79. Féljünk-e Oroszországtól?

79.1. Ki tud kevesebbet a Szovjetunióról

79.1.1. Egy kis muszáj-ukrajnázás. (Van ukrajnázva eleget, gondolom.)

79.1.2. A világtörténelem legeslegelemzettebb, legmegjósoltabbabb, legénmegmondtamabb konfliktusába csúszunk bele éppen.

2014 óta heti átlag három nagy elemzést, publicisztikát, geopolitikai megszakértést olvasok orosz–ukrán témában a nyugati sajtóban, ez a szám az utóbbi két hónapban napi öt-hatra emelkedett. Pont nyáron rágtam át Dimitríj Trényin Should we fear Russia? (Féljünk-e Oroszországtól?) című nagy dolgozatát, aminek néhány tételét Putyin szinte szó szerint megismételte, amikor előadta feltételeit az új európai biztonsági rendszerről. Trényint „Kreml-közeli elemzőként” szokás emlegetni, az biztos, hogy nyugalmazott hírszerző ezredesként elég jól érti Putyin észjárását meg persze az orosz politikai vezetés működését, motivációit, no meg országot, ahogy van. Trényin elemzői szempontjai természetesen orosz szempontok, de semmiképp sem sorolható a propagandisták, Putyin-szócsövek közé. Na, elemzőelemzésből ennyi elég.

Szóval, Trényin szerint: Putyin nem akarja újraéleszteni a Szovjetuniót, nem keres konfliktust a NATO-val, nem fog megtámadni NATO-tagot (itt elsősorban a balti államokat, Lengyelországot kellett nyugtatni, nyilván), de fenyegetve érzi magát Ukrajna esetleges NATO-tagságától, megalázottnak érzi magát a kilencvenes évek miatt, hogy Amerika megígérte (illetve: állítólag megígérte), hogy nem terjeszkedik keletre a NATO, de aztán mégis, illetve saját érdekszférájának kijelölésére törekszik. Ebben pedig Ukrajna, a középkori orosz állam és a cári orosz birodalom születési helye nagyon is benne van.

(79.1.3.) (Volt még ez a buta, primkó, sőt, ha úgy vesszük, még inkább a putyini antiukrán téziseket megtámasztó mém is – ti. Kijevben a 10. században nem „ukrán” székesegyházak épültek –, amit a kijevi amerikai követség elsütött. Tényleg itt tartunk fejben, hogy követségi mémügyeletesek vitézkednek a Twitteren és 22 mintájú emojikkal felszerelve információshadviselnek egy kibonatkozó katonai konfliktus kellős közepén.)

79.1.4. Ez a kilencvenes évek, a megalázottság, az átverés vagy állítólagos átverés, hogy ti. akkor ígért-e valamit Bush (vagy Clinton vagy más) Gorbacsovnak (vagy Jelcinnek vagy másnak), úgy tűnik, kulcskérdéssé vált, bár szerintem álkulcskérdés, de – ahogy például ebből az interjúból is kiderül (oroszul van, de DeepL szinte hibátlanul fordítja; a Levada Központ független társadalomkutató cég igazgatójával készült) – az orosz társadalom többségét sikerült beleforgatni.

79.1.5. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék két, egyébként szorosan összefüggő hogyishívjákra. Tényre, ha ennek a szónak van még bármi jelentése. Az egyikre már emlékeztettem korábban, úgyhogy csak az emlékeztetésre emlékeztetnék: 73. hírlevél (Már az sem igaz, amit hazudnak), 73.4.-es pont, Sikorski volt lengyel külügyminiszter nem nagyon finom visszaszólása a szintén nem nagyon finom Lavrovnak, aki a Varsói Szerződés megszűnése után elárvult kelet-európai országokról beszélt. Szóval, hogy kurvára nem az amerikaiak akarták itt terjeszteni a NATO-t kelet felé, hanem a keleti országok menekültek egy-két évszázados rémálmuktól nyugat felé, az enyhén szólva is zavaros moszkvai hatalmi helyzetet kihasználva.

