunizmus történetében sosem fordult elő. Érdemes eljátszani a gondolatkísérlettel, mi történt volna akkor, ha a november 4-i szovjet invázió valamilyen csoda folytán nem éri el célját.

Megengedhette volna magának a Szovjetunió azt, hogy kiengedjen az érdekszférájából egy országot, és ezzel kockára tegye saját kelet-európai berendezkedését? Nem vezetett volna ez ahhoz, hogy az egyébként is forrongó Lengyelországban vagy a Baltikumban olyan politikai erjedés indul el, ami már kezelhetetlen? Nem lett volna sokkal egyszerűbb bevetnie még húsz páncéloshadosztályt?

Fontos megjegyeznünk azt is, hogy a Szovjetunió esetleges korai, belső harcok által előidézett összeomlása az ott uralkodó pártelitet létében veszélyeztette volna. Magyarán: itt nem volt miről tárgyalni, vagy másképp fogalmazva: azokkal, akik 1956-ban Moszkvában a hatalom csúcsán ültek, nem lehetett semmiről sem tárgyalni.

Békevágyó forradalmárok?

Érdemes visszatérni azonban a forradalmárok állítólagos „béketárgyalási” vágyaira. Jó pénzért Dózsa László és a Fidesz háza táján sertepertélő kivénült volt állambiztonsági ügynökök bizonyára most is hajlandóak előadni ezt a mesét, amivel túl azon, hogy a valósághoz semmi köze, logikai hiba is van.

Egy béketárgyalás alapvető feltétele ugyanis az, hogy legyen miről tárgyalni. Mindez kölcsönös kompromisszumokat feltételez a felekről. Nézzük meg ezt a forradalmárok oldaláról: 1956 esetében ilyen kompromisszum nem volt lehetséges, hiszen a Szovjetunió annak dacára támadta meg Magyarországot, hogy Nagy Imre magyar miniszterelnöknek, egy volt sztálinista politikusnak esze ágában sem volt csatlakozni a NATO-hoz. Amit Nagy Imre vagy a forradalmárok nyilvános nyilatkozataikban közzétettek, azok mind olyan minimális követelések voltak, amelyek nélkül nem létezhetett volna magyar függetlenség. Itt egyszerűen nem volt miről beszélni.

Az igaz, hogy mind Nagy Imre, mind a forradalmárok sok tárgyalást folytattak le 1956. november 4. előtt – egymással. Ezeket a tárgyalásokat azonban nem a forradalmárok kezdeményezték, és ők eleve nem a szovjet féllel tárgyaltak, hanem csak a magyar kormánnyal, és nem a „békéről”, hanem arról, ami a minimális követelésük volt, vagyis hogy nem hajlandóak letenni a fegyvert, amíg politikai követeléseiknek nem tesznek eleget. Az egyetlen felajánlott kompromisszumuk annyi volt hogy ha nem lőnek rájuk, akkor ők sem lőnek vissza.

Orbán mostani kijelentése viszont azt sugallja, mintha a korábban jobboldali utcai harcosként istenített pesti srácok a kompromisszumok kádárista robotosaiként viselkedtek volna.

Szegény Wittner Mária, milyen jó, hogy ezt nem kellett már megélnie.

Orbán kijelentésének abszurditását leginkább azzal az analógiával lehet érzékeltetni, mintha 1939-ben Lengyelország megtámadása után bármikor lett volna értelme béketárgyalásokat folytatni Hitlerrel. A felvetés azért abszurd, mert a náci német politikai program jellegéből adódóan alkalmatlan volt a kompromisszumokra. Ugyanúgy, mint ahogyan az ember a rá törő fegyveres rablógyilkossal sem kezd el próbálkozni béketárgyalásokat folytatni. Putyin orosz élettérelmélete és mindaz, amit eddig Ukrajnában elkövetett, semmilyen alapot nem teremt tárgyalásokra. Ahogyan a finn miniszterelnök találóan megjegyezte, egyetlen egy tárgyalási alap van: az, hogy az orosz hadsereg azonnal vonuljon ki Ukrajnából.

Ritka az, amikor egy történeti kérdés megítélése fekete-fehér. Oroszország ukrajnai agressziója azonban ezek közé tartozik. A magyar miniszterelnök azzal, hogy folyamatosan kitáncol abból a szövetségi rendszerből, aminek egyébként védelmét élvezi, életveszélyes játékot folytat. Legutóbbi történetinek szánt kijelentései is ennek ékes bizonyítékát adják.

Egy freudi elszólás

Ehhez hasonló Orbán azon kijelentése, amely szerint „a mi Zelenszkijünk” Nagy Imre. Eltekintve attól, hogy ez leginkább egy freudi kiszólás, hiszen Orbán mindent megtett azért, hogy Nagy Imre emlékét megsemmisítse, és eltekintve attól a furcsaságtól, hogy Zelenszkij eddig a NER médiájában csak negatívan szerepelt (mint ahogyan Nagy Imréről sem lehetett ott sok jót olvasni), a kijelentés teljes nihilizmusról tanúskodik. Volodimir Zelenszkij egy demokratikus módon megválasztott, parlamenti játékszabályokat betartó párt élén álló államférfi. Ezzel szemben Nagy Imréről 1956-ig ez egyáltalán nem mondható el. A kettőnek kb. annyi köze van egymáshoz, mint a Fidesz pártjelvényének, a magyar narancsnak az igazihoz.

Ezek a miniszteri kijelentések egyúttal felszínre hozzák azt a fogalomzavart is, amivel magyar politikusok küszködnek akkor, amikor a történelemről többes szám első személyben beszélnek. Ez rendkívül káros, ugyanis ahhoz vezet, hogy lassan Orbán is elhiszi, hogy ő volt az személyesen, aki a Corvin-köz barikádjain a békéért küzdött. Holott nem. Egy politikus természetesen felelős a nemzeti történelmi események emlékezetéért, de nem azonos a nemzeti történelmi események aktoraival. Propagandista szempontjából csekélynek tűnő különbség, ámde nem jelentéktelen.

A miniszterelnök kijelentéseiben azonban van egyfajta konzekvencia. Amennyiben a történelem nem más, mint egyfajta politikai termék, amiből bármikor bármi levezethető, akkor csakugyan érthető az a helyzet, ami a magyar közoktatásban mára kialakult. Azoknak, akik ezt a nihilista nézetrendszert jobboldalinak vélik, komoly értelmezési problémákkal kell megküzdeniük.