444.hu, 2022. szeptember 8.
UJ PÉTER
106.1. Ottó, ronyvolt
106.1.0.
(…)
Senki nem emlékszik Párizsra, édes
senki nem tudja, miről van szó
senkit sem érdekel,
mert itt mindenki
mert itt mindenki sportoló
a metróban is sportolók ülnek
sportolnak a buszvezetők
Párizsnak rég rég vége
ez senkinek nem elég
Pekingi ősz, orosz tél
magyar nyár, Prágai Tavasz
Pekingi ősz, orosz tél
magyar nyár, angol tavasz
Senki nem emlékszik a múltra már, édes
senki nem tudja, miért volt az jó
a történet ezért van készen
ezért tetszik, ezért jó
(…)
(Víg Mihály/Balaton zenekar: Tangó; keletkezési idő: valamikor a nyolcvanas években)
106.1.1. A hétvégütt nyakamba vettem a várost (kurva nehéz volt a dagadék), és elzarándokoltam a Cirko Gejzírbe (vagy Cirko-Gejzírbe?), ami jó ideje a Balassi utcában van már, és a nem Lőrinc pap téren, pedig paptérileg mennyivel szellemesebb lett volna ez a zarándoklás, ugye, mindegy, summa summárum (és nota bene: horribile dictu), ott állok tehát a talpig Gejzírben, nyakamban a rohadt város, a moziban is ördögök vannak, akkor most megtekintenám legitt az Ott torony volt (ejtsd: Ottó, ronyvolt?) című alkotást, Víg Mihály táncdalénekes-zeneszerző pályájáról.
106.1.2. Nem tudom-e, említettem-e már, de ahogy magamat ismerem, nyilván említettem, nem is egyszer, hogy engemet Víg Mihály pályája meglehetősen lenyűgöz, szinte minden dimenziójában. És ebbe fogok most egy kicsit belemenni.
106.1.3. Leszögellném előre, hogy Kécza András rendező ezt a dokumentumfilmet (vagy ahogy manapság a fifék mondják: „dokut”) helyettem készítette el, kvázimintegy, merthogy régóta motoszkált az én fejemben is, és ez a motoszkálás szinte minden hunniás Balaton-koncert után fokozódott, hogy meg kéne még örökíteni „celluloidon” (vagy celluxon, mindegy), amíg lehet, a magyar könnyűzene történetének legepibb centrumát, fókuszát, szívcsakráját, ezt a nagyszerű művészt, aki önmaga szobra és lehető legjobb értelemben vett wurlitzerja egyszerre, és hatvan plusz évesen kéthetente eljátssza három-négy tucatnyi embernek a teljes magyar popzenét az Illéstől a Spionson át a Beatricéig (és akkor még Cseh Tamásról, Ady Endréről és Petőfi Sándorról még nem is beszéltünk).
106.1.4. (Tényleg nagyon zárójel, kurvára nem kéne ide, de ha valamikor adekvát pöngetni a nosztalgia – meglehet: hamis – húrjait, hát mostan: emlékeim szerint nálam elég nehezen indult ez a Víg/Trabant/Balaton-dolog. Azt hiszem, 1986-ban, a Zichy-kastélyos nagy koncerten – az Európa Kiadóval, persze, később dupla lemez lett – hallottam először, fél füllel, mert akkoriban – és mi tagadás: azóta is – hangosabb, gyorsabb, üvöltözősebb zenéket szerettem, dehát elég kevés olyan dolog történt a városban, ami 16-17 éves engemet zeneileg meg amúgy érdekelhetett volna, a csajok meg szerették, tehát inkább valami halovány csajozási szándék vitt arra, aztán persze, mint rendesen, inkább berúgás lett a vége, hiszen a csajozáshoz bátorság kellett, a bátorsághoz meg sör, a sör meg hamar elfogy, és megszomjazik tőle az ember, elég hamar kialakul az ördögi kör, 16-17 éves gyerek meg azért hat-hét-nyolc Kőbányait – pasztőrözetlen, nyolc napos szavatossági idő! – megérez már, na. Szóval olyan nagyon nem hatott meg a színpadról hallható szomorú prüntyögés. Aztán még belefutottam néhányszor, Rádayban, itt-ott Víg Miskába, hol az Európa Kiadó, hol a Neurotic környékén, nem is emlékszem világosan, de ezek eleve nem voltak nagyon világos idők, végülis nem érintett meg vagy mit nem csinált. Aztán, már a kilencvenes években, a hitgyülis kanyar és a felesége öngyilkossága után, a visszaalkoholistuló Döncivel megjelent „A fény közepe a sötétség kapujában” lemez – majdnem negyven éven át az egyetlen Balaton-stúdióalbum – , és ugyan akkoriban is a hangosabb, gyorsabb, üvöltözősebb és elektronikusabb zenéket szerettem, egycsapásra – konkrétan: villámcsapásra – elvakult vígmihályista lettem, azóta is el-eljárogatok, oké, mostmár csak félévente meghallgatni a Hunniában a teljes magyar rockzene vígi interpretációját, és mi tagadás, nagyokat nyelve, megrendülten hallgatom a gyönyörű verseit és tétova akkordjait. Nagyon nagy művésznek tartom.)