És itt kell arra is emlékeztetni, megint, nem lehet elégszer, hogy azok, akik a putyini revizionista imperialisták dumáit átvéve CIA-znak, háttérhatalmaznak, ügynököznek, sorosoznak az ukrajnai/georgiai/etc. nemzeti/nacionalista/nyugatos forradalmakra, azok 56 emlékét is leköpdösik, ahogy erre egyébként előzékenyen felhívják a figyelmünket a putyinista elvtársak is, akik voltak oly kedvesek többször is a színes forradalmak prototípusának nevezni 56-ot.

79.1.6. A másik emlékeztetés: mennyire volt arrogáns, lekezelő, megalázó a nyugati (értsd: amerikai) diplomácia az ex-Szovjetunióval? A fent linkelt Medusa-interjúból (a Levada Központ igazgatójával) kiderül, hogy a kilencvenes évek elején az oroszok többsége Amerika-barát volt, csodálták az USA-t, a fiatalok lelkesedtek az amerikai tömegkultúráért, és sokan bíztak abban, hogy az amerikaiak a rengeteg pénzükkel segítenek talpra állítani az éppen összeomló ex-szovjet gazdaságot. (Mondjuk annyi pénzük azért sosem volt.) Aztán jött a kiábrándulás. Meg persze a a birodalmi tudat, az orosz militarizmus nagyon is szándékolt újraélesztése, mint nemzetegyesítő erő.

79.1.7. Nyilván követett el hibákat az amerikai diplomácia, nyilván volt némi nagyarcúság is itt-ott, de azt megint nem szabad elfelejteni, hogy a Szovjetunióval/Független Államok Közösségével/Oroszországgal nem azért nem bántak úgy, mint megbízható, korrekt parnerrel, mert arrogánsak voltak, és a hidegháborús győzelem mámorában alázták a bukott ellenfelet. Hanem, mert a Szovjetunió/FÁK/Oroszország minden volt, csak megbízható és korrekt partner nem.

Teljesen zavaros évek voltak, nem lehetett tudni, milyen csoport ragadja magához a hatalmat a Kremlben, milyen nemzetiségek között törnek ki újabb és újabb fegyveres konfliktusok, milyen pártfrakciók, katonai csoportok esnek egymásnak, mindenki csak azon aggódott, hogy az atomfegyverek gombjaihoz lehetőleg ne férjenek hozzá a legdelíriumosabb figurák. Két év alatt volt két komoly puccskísérlet, az egyikbe belebukott Gorbacsov, és szétesett a Szovjetunió, a másodikból majdnem polgárháború lett, az elnök és parlament csapatai öszecsaptak az utcákon, tankok lőtték a moszkvai „Fehér Házat” (a kormány székhelyét), megostromolták a tévét. Az egykori birodalom határvidékein, a Kaukázusban, közép-ázsiában egymást érték a fegyveres konfliktusok. Az alkotmányos válság és majdnem-polgárháború után, a választáson egy nyíltan soviniszta, ultranacionalista párt szerezte a legtöbb szavazatot. (Zsirinovszkíj „Liberális Demokrata” pártja.)

Hogyan kellett volna kezelnie az Egyesült Államoknak (a Nyugatnak, a NATO-nak) ezt az országot? Ezt a helyzetet? Eléggé logikusnak tűnt abba az irányba taktikázni, hogy lehetőleg megakadályozzák az orosz militarizmus és imperializmus újraéledését.

De, mint látjuk, nem nagyon sikerült.

79.2. Torlódás a kanyarban

79.2.1. Újabb váratlan fordulatok kanyarbanelőzés-ügyben! (Lásd még: 78. hírlevél, Gyógygombázás a kanyarban.) A legfontosabb, hogy maga a gyógygombász-mesterpilóta, a kamatszintek Fittipaldija azt bírta írni, hogy mégsem előztünk a kanyarban! Beszarás. Eddig csak azt nem tudtuk, hogy mit előztünk és miben, de mostmár azt sem tudjuk, hogy előztünk-e. És mindezt a kanyarban. Tudja valaki, hogy ki vezet?

79.2.2. Ugyanakkor Orbán, aki szerint már előztünk a kanyarban, azt fejtegette, hogy 2030-tól valami nagy bazmegra kell számítani, addigra tehát el kéne érnünk gazdasági fejlettségben az EU-átlagot. Miccsodda? Hát Matolcsy megmondta, többször is, sőt, néhány embere ki is számolta, hogy addig Ausztriát kell megelőznünk! Vagy Ausztria 2030-ra lesüllyed az EU-átlagra? Annyi munkaerőt exportálunk hozzájuk, hogy lehúzzák? Vagy mi van?!

79.2.3. Még egy nagyon szép olvasói (és Borízű-hallgatói) találat: ahogy annak idején a nemzeti konzultációról is kiderült (szintén olvasói kontribúció révén), hogy nem magyar találmány, hanem a jó öreg Pinochet elvtárs innovációja (10. hírlevél), úgy a kanyarban előzés szakkifejezést sem fékezhetetlen agyvelejű jegybanki Fittipaldink találta ki, hanem (na, kicsodák?): a kínaiak.

A Bede kollága által novemberben ismertetett könyv (Rush Doshi: The Long Game: China’s Grand Strategy to Displace American Order) is többször említi, hogy a kínai technológiai fejlődéssel kapcsolatban gyakran használják a „kanyarban előzés” kifejezést az ilyen központilag kiadott szlogeneket szívesen alkalmazó párttótumfaktumok: a népköztársaság fejlettsége sok területen elmarad a nyugati országokétól, tulajdonképpen néhol évszázados hátrányban van, de az új digitális technológiák területén sikerülhet a „kanyarban előzés”.

Kezdünk sokan lenni ebben a kanyarban.

79.3. Mark Lanegan (1964-2022)

79.3.1. Vicc. Vagyis. Tiszta őrület, hogy nincsen hét fontos halott nélkül.

Ebbe már nem is merek belemenni (pedig micsoda karrier!, micsoda sors!), mert lassan olyan leszek, mint egy nekrológautomata.

Pedig kevés lemezt hallgattam végig annyiszor az elmúlt tíz évben, mint a Blues Funeralt, és amikor kiderült, hogy jön Budapestre, rohantam is jegyért, 2019 novemberében volt a Dürerben, az utolsó nagy koncert, amit láttam.

Tehát nem megyek bele. Se Seattle, se grunge, se Cobain, se Staley, se Bourdain, se Johnny Cash, se Tom Waits. Nem az a meglepő, hogy meghalt, hanem, hogy eddig túlélte. Olvassák el inkább ezt a remek interjút, esteleg ezt a részletet a könyvéből (amikor majdnem belehal a covidba), meg itt van néhány szám. Illetve ide teszek még néhány jobb Youtube-felvételt.

79.4. Helyreigazítás

79.4.1. Az előző heti nekrológban (vicc, mondom), Vágvölgyi B. Andrást gyanúsítottam meg azzal, hogy P. J. O’Rourke egyetlen magyar nyelven megjelent könyvét (Vakáció a pokolban) fordította. Még gyanakodtam is egy pillanatig, és elindítottam egy tétova guglizást, de nem vezetett sehova, így benne hagytam, annyira kézenfekvő volt Vágvölgyi; mindig ő szerepelt gonzoügyekben, és a két Hunter Thompson-könyvet is ő fordította. De a Vakáció a pokolban valójában Greskovits Endre, Kozma Zsolt, Nádori Péter, Orbán Katalin, Puszta Dóra és Varga Zsuzsa fordítása. (A kötet több önálló írásból áll össze, ezért a több fordító.)