Életbak, avagy vadászterület

Vedd és olvasd! „A világkiállításon egyébként meg lehet nézni egy valódi érdekességet is, amit Lázár János barátom meghívására ejtettem el az ő földeáki területén. Gáláns gesztus volt, hogy átengedte nekem. Ez az életbakom, »Lebensbock«, ezért gondoltam kiállítani.”

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szavai ezek, és én ezeket a szavakat gondoltam kiállítani ide, vele együtt. Mély gondolat rejtőzik ebben a megjegyzésben, mondhatni tűpontos felismerés. Arról, hogy minek képzelik magukat.

Hol helyezi el magát a társadalomban a beszélő? Valószínűleg tud arról, hogy a legtöbb magyar embernek nincs vadászterülete, sem a barátainak, így már az a minimálisan gáláns gesztus is kimarad az életükből, hogy oda meghívják a szeretteiket. Nemhogy átengedjenek neki egy valódi érdekességet, egy csodaszarvast, amelyet aztán világkiállításra is el lehet vinni szégyenkezés nélkül.

Neki azonban megadatik, és ezt valóban szégyenkezés, sőt bárminő feszengés vagy megilletődöttség nélkül teszi közhírré. Egyenesen büszkén; hát igen, összejött az élet, így kell csinálni. A szorgos munka ugye, meg a tehetség. A tanulás. A jellem. Semjén Zsoltnak meggyőződése, hogy ő arisztokrata, és a világ így kerek.

Mi több, sportteljesítményként dicsekszik vele; ő lőtte ezt a világfigyelemre méltó bakot, akárki nem tudna megküzdeni vele. Sokan próbálták, hétpróbás cseh vitézek, de otthagyták a fogukat.

Eközben a valóság az, hogy üldögél a két túlsúlyos, romlott élősködő a magaslesen, aztán háromszáz méterről lepuