Az ellopott és megkerült forradalom

Október 23-án tehát 2006-ra emlékezünk. Volt valami felkelés 1956-ban is, de nem az már a lényeg. Nem is szerencsés sokat agyalni azon, hogy a nép felkelt az oroszok bábjaként működő, elnyomó hatalom ellen, amelyet választáson nem nyílt módja leváltani, amely elnyomta, fenyegette és megfigyelte az embereket, és az ellenünk fenekedő Nyugatra mutogatva próbálta igazolni teljhatalmát és kiváltságait.

Minden hasonlóság a véletlen műve. És eleve hülyeség, ugyanis azok kommunisták voltak, és hogy ki a kommunista, azt Orbán Viktor mondja meg. Kell is ehhez az ő szaktudása. Például megvizsgálunk egy liberálist, és azt látjuk, hogy szabadságot, nyilvánosságot, átláthatóságot meg tisztességes versenyt követel, ami nem épp a kommunisták szlogenje. Ekkor Dr. Orbán megállapítja, hogy ez egy úgynevezett diplomás kommunista, latin nevén, és ez csak a mimikrije neki.

Kommunista az, aki vele szemben áll. Mint Gombóc Artúr a csokoládékat, úgy sorolja a fajtáikat.

Brüsszeli kommunista, német kereszténykommunista, Soros-kommunista, aztán kommunista még az egész amerikai elit mínusz Trump, a Magyarországgal bármilyen vitába keveredő európai államok és nemzetközi szervezetek – ezek mindenhol ott vannak. Kevés biztonságos hely maradt, ahol kommunisták nem fordulnak elő, ilyen például Moszkva és Peking. Na, azok rendes kereszténykonzervatívok. Ezért sem nyomják el a népüket úgy, mint Rákosi Mátyás vagy Angela Merkel.

Itt és most pedig az ellenzék a kommunista, hagyjuk is inkább, hogy 1956-ban ki kicsoda lenne. Emlékezzünk 2006-ra, úgy minden tisztább. A nép felkelt a hazug és brutális Gyurcsány ellen, aki direkt a babakocsikra vezényelt tüzet egy T–34-es tornyából, de ennek ellenére győzött a forradalom, mármint négy évvel később, szabad választáson, kétharmaddal. Ma tehát ezeknek a bátraknak tartozunk azzal, hogy a kormányra szavazunk.

Ögyes. 1956-ot lecserélni 2006-ra, az tényleg huszárvágás. Így már csak az övék. Apróbb bibik vannak csak vele, például maga a nemzet fogalma, és hogy azt az embernek mire van gusztusa használni. A nemzet egyik alkotóeleme a kultúrája, és azon belül a közös történelme. Az erről érvényben lévő konszenzus. Őseinket felhozád, satöbbi. Meg hogy miről szól október 23.

Ami amúgy sem volt egy gránitszilárdságú ünnep.

Mivel a mi rendszerváltásunk békés volt, a kádárizmust megbélyegző új rituálé mögött sosem volt olyan osztatlan lelkesedés, mint március 15. vagy az államalapítás mögött. Azokat érdemben nem vitatja a közbeszéd, és ha mégis, akkor sem szít különösebb indulatokat. Az 1956-os felkelőkről megvan mindenkinek a maga véleménye, de abban legalább van egyetértés, hogy a Rákosi-rezsim tényleg brutális zsarnokság volt.

Ha 2006 az új ’56, annak még ennél is szűkebb tábora lesz. Egy párt magánünnepe, a hőseiről pedig, ha lehet, még inkább megoszlanak a vélemények. Eleve arról, hogyan is kerültek oda, kik voltak, és ki mozgatta őket. A fehér pulóveres fiatalemberről, aki talán a Petőfi Körben húzta fel magát annyira egy Bibó-szövegen, hogy aztán vascsővel üsse a rendőröket az MTV lépcsőjén.

Akinek a nemzetéért dobog a szíve, és nemcsak bunkósbotként forgatja, az nem cseréli le a történelmi ünnepet a saját pártjának az aranylakodalmára.

Egyszerűen azért nem, mert ennél jobban tiszteli, sőt az az önmeghatározásának alapja, hogy a nemzet szent.

Ezt még a kommunisták se merték: óvatosan, ízléssel ráúsztatták 1848-ra a Tanácsköztársaságot meg a felszabadulást, de nem azt mondták, hogy mostantól március 15-én az MSZMP névnapját ünnepeljük. Próbálkoztak Petőfi Sándorból valami népi Che Guevarát faragni – jelszó: Lobogónk, Petőfi –, megvolt 1848-nak a munkásmozgalmi magyarázata, de ehhez persze gondolni kellett valamit világról és jövőről.

Viszont féltek az ünneptől. Hivatalosan a nacionalizmus veszélyét látták benne, elkobozták a túl nagy kokárdákat, és ütöttek a himnuszért. Igazából a forradalom egész koncepciója zavarta őket. Az az elvont igazság, hogy ha nem engedik, hogy a sorsodról te dönts, akkor jogod van lázadni.

1848-nak, Spartacusnak, a francia forradalomnak és 1956-nak is mindössze ennyi az üzenete, amint a szemtanúk és áldozatok eltűnnek a színről. És ez bizony veszélyes gondolat minden elnyomó rendszer számára.

A saját ünnepeikkel sosem volt baj. November 7., a Tanácsköztársaság és a felszabadulás nem a lázadásról szóltak, hanem konkrétan róluk: ezek a saját hatalmuk mérföldkövei voltak, és ünneplésük nem volt félreérthető.

Úgy látszik, 1956 felnőtt. Értelmet nyert, amely már kellően kényelmetlen ahhoz, hogy megpróbálják kiradírozni. Ehhez kellett, hogy előálljon egy ilyen hatalom. Amely feszeng, ha arról hall, hogy volt olyan elődje, amelyet népfelkelés zavart el, miután orosz bábként, csalással és erőszakkal elviselhetetlen világot teremtett, amelyet választáson leváltani nem lehetett.

Végül is nekik köszönhetjük, hogy október 23. valódi ünnep lett. Azzal adtak neki jelentést, hogy megpróbálták ellopni. Ezt is.

A szerző a HVG munkatársa