HVG, 2022/35., 2022. szeptember 1.
TÓTA W. ÁRPÁD
Hatmillió forint jutna minden egyes tanárnak csak a Vodafone-ügylet árából – egy pályakezdő két és fél évnyi fizetése. És ez egyetlen manőver a sokból, egy jóbarát feltőkésítése, csak mert mobilcég nincs még az udvarnál. Elég lenne jó pár évnyi fizetésemelésre, akár arra is, hogy a tanítás szóba jöhessen pályaválasztásnál. Érvelésből elég ennyi, ez a hatalom ilyesmiből sosem értett. Aki erőt nem mutat, azt eltapossa. Úgyhogy töröljük le a tábláról a matekot, és írjuk fel helyette gyöngybetűkkel: Fegyverbe!
A fegyver természetesen nem más, mint a sztrájk. Igazi sztrájk, nem munkaidő utáni molinózás. Az iskolák bezárása.
Ez persze törvényellenes, ugyanis a jelenlegi szabályozás csak észrevétlen munkabeszüntetést engedélyez, olyat, ami semmi kellemetlenséggel nem jár. Le kell szarni. Ez olyan, mintha azt mondanák, csak otthon szabad tüntetni. A sztrájk nem arra van, hogy kényelmes legyen a kormánynak, épp ellenkezőleg. Különben pedig törvényellenes például a közmédia működése is, aztán mégse történik semmi. A kulcs az erő és a kitartás.
Egy igazi tanársztrájktól megáll az ország. Kitartásuk példát ad minden közalkalmazottnak – hiszen vannak még, akik nehezen tudják megfogadni a miniszterelnök tanácsát, miszerint aki sokallja a rezsit, az keressen többet. És számíthatnak a szolidaritásra: kétszázezer forintot keres egy kezdő tanár. Ki dolgozna ennyiért? A szupermarket pénztárosa például biztosan nem, ezért kapja majdnem a dupláját.
Az első válasz az izmozás lesz: levonják a fizetésből és egyéb fenyegetőzések. Fontos, hogy azonnal ott teremjen szülő, ellenzék, és minden más érdekelt – ha kell, hát feltalálni újra a sztrájkalapot.
De mit tudnak tenni valójában? Tizenhatezer tanár hiányzik az állományból már most! Kirúgnak még harmincezret, mert illegálisan sztrájkolt? És aztán a képviselő kisasszony megy be tanítani helyettük kétszázért?
Csak kitartás kérdése. Egy hét után tárgyalásokat kezdeményez valami zsebállamtitkár, akinek annyi becsülete sincs a szakmában, mint a szertári csontváznak. Nem szabad leülni vele, hiszen megoldás nem várható tőle. Ugyanez igaz a miniszterre, aki eleve röhejes módon egy rendőr. Jöjjön el Orbán Viktor. Az erő a sztrájkoló pedagógusoknál van: ha ők nem veszik fel a munkát, akkor nincs hova tenni a gyereket. Erejük pedig napról napra nő.
Senkit sem érdekelnek a bokros teendők. Van neki ideje meccsen szotyolázni, van kapacitása Vodafone-ügyletre, intézi a család összes mocskos ügyét. Érjen rá. A közoktatás van annyira stratégiai kérdés, mint a KESMA vagy Putyin valaga. Ja és természetesen sajtónyilvános, ha tetszik, ha nem.
Ötven százalékos béremelés, holnaptól. Nem? De! Különben a sztrájk folytatódik. A kormány rendkívül szorult helyzetben van már most: életbevágó számára az uniós pénzek megszerzése. Az egész országot felforgató sztrájk még sebezhetőbbé teszi, gyengíti tárgyalási pozícióit, aláhúzza kiszolgáltatottságát, és további nyugati követeléseknek ad teret. Erőszakos letörése viszont azt bizonyítaná, hogy ez tényleg egy mocsár, ahová nem szabad pénzt adni, mert csak elrohad. Isteni pillanat ez egy precíziós sztrájkra!
Nincs pénz? Dehogynincs, öreg! Nézd, ott talicskázza éppen Jászai Gellért a Vodafone-ba, meg apád Hatvanpusztára! Pofádat befogod, és fizetsz.
Lehetne követelni még egy csomó mindent: szabad tankönyvpiacot, elszámoltatható, alulról választott tankerületeket, értelmes alaptantervet. De hát ennyi erővel lehetett volna kormányt váltani. Az igazán húsbavágó téma a fizetés. Ilyen rezsi és ilyen infláció mellett ugyanis tanári bérből egyáltalán nem lehet megélni; nemhogy értelmiségi, polgári színvonalon. Ha ez így marad, nem lesz többé egyetlen fiatal sem, aki a tanítást választja; oda legfeljebb lecsúszni lehet majd, és ahogy engem azzal ijesztgettek, hogy kukás leszek, a jövő arról szól majd, hogy tanulj, nehogy tanár legyél.
Na de kitől tanuljak – kérdez majd vissza a gyerek, és erre nem lesz válasz.
Nem szabad félni. A félelem a kis halál, amely teljes megsemmisüléshez vezet. Szó szerint: tanári fizetésből a puszta megélhetés sem biztosított, és a tél még csak most jön, s vele a további infláció.
Olykor egy-egy napra ki lehet azért nyitni az iskolát, és ott kizárólag a sztrájkról mesélni. Elmondani a nyolcévesnek és a gimnazistának, hogy ez itt elvileg demokrácia, ahol ehhez jogunk van. Hogy ki volt Klebelsberg és mit csinált. Hogy mit mondott Széchenyi a kiművelt emberfőkről, és Berzsenyi a szabad népről, amely csuda dolgokat tesz.
A másik út az elnyomorodásba visz. Egyszer kellene csak a sarkukra állni. Példát mutatni. És aztán hátralévő munkanapjaikon úgy menni be a tanterembe, hogy a diákok szemében ott az elismerés: kapitányom, kapitány!
Mit tanulhatnának megalázott, nyomorgó proletároktól? És mennyi mindent tanulhatnak hősöktől!