A történelem vége

Finnország és Svédország NATO-tag lesz. Az oroszok hörgése jól hallható, zene füleinknek. Rajtuk – és a legendáiktól elbolondított rajongókon – kívül mindenkinek világos, hogy ez nem ellenük irányuló fenyegetés, hanem óvintézkedés. Mert az orosz állam annyira undorító és gátlástalan, hogy a szomszédainak elemi érdekük a védekezés.

A skandináv országok a békesség kedvéért elfogadták az oroszok érzékenységét, és évtizedeken át őrizték semlegességüket, nehogy felhúzza magát az agresszív, bolond szomszédbácsi. Most viszont bebizonyosodott két lényeges tétel. Az egyik, hogy tényleg nekiugranak bárkinek, ha azt hiszik, hogy van esélyük erőszakkal és brutalitással nyerni. A másik, hogy nincs esélyük. A NATO ezekkel a rongyos orkokkal röhögve mosná fel a padlót. Jobb tehát belül lenni, abban a társaságban, amellyel nem mernek ujjat húzni.

– Ennek következményei lesznek! – rázza a botját Szergej Lavrov, amire elnéző fejcsóválás a válasz, mert jól nevelt diplomaták nem mondhatják ki, amit gondolnak. Az valami olyasmi, hogy: milyen következményei, te elbutult vén szar? Velünk is hülyére pofoztatjátok magatokat? De csak miután Luhanszk megyét legyűrtétek, ugye? Ti mindig is Luhanszk megyével álltatok háborúban, persze.

Három hónapja tart az orosz agresszió, és a háborús bűnökön is átdereng, hogy amit látunk, felemelő és végtelenül megnyugtató. Az én generációmnak különösen, hiszen mi még láttuk a Szovjetuniót. Mégpedig nagy, sötétbarna felhőként láttuk, amely elsújtja villámait, ha túl sokat ugrálunk. Amikor bizonyos Orbán Viktor kimondta a Hősök terén, hogy „Ruszkik, haza!”, akkor sokan összerezzentek: ezt azért nem kéne, húzogatni a medve bajszát. A medve amúgy addigra összepakolt és épp menni készült, de a félelem még körüllengte.

Aztán egy darabig nem kellett miatta különösebben aggódni, legfeljebb azért, hogy Borisz Jelcin részegen rá ne hengeredjen az atomgombra. Vlagyimir Putyin a félelem buborékját építette újra, kisebb átmérővel, de ismerős elv alapján, amit úgy hívtak valaha, hogy Brezsnyev-doktrína. Eszerint nekik joguk van szétcsapni, ha a közelükben szovjetellenes politikai fordulatot észlelnek. Ez nagyjából a demokráciát jelenti, az ugyanis ellentmond az orosz világ elveinek. Szóval a prágai tavasz mintájára, csekély befektetéssel metszegette vissza a grúz tavaszt, a beloruszt, a kazahot, meg ami még zavarta. Ukrajna volt az első, amelyik védekezni mert, és visszalőtt.

Azóta tántorog Oroszország, mint Jelcin a legvidámabb napjain. Csak még annyi súlya sincs, és utálja mindenki széles e világon. Hiába az ökölrázás, látjuk, mit tud. Luhanszk megyét talán legyőzi, ideiglenesen. Belefojtja a saját vérébe. Nemhogy elfűrészelte, de ellopta maga alól a fát. Nem egy szuperhatalmat figyelünk meg akció közben, hanem egy korrupt, primitív, barbár hordát. Szörnyülködünk az ócskavas tankjain, hajóin, és tapsolunk, amikor megsemmisülnek. És egyre hangosabb a röhögés, ahogy elővezeti újabb fenyegetéseit. Hogy ő majd akkor eladja a gázt Kínának. Hogyan, bátya? Csövet sem tudsz egyedül építeni! Nyugati technológia nélkül megállnak az olajkútjaid, te nyomorult. Hát a kombájnba honnan lesz alkatrész?

A sötétbarna felhő most, a mi életünkben oszlik szét végleg. Érdemes örülni neki, mert ez nagyobb jelentőségű történet, mint hogy éppen ki nyerte a választást. Ez a gyermekeink védelméről szól. A mi közelünkben, térben és időben belátható távon egyetlen fenyegető, agresszív, gonosz hatalom tanyázott. Az orosz állam a nevetséges sérelmekkel, nagyhatalmi fantazmagóriákkal, felsőbbrendűségi komplexussal robbanásveszélyes volt mindig is – ahogy valaha Németország. Ha sikerül most letörni a szarvait, akkor a gyermekeinknek és az unokáinknak háborútól valószínűleg nem kell tartaniuk.

És ezért örökre hálásak lehetünk az ukránoknak. Európa védőbástyája mi voltunk valaha, siránkozunk is eleget, amiért Európa nem honorálja, hogy mi védtük meg a töröktől. Európa próbálja elfojtani a kuncogását, aztán csak kiböki valaki, hogy az évszázadokkal ezelőtt volt, az ukrán háború pedig most folyik. És igazából csak egy tagállam van, amely még mindig a ruszkik nótáját fújja minden adandó alkalommal. Azok mi vagyunk. Az ellenséges bástya, a történelem rosszabbik végén. De nem ám csak a kormány – sajnos. Az egész tábora a háború kezdete óta lihegve gyűlöli a hazájukat védő ukránokat, egyszerűen azért, mert szembe mertek szállni Putyinnal, és nem kértek a rezsimjéből. Hiszen ezzel Orbánra is nemet mondtak.

Óhatatlanul kijut Magyarországnak is a megvetésből, amit az oroszok megnyertek maguknak. Tesznek ezért eleget azok a honfitársaink, akiknek szól a meghunyászkodó békepropaganda, és akik a pártsajtóban közlik nap mint nap vágyálmaikat a második hullámról, a csecsen elitcsapatokról, a legyőzhetetlen orosz barátainkról és a csodafegyverekről.

A nyugati világ eközben fél kézzel tönkreveri ezt a veszélyes, bűnöző államot, és eltakarítja a fejünk fölül az árnyékot. A legtöbb, amit tehetünk, hogy jelezzük: vannak olyan magyarok, akik tudják ezt értékelni.