Ne igyon, ha vezet!

Tusnádfürdőn negyven felé ballag a higanyszál, a román medvék borotválni kezdik a lábukat, és az előttük álló kihívásokról brummognak, több szempontból is megvizsgálva a helyzetet. Nem messze, az emelvényen látszólag egy idióta hord össze hetet és havat szájtáti közönségének fajkeveredésről, a németekről meg a gázról, a Nyugat most már tényleg elközelgő hanyatlásáról és arról, hogy a magyarok többet érdemelnek, tartozik nekik a világ, és ezt be is vasalják.

Mentségére szól, hogy úgy tudja, idiótákhoz kell beszélnie; ebben nagyot nem is téved. Nyilván nem mindenki síkhülye a szalmakalapok alatt, viszont nem is teszi fel senki a kezét, hogy belekérdezzen abba a bevasalásba. Ami legutóbb meg eggyel előtte is olyan kiválóan sikerült, hogy most Tusnádfürdő és Budapest között, hogy, hogy nem, van egy államhatár.

És pont ilyen szövegekkel kezdődtek azok a kalandozások. Mindig voltak, akik érezték, hogy túltolja a főnök, de zsenáns lett volna szóvá tenni, meg aztán az egyetértésért járt a meghívó a díszvacsorára, cigányzenével és Stefánia-vagdalttal. Leokézták a fajelméletet, ezen ne múljon a békesség meg a közbeszerzés. Ugyanilyen pofák voltak, élősködőtől az agyhalottig, járadékvadász földesúrtól az analfabétáig. Ha mégis feláll valaki, mint most Hegedüs Zsuzsa, borzongva nézik, mintha a becsület valami ritka és kínos betegség lenne.

Negyven felé csoszog a higany, Magyarországra – és Romániába is – megérkezett a klímaváltozás. Arról nem beszél, mert az szójalattés, városi humbug. Tudományról és nemzetközi cselekvésről kellene értekezni, márpedig ezek liberális felségterületek.

A szomszédban egy döglődő birodalom népirtással foglalja el magát, a fajelméletes, a Nyugat alkonyáról deliráló múlt itt maradt, büdös bomlástermékeként. Lengyelek, csehek, szlovákok és románok egyként küzdenek, hogy leszámoljanak vele, az utolsó ellenséggel. Mi az utolsó ellenség szolgái vagyunk. Nemzetek és föderációk lapátolják a pénzt iskolába, tudásba, vitakultúrába, mert látják, hogy merre van a jövő. Mi ilyesmire nem költünk, mert akkor nem jutna olimpiára meg vadászati kiállításra.

Ez meg a fajkeveredés réméről mesél. Hogy az miért rossz, nem egészen világos, csak hogy szerinte attól megszűnnek a nemzetek, és akkor mindennek vége. Hát igen, az Egyesült Államok is jól megjárta a fajkeveredéssel, fennállása óta mindig ő húzza a rövidebbet. Van egyébként náluk ilyen fajta is, mint Orbán és népe, de főleg lepedőben, szellemnek öltözve, éjjel mutatkoznak.

Prófétál arról, hogy tíz év múlva összeomlik a világ, és akkor mi vesszük át az irányítást Európában. Jelenleg ugyan nincs egy szövetségesünk se, az ilyen beszédektől pedig még büdösebbek leszünk, de majd az apokalipszis után jön a kárpótlás. Klasszikus: ez volt a szegények és nyomorultak vigasza évezredeken át, csak az egyház általában a távolabbi jövőbe helyezte az eljövetelt, nehogy számon kérjék. Orbán viszont joggal bízik abban, hogy nem fogják, hiszen most se hozta fel senki a lázadás évét, aminek már 2017-ben kellett volna bekövetkeznie, hasonló eredményekkel, mint a most megjósolt világvége.

Tusnádfürdőn a miniszterelnök úgynevezett vízióval rendelkező, nagy formátumú politikusként szokta előadni magát, ekként is tálalja előadását a szolgahad már aznap este és onnantól heteken át. Nekem ilyen alacsonyan szálló vízióm már nagyon régen volt, akkor se beszéltem róla, hanem hazamentem, kialudtam, és megfogadtam, hogy soha többé nem iszom.

Ő már kifelé megy a politikából – mondja. És tényleg. Ezzel a szöveggel, ezzel a világképpel Orbán az utolsó padba vált jegyet. Közép-ázsiai holdkóros banditák közé, akikhez legfeljebb olajért meg kobaltért szalad ki egy követ a villanyfényes városokból, miután felvette a szükséges oltásokat. Csak hát nekünk nincs olajunk.

Mehetne sebesebben kifelé. Ez már a pálya szomorú íve. A magatehetetlen vén hülye morgása, aki elvesztette a fonalat, és nem érti, mi folyik a világban. Aki minden vacsoránál belekezd a végeérhetetlen mondókáiba, amelyeknek se füle, se farka, és mind ugyanarról szól: hogy régen minden jobb volt, továbbá a mai fiatalok.

Könnyű lenne elengedni az egészet azzal, hogy színjáték. Hogy ezt várja tőle a népe, hát leadja a műsort, de igazából nem is ezt gondolja. De ezek a szövegek mostanra ott vannak minden nagykövet, minden külügyi államtitkár asztalán, és az európai polgárok újságaiban. Következményük van. Védhetetlen, kimagyarázhatatlan szavak, az se lenne cikibb, ha az ereszen csúszott volna le. A közönség szórakoztatására vannak olcsóbb módszerek, kétértelmű mondatok, kikacsintások, finom utalások. Ez sajnos valószínűleg maga a valóság: ezzé lett magyar apátok. Magyarországot egy elbutult, begyepesedett, alkalmazkodni, tanulni és viselkedni képtelen ember vezeti. Nem lenne ez katasztrófa, ha meg tudnánk tőle szabadulni.

De nem tudunk. Még eszénél volt, amikor ezt elintézte. Vagy ehhez még volt esze, csak a kormányzás magas neki.

Őszintébb lett volna, ha felteszi a kérdést magyaroknak, románoknak és medvéknek: van önök között valaki, aki tud országot vezetni?