444.hu, 2021. augusztus 19.

UJ PÉTER

52. A világ csendőre és a fantasyparódia

52.0. Kedves Előfizető! Nem túl jó kezdés, pedig még csak nem is kezdés, hanem pont hogy ÉVFORDULÓ, mert éppen egy éve indult ez a hírlevél, ez az 52. lenne, és ha nem rontottam el a számozás (amira van esély, nem is kevés), akkor ez azt jelenti, hogy éppen most fordulna az év.

És pont most sikerült elszúrnom. Kicsit.

Eddig tartottam, viszonylag fegyelmezetten a csütörtök hajnalokat, csak júniusban, internettől elzárt (kisvártatva annak bizonyuló) szabadságolódás alatt voltam kénytelen szünetet jelenteni.

Most viszont sikerült rendesen megszívatnom magam. Elutaztam, de laptopostul, szépen összeszedett jegyzetekkel, hogy majd az elutazásból röhögve (vagy sírva) megcsinálom. Egy darabig úgy tűnt, menni is fog, de szerda éjfél körül elhalálozott a helyi wifi, és órákig a mobilról megosztott nettel sem vergődtem zöld ágra, és most, csütörtök délután is kilencvenes éveket idéző sebességű kapcsolattal harcolok.

Végül csak összeraktam valamit. Azt nem állítom hogy győztem, végül egy csomó szálat nem tudtam szépen felfejteni, pedig szerettem volna, illetve nem minden forrást tudtam kikeresni (egy-egy weboldal elővarázslása több perces művelet), meg akartam volna még további kis színeseket…

Mindegy. Elnézést, tekintsük ezt különkiadásnak, illetve a kövertkezőre valami kevésbé internetigényes, irodalmibb témát hozok. Lehet, hogy elütés meg ilyesmi is több lesz most. Msot.

52.1. A mosoly birodalma

52.1.1. Nem könnyű a Világ Csendőrének. (Lenni. Vagy nem lenni.)

Jó, még mindig könnyebb, mint a Világ Csórójának, a Világ Gengszterének vagy a Világ Hülyéjének.

Ha lekever egy pofont valakinek, az a baj. Ha félrenéz az a baj.

Ha bevonul az a baj. Ha kivonul az a baj. Ha meg nem csinál semmit…

(Ugye ismerős, az a magyar jobbszélen máig elő-előkerülő mítosz vagy micsoda, hogy 56-ban cserbenhagyott bennünket a Nyugat. Hogy akkor bezzeg nem jöttek… Mintha bármi esélye lett volna a hidegháborúnak abban a szakaszában, a szirre-szarra a nukleáris indítógombok felé kapdosó moszkvai tányérsapkások főműsoridejében.)

52.1.2. A posztjózanész világban pedig az ilyen eseményt, mint a tálibok diadalmas kabuli bevonulása, muszáj azonnal saját aktuálpolitikai narratívánkba – vagy micsodánk szokott lenni – helyeznünk, ohne hezita, nix zsenánt vagy arcpír, ilyesmi, sőt, ha korábbi tárgybeli nyilatkozataink, agymenéseink, lázálmaink tökéletesen összeegyeztethetetlenek lennének – és miért ne lennének? –, az nem hogy nem baj, de éppenhogy nagyon korszerű, kiemeli gondolataink eredeti, kreatív, nem-mainstream jellegét. Moszkvában most sokan mutatnak példát korszerű politikai gondolkodásból, hiszen Afganisztán ügyében aztán különösen releváns tudásanyag halmozódott fel arrafelé. De természetesen már itthon is felütötte fejét a korszerűség: Bencsik András például hat évnyi terrorrettegés (rettegtetés), keresztényüldözés, halálos muszlimmveszedelem-rémlátomások után hirtelen kanyarral visszatért a kortárs magyar külpolitika elsőszámú ihletőjéhez, szellemi irányfényéhez, Csurka Istvánhoz, aki 2001. szeptember 11. után Magyar Fórum-vezércikkben ünnepelte a globalizmusra, az amerikai imperializmusra mért bátor csapást.

52.1.3. 2001. szeptember 11-én még a Victor Hugo utcai Sztaki-székházban volt az Index, és két évnyi ész nélküli növekedés után, több százmilliónyi elégetett forint kihűlő parazsa felett éppen létszámcsökkentésekkel másnaposkodott a szerkesztőség a közelgő csőd rémétől megneszülten. És akkor New York füstfelhőben… Napokig a CNN-re voltunk ragadva, csapódtak a tornyokba a Boeingek, óránként hússzor, lassítva. Éjszakákon át pedig csak Afganisztánról olvastam, mindent, amit találtam a neten. Előtte kábé annyit tudtam róluk, amennyit a rendszeres híradónéző: hogy az átlag afgán a Stinger csövére támaszkodva guggoló szakállas ember turbánban, aki másod állásban – amikor nem útonálló – mákot termeszt, és hogy a szovjeteket rendesen megroppantották a nyolcvanas években. 2001 elején meg tele voltak a híradók a tálibokkal, az országot akor már 5-6 éve uraló ultraszélsőmuszlimista törzsi társasággal, mert márciusban felrobbantották a bamijani Buddhákat.

Éjszakákat töltöttem tehát az afgánokkal, izgalmas olvasmány az utolsó négy-ötszáz év történelme, de különösen a legutóbbi ötvené. Olyan, mint valami nagyon véres sztorikra specializálódott ponyvafantasyszerző, mondjuk George R. R. Martin írta volna direkt paródiának, hogy aznalig hihetőnél is sokkal több vér, erőszak meg váratlan fordulat, árulás, ármány és irracionalitás legyen benne.

52.1.4. Az afgánokat illetve a talibánt már órákkal a New York-i merényletek után elővették. Egy hónapba sem telt, mire megindultak a bombázások. A szerkesztőségi Afganisztán-vitafórumunkban arra jutottunk, miután bőven idézgettük egymásnak a huszadik századi afgán történelem legvérfagyasztóbb epizódjait, hogy az amerikaiak hülyék, ha megpróbálnak ide bevonulni.

Aztán egy darabig mégis úgy tűnt, hogy tényleg okosabban csinálják. Nem küldik oda a világ legerősebb hadseregét, hogy lehetetlen terepen bújócskázzon AK-kal hadonászó hegyi haramiákkal. Hanem csak megtámogatják rendesen levegőből bombákkl és felderítéssel, meg persze fegyverekkel és kiképzésekkel a tálibellenes milíciakoalíciót, az Északi Szövetséget, amely kisebb létszámú amerikai/angol egységek segítségével novemberre már Kabult is bevette, decemberre kábé minden fontos települést ellenőrzött. Csak Oszama bin Ladin meg Omar Molla nem volt meg. (Őket valószínűleg a pakisztáni – az Egyesült Államok szövetségese! – titkoszszolgálat mentette, bújtatta, menekítette.)

52.1.5. Ami ezután zajlott Afganisztánban, azt már tényleg nehéz megmagyarázni. Egy darabig bin Ladin volt az ok. Hogy nincs meg, és mégiscsak érte jöttek volna. Aztán 2011-ben meglett. Persze, hogy Pakisztánban (az Egyesült Államok szövetségese!) volt.

De még ezután is maradt az USA Afganisztánban, tíz éven át, hogy pontosan milyen céllal, azt senki meg nem mondja. Magas rangú katonatisztek írnak most cikekket sorban nagy amerikai újságokba, Kabul eleste után, hogy soha a leghaloványabb fogalmuk sem volt arról, mi ennek az egésznek a stratégiai célja? Hogy mire föl képeznek ki ottan rendőröket, katonákat, miért tartanak fenn lehetetlen helyeken bázisokat, miért logisztikáznak, derítenek fel, őrzővédenek.

Azt hogy fenntartható nemzeti intézményeket meg nemzetet építenek, valószínűleg senki sem gondolta komolyan.

52.1.6. Afganisztánban ilyesmiket nem lehet építeni, ez sokszor bebizonyosodott már. Nemzeti intézményekhez például nemzet kellene. Afganisztán pedig egyszerűen nem tart még ott. Több száz évvel korábbi fejlettségi stádiumban van a társadalom. A térség egyik szakértője az Atlantic magazinban idézte fel, hogy amikor 1969-ben egy kutató Kunduz környékén törzsi vezetőkkel találkozott, a legtöbbjük nem is értette, mi az az Afganisztán. Az ő fogalomrendszereikben törzsek, klánok és területeik léteztek.

52.1.7. Csodálkoznak az emberek Nyugaton, több száz éve létező nemzetállamokban, több száz éve működő nemzeti intézmények között élve, hogy hogyan szaladhatott szét minden érdemi ellenállás nélkül, 60-70 000 szedett-vedett fegyveres fenyegetésére a körülbelül 300 000-es, viszonylag jól felszerelt, dollármilliárdokért kiképzett kormányhadsereg?

Hát úgy, hogy ez soha nem volt nemzeti hadsereg, csak kívülről úgy nézett ki. Olyan egyenruhát adtak rá. Ezek az emberek soha nem akartak harcolni a kormányért, Afganisztánért, a nemzetért, a demokráciáért vagy ilyesmikért. Legtöbbjüknek ezek a fogalmak nem is jelentenek semmit. Nem azért mert buták, nem azért, mert becstelenek, hanem mert sosem éltek ilyen keretek között. (Mintha leszállna itt egy ufóhadsereg, és közölné velünk/amerikaiakkal, akárkikkel, hogy itt a pénz, itt vannak a fegyverek, és akkor az Intergalaktikus Birodalomért kell harcolni mostantól, tessék!)

52.1.8. Elmennek az amerikaiak, oké. Akkor mostmár békésen bandukol tovább a maga útján Afganisztán? Hát bandukolni bandukol majd, alighanem, de hogy sok békéskedés nem lesz, az szinte biztos.

A békéhez alighanem odébb kéne tolni az egész országot néhány ezer kilométerrel. Mert ez a terület, amit Afganisztánnak nevezünk, olyan ütközőzóna, aminél bonyolultabbat és veszélyesebbet kitalálni sem lehet. Ütközik itt négy atomhatalom India, Kína, Oroszország és Pakisztán mindenféle érdeke (és akkor az Egyesült Államokat már is vettük), ütközik négy világvallás/civilizáció, és még a muszlim két nagy irányzata, a síták és a szunniták közötti szembenállás állandó feszültségforrás. A bonyolult nemzetiségi-törzsi viszonyok idecsábítanak minden proxiháborúzni vágyó középhatalmat is, itt próbálgathatják a fondorlataikat.

Így jöhetett létre az a roppant éttekinthető képlet például, hogy az amerikiak húsz éven ét háborúztak a talibánnal, amely az amerikaik által korábban támogatott mudzsahid mozgalomból nőtt ki az USA-szövetséges Pakisztán aktív támogatásával. (Pakisztán nélkül talibán nem is lenne.)

De a talibán nagy támogatója volt mindig is Szaúd-Arábia (az Egyesült Államok szövetségese) és az Egyesült Arab Emirátusok (az Egyesült Államok szövetségese), mert ők mindenképpen szeretnének még több középkori típusú muszlim monarchiát látni a világban, ne érezzék magukat annyira egyedül.

Azóta föltűnt itt Irán, merthogy azért ez hagyományosan perzsa befolyási övezet is, perzsa nyelveket beszélő, perzsa eredetű népekkel, például a hazara nemzetiség direkte síita, mint Irán, de újabban már a tálibokat is támogatják, mint Amerika-ellenes szélsőmuszlimokat. A törököknek is van egy kis érdekeltségük a türkmének és az üzbégek miatt.

Kavargat Katar, mert az mindenütt kavar.

Kínát meg az oroszokat talán nem kell magyarázni a muszlim kisebbségeikkel és állandó terrorfenyegetettséggel.

De a legnagyobb feszültségforrás a térségben Pakisztán és India ellenségeskedése, illetve a világ talán leghevesebben vitatott hovatartozású területe, Kasmír, amire szinte közvetlen hatással tudnak lenni az afganisztáni fejlemények.

Pakisztánnak (még nincs hetvenöt éves állam, állandó létharc, a világ hatodik legnagyobb hadserege, atomarzenál, brutális titkosszolgálat) nagyon jó lenne a nagyon muszlim, nagyon szélsőséges, nagyon félelmetes, de lehetőség szerint nem túl erős Afganisztán. Egyrészt, mert a radikális muszlim ideológia nem engedi felszínre törni a nacionalizmust. Amíg a pastu, a legnagyobb afgán nemzetiség, a tálib mozgalom bázisa a radikális iszlamizmussal foglalja el magát, és a kalifátusért harcol, és nem azért, hogy 10-15 millió afganisztáni pastu 40-45 millió Pakisztánban (a Durand-vonal túloldalán) élő pastuval alakítson államot.

India (lassan a világ legnépesebb országa, atomhatalom, egyre agresszívebb nacionalizmussal) meg aztán pont a fentiek ellenkezőjében érdekelt.

Ebben a helyzetben sok szerencsét kívánni merő cinizmus.

52.1.9. A talibánt szabadságharcosozók figyelmébe ajanlanék még egy adatot arról, hogy az afgán nép akaratát mennyire képviselik a turbános AK-lengetők: 2001 októbere, az első tálib rezsim megdöntése után évek alatt összesen 7,5 millió afgán – a népesség közel negyede! – tért vissza az országba külföldről. Ennyit arról, milyen sajátosan afgán értékeket képviselnek a srácok.

52.2. Winkler kolléga ajánlására éppen a napokban néztem meg az Outpost című afganisztános háborús filmet, a kemdesi csata valósághűnek mondott megművészítését. Rácsodálkozás 1.: az amerikai hadsereg elképesztő technikai fölénye. Talán nagyobb, mint Cortezé volt az aztékok ellen. Rácsodálkozás 2.: ez az elképesztő technikai és intellektuális színvonalon álló hadsereg is képes olyan brutális stratégiai hibákat elkövetni, mint amilyen a filmben bemutatott katonai bázis elhelyezése. (Gyakorlatilag védhetetlen pozíció.)

A film nagyon píszí módon nem nagyon domborította ki az afgán kormánykatonák szerepét az ütközetben, pedig az utóbbi napok történéseit valamivel érthetőbbé tehette volna. Az amerikaiak által milliárdokból kiképzett, fizetett afgánok (a bázison voltak kábé negyvenen) abban a pillanatban kereket oldottak, ahogy megindult a támadás. És nemhogy nem segítettek a négyszeres túlerővel szemben elkeseredetten védekező nyolcvan amerikainak, de még el is vitték a raktárakból, amit éppen találtak vagy elbírtak.