Az oktatás: politika

Óh, igen, valami most igazán elkezdődött. Akkora tüntetés volt, hogy a Holdról is látszik. Ötletes feliratok, zene, csillogó szemű fiatalok, kiállás. Élőlánc, szolidáris szülők, még olyan is előfordult, hogy a tankerületi alispán néhány percig kellemetlenül érezte magát, mert beszűrődött, hogy hová küldik őt a dühös polgárok. Idilli a kép, csak az zavarta meg, hogy rátelepedtek az ellenzéki pártok. Meg esetleg az, hogy semmi sem változott, és a kormányzat, beleértve a gyermekgyűlölő tankerületi alispánt, egy fikarcnyi nyomást sem érez. Sőt, jól szórakozik.

Hogy pillanatnyilag mi a célravezető, arról volt ezen az oldalon elég szó, és a kukások be is mutatták a gyakorlatot: a lehető legnagyobb fájdalmat okozó vadsztrájk az egyetlen út. Ezzel a bérrendezés elérhető, pénzhiány esetén pedig lesz szíves a doktor miniszterelnök úr feltörni a Lőrinc feliratú malacperselyt. Akad ott több, mint elég, hadd ne is soroljam, honnan lehet százmilliárdokat elvonni anélkül, hogy az bármilyen kárt okozna azon kívül, hogy Andi idén nem aranyórát kap karácsonyra. De ahogy a tüntetéseken elhangzott, a gondok sokkal súlyosabbak a fizetésnél, és ezek jelentős része egyszerűen a rendszerből következik.

A rendszer felépítéséből ered például, hogy évtizedes tapasztalattal rendelkező iskolaigazgatókat, szaktanárokat kontraszelektált tankerületi csupaszcsigák ugráltatnak, rendszabályoznak és elbocsátanak. 2010 előtt ez az egész felépítmény nem létezett, az Orbán-rezsim hozta létre a televényt, ahol ezek a csinovnyikok megteremhettek a szokásos módon: pete–lárva–báb, kifejlett seggfej. A rezsim hozta a központosítást, az iskolai autonómia megszüntetését, az egyentankönyveket. És a legtragikusabb eredményt: hogy a pedagógia mint szakma föld alá szorult. Hol vannak a konferenciák, ahol tanárok és kutatók megvitatják és elbírálják a tankönyveket? Hol vannak a módszertani műhelyek? Hol vannak a viták?

Két oka van annak, hogy így alakult. Az egyik, hogy kormányzati szempontból ez a lehető legkényelmesebb. Felelősséget vállalni semmilyen döntésért nem kell – ezért nincs önálló minisztérium sem –, bármilyen ellenkezés fegyelmi eszközökkel letörhető, és nincs verseny sem, ahol valakinek esetleg jobb ötletei támadnak, és azokat valóra is váltja, ezzel megcsúfolva a központi direktívát. A másik, hogy nincs politikai versengés, tehát nem kell attól tartani, hogy a megszomorított tanárok, diákok és szülők egyszer csak azt mondják, ők legközelebb inkább másra szavaznak. Valaki olyanra, aki ennél jobbat ígér.

Pedig ettől összecsinálnák magukat csupaszcsigától a malacperselyig. Hiszen ez egy csomó kellemetlenséget jelent: munkanélküliséget, elszámoltatást, börtönt – ki mit intézett magának.

A legjobb, ami történhet velük most, amikor oktatáspolitikájuk körülbelül úgy áll bele a földbe, mint Oroszország ukrajnai kalandja, ha helyből depolitizálják az eseményt maguk a kárvallottak. És azt mondják, hogy ehhez pártoknak, politikának nem lehet semmi köze; ez csupán szakmai sérelmek és bérfeszültségek megnyilvánulása, semmi más. Ja, akkor jól van – törli le a homlokáról a verejtéket csiga és malac egyszerre. Nincs veszély. Ki kell fárasztani őket, esetleg betömni a szájukat valamivel mára, aztán egyenként levadászni a hangadókat.

A legszomorúbb, hogy ez megtörtént már nem egyszer, hanem sokszor. Konkrétan a tanárokkal is. 2016-ban is volt negyvenezres tüntetés, esernyőkkel, kockás inggel, szenvedélyes kiállásokkal. A tüntetők akkor is megmondták, hogy pártokkal ők nem közösködnek. Mit értek el? Kaptak egy Nemzeti Pedagógus Kart, élén egy kertitörpével, aki aztán addig egyeztetett és koordinált, hogy most itt vagyunk megint, az utcán. És semmi sem lett jobb, ellenben rosszabb igen.

Talán sétáljunk vissza a kályhához. Mit akarunk? Helyben választott igazgatót? Modern, rugalmas tantervet? Versenyképes fizetést és ehhez garanciát? Autonómiát? Szabad tankönyv­piacot, amibe beszállhat bármelyik ambiciózus tanár? Felelős minisztériumot Budapesten? Remek. Ezt összesen úgy hívják, hogy oktatáspolitika. Kétféleképpen valósulhat meg. Az egyik, hogy olyan pártra szavazunk, amelyik mindezt képviseli. A másik, hogy ezt megelőzendő a hatalmon lévő párt kezdi ezt megvalósítani, mert súlyos csizmarúgásokat hallucinál a hátsó felén, és szeretné elejét venni, hogy valóra váljanak. Olcsóbb neki engednie, mint kockáztatni a hatalom teljes elvesztését.

De ehhez elő kell állítani ennek a valós kockázatát.

Hogyan nem sikerülhet semmiképp? Úgy, hogy nagyokat éneklünk a Kossuth téren, rázzuk az öklünket, és nem veszünk tudomást arról, hogy amit csinálunk, az politizálás, ami egyébként elidegeníthetetlen jogunk, nemcsak tanárként és szülőként, hanem gyerekként is. Akkor csak homokvárat építünk, amit ugyanolyan perverz örömmel fog széttaposni a helyileg illetékes baromarcú, mint tette eddig, már tizenkét éve folyamatosan.

Az az elégedetlen tömeg, amely elhatárolódik a kormányváltás gondolatától, és annak eszközétől, a pártoktól, feltett kézzel megy a barikádra. Nagyot koppan ottan, azután elhallgat.