106.1.5. Tehát akkor Kécza, aki a Tarr Béla-filmek forgatásáról ismeri Víg Mihályt, megcsinálta a Víg-filmet helyettem. De nem nekem.
Persze a rendező szempontjai világosak és érthetők. Víg, mint „világhírű zeneszerző”, a Tarr-filmek zeneszerzője (és némelyiknek szereplője) tarthat számot a szélesebb és nemzetközibb közönség érdeklődésére, ezért lett itten egzekjutív producer Tilda Swinton, lehet majd fesztiválra vinni meg satöbbi.
106.1.6. Nekem sokkal, de sokkal érdekesebb a magyar Lou Reed sok évtizedet átfogó epikus eposza, Budapest valódi, földalatti története, elképesztően izgalmas, mítikus figurákkal, sötét, nyomasztó, katartikus mini- és maxidrámákkal, titkos-és kevésbé titkos rendőrös krimikkel, nagy bunyókkal, kis szerelmekkel, és a fölfedezéssel, hogy Víg Mihály, ez a kicsit mindig kelletlen, enerváltnak tűnő fazon valami unott, underground szuperhősként (hogy a Marvel-univerzum fifeufóival is szót értsek) ballag át az idősíkokon, előrenyújtja a kezét, és a tenyerébe áramló fénysugarakkal egyesíti önmagában csaknem hat évtized földalatti és -feletti pop- és kevésbé popkulturájának lényegét, ő a hiányzó láncszem, a középpont, a világ tengelye, akin keresztül kapcsolódik hatvanas évek neoavantgard őrülete a hetvenes évek protopunkján keresztül a nyolcvanas évekhez és aztán már a XXI. századhoz.
A filmes vonal (Tarr főleg, de Bódy és Xantus is), mármint a filmben, elviszi az idő, a teljes játékidő (nem kevés, egyébként: 102 perc) felét. Ezért csupán másodpercekre bukkannak fel olyan önálló, egész estés filmeket érdemlő figurák, mint a diabolikus antihérosz, Dixi (Gémes János), Pauer Henrik, Méhes Zuzu, Vető János vagy Lukin Gábor. Pajor Tamás azért kap egy percet, aminek egy része a nagy tragédia, a hitgyülis kaland miatt, ami még ma is kemény indulatokat vált ki a főhősből. Víg sok szempontból tragikus figura, de a filmbe csak ez az egy (persze, a legnagyobb) tragédia fért.
De a Víg körül kavargó óriás undergroundeposz számtalan nagy hőse maradt ki, mindenestül. Még csak meg sem említődik Najmányi László (pedig tudjuk, hogy nagy hatással volt Vígre), Halász Péter, a Spions, Baksa-Soós János, Cseh Tamás, Nagy Feró és a Beatrice, a Kulich Gyula téri mákvirágok.
Nem én vagyok itten a célközönség, na. És nyolcórás filmet mégsem lehetett készíteni. Pedig simán elnéznék én két-három sátántangónyit is ezekből. Vagy ha csak az Ott toronyban másodpercekre beidézett, egyébként fantasztikus, főleg a nyolcvanas évek elején készült koncert- és próbafelvételekből, mindenféle őrültködésekből lenne összevágva hat-hét óra…
106.1.7. Nem nyavalygok. Fontos, hogy elkészült ez a film. A szélesebb közönség – már amennyire művészfilmes közegben értelmezhető egyáltalán ez a jelzős szerkezet – számára így talán érdekes és befogadható. Víg Miska emlékművének talapzata. És talán reménykedhetünk, hogy a hetvenes-nyolcvanas nagy underground sztorijai még megmenthetők. Talán befejezhető vagy kiegészíthető valahogy például Najmányi félbehagyott Dixi-könyve, és a fogyatkozó túlélőkből előcsalható néhány emlék.
106.1.8. A Víg-emlékművel kapcsolatban meg szólni kéne Szőke Gábor Miklósnak, hogy hagyja már az idióta, szupergiccses, stadionok előtt ugráló állatokat, és csinálja meg a Népstadion közepére, de oda, a kezdőkörbe a nagy Víg Mihály-lovaszobrot, tizenhét méter talapzattal együtt, ahogy Sárkányölő Szent Györgyként, teljes páncélzatban, negyven éves Stratocasterével ledöfi a kígyótestű Pajor Tamást.
106.2. Szolgálati közlemény
Rohamosan gyarapodó podcastparkunk rohamosan gyarapodik: a már kilencvenedik ebizódjához közeledő Borízű Hang, a nemrég indult 444 oldal (könyvezés) és az épphogy elstartolt gasztro Podkoszt után már – bizonyára észlelték – alindult az Országzászló, amiben Magyari Péter és Ruff Bálint beszélgetnek belpolitikai relevanciával, kéthetente és mire ezt a hírlevelet olvassák, már elstartol talán a még újabb próbálkozásunk, a trúkrájm jellegű négyrészes sorozat a darnózseli ügyről. Fogadják szeretettel! (Már amennyire egy ilyen ügyben ez adekvát lehet.)