Bajnokok lázadása

Hangok hallatszanak a darálóból. Egymást követik a vallomások, a lázadások, aranyérmek és kupák csapódnak zsarnok szülők és edzők arcába. Az élsport hazugságból épített katedrálisa lángokban áll, és jólesik melegedni a tüzénél. Már csak azért is, mert a hatalom, amelyet tizenkét éve nyögünk, szeretett ezekben a katedrálisokban misét mondatni magáért. Az volt a terv, hogy a sportsikerek majd elfednek és igazolnak minden mulasztást és aljasságot. Ez nem jött be, a legkedvencebb sportágban annyira telt, hogy voltak évek, amikor csak egyfenekű dobként verték el a magyar válogatottat, de többnyire döngött az a vastag bőr mindkét irányból; hol Luxemburg, hol Andorra tanította kesztyűbe dudálni a magyart.

Cseh László, Szilágyi Liliána és a többiek lázadása figyelmeztetés, elsősorban azoknak a fiataloknak és szüleiknek, akik jelenleg is a darálóban élnek, vagy oda tartanak, és arra tették fel az életüket, hogy majd egyszer egy századmásodperccel gyorsabban úsznak, mint a többi jelenlévő. Ideje kiszállni, de minimum végiggondolni, megéri-e. Hiszen mind arról beszélnek, hogy nem, ilyen áron nem érte meg. Szenvedéssel, testi és lelki kínzással, boldogtalansággal, elrabolt gyermekkorral fizettek azért, hogy pár pillanatig, évig büszküljön rájuk egy amúgy tunya, elzsírosodott ország.

S ment-e a gyorsúszás által a világ elébb? Vörösmarty e kérdést a könyvek kapcsán teszi fel; őt meg tudjuk már nyugtatni, vannak olyan könyvek, amelyek úgy-ahogy indokolják az emberi civilizáció létezését. Ezeknek közös jellemzője, hogy eredeti, új gondolatokat tartalmaznak, amit a gyorsúszás sose fog. Ott legfeljebb a szintidőn lehet javítani, brutális, gyilkos edzésprogram, valamint rafinált kémia által. Viszont semmi értelme, mert ha tényleg gyorsan kell úszni, akkor a kavitációs torpedó nyer.

közös tragédiánk, hogy csak sportolók lettek

Játéknak éppen megteszi, így is nevezték eredetileg a rendezvényt: olimpiai játékok. Cseh László és Szilágyi Liliána számára sosem volt játék, és minden más játékot is kiszorított az életükből. Hagyták tönkretenni és feláldozni magukat – lényegében semmiért, mert rekordot úszni múlandó és jelentéktelen eredmény.

Pedig nem akármilyen emberekről van szó. Lehetett volna belőlük akármi, és közös tragédiánk, hogy csak sportolók lettek. Azzá vertük és tapsoltuk őket.

Az a fiú vagy lány, aki mindennap hatkor kezd az uszodában, és órákon át hajtja magát, kezdhetne ugyanígy a laborban, a West Pointon, az Európai Űrügynökségnél vagy a saját vállalkozásában. Nem az úszni tudás különbözteti meg őket a többiektől – a legtöbben úgy-ahogy fennmaradunk a víz színén –, hanem az ambíció. Ezek az emberek ennyi akarattal és fegyelemmel megállnák a helyüket bárhol – és minden bizonnyal hasznosabb lenne számukra és a társadalom számára is, ha nem az élsportra pocsékolnák a képességeiket.

Akármilyen gyorsan úszni tehát nem túl fontos vagy értékes vívmány; amikor épp magyar a (harmadik) legjobb valamiben, akkor odafigyelünk, egyébként senkit sem érdekel. De tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk be: mikor voltunk képesek évekre előretekintve, apránként dolgozni akármilyen célért hajnalról hajnalra, vért verítékezve, fanatikusan? Hát ők megtették. Ez az ő szuperképességük. És olyan értelmetlen, virtuális célra fecsérelték ezt az energiát, mint a sport.

Sokáig tartotta magát az elképzelés, hogy ezeknek a gyerekeknek a sport az egyetlen kitörési pont, másra nem is lennének alkalmasak. Haszonállatok tulajdonképpen, akiket megfelelő nemesítéssel és tréninggel betanítunk egy feladatra, és aztán kasszírozunk, ha több tejet adnak, vagy gyorsabban futnak a guminyúl után. Egyébre nem is képesek, örülhetnek, hogy van számukra egy ilyen lehetőség.

Most, amikor megszólalnak, látnunk kell, hogy ez nem igaz. Hatásosan és taktikusan lázadnak, őszintén és okosan beszélnek a sorsukról. Legfőbb sérelmük éppen az, hogy gyerekkoruktól gladiátoriskolába járatták őket vérszomjas szüleik és edzőik, hogy grammokkal és tizedmásodpercekkel nyomasztották őket nyolc- és tízévesen. Nem érték volna el az eredményeiket kitartás és intelligencia nélkül, viszont már gyerekként is tudták, most pedig még fájdalmasabban veszik észre, hogy ennyi befektetéssel lehettek volna sikeresek bármi másban, és mellette akár boldogok.

Az élsportoló egyébként nyilván „bunkó” abban az értelemben, hogy nem olvasott egy csomó könyvet, nem járt színházba és a világból is csak a stadionokat látta, és azokat tudta értelmezni. Mert ott álltak a háta mögött a zsarnokok a korbáccsal, meg az egész sportkultusszal, az állam jóváhagyásával, és kivették őt az iskolából, érettségiztették okosban, tudták helyette is, hogy neki ez való. Aztán eladták. Szerepmodellként, trófeaként, önigazolásként.

Most válnak igazi példaképpé. Azzal, hogy felrúgják ezt az élethazugságot. Azzal, hogy szembefordulnak a teljesítményük mögé felsorakozott maffiával, és megüzenik az utánuk jövőknek, hogy az ő útjuk: zsákutca. Olyat mutatnak, ami a magyar társadalomban hiánycikk: autonómiát, szembeszegülést, lázadást.

Megérdemelnének egy aranyérmet ezért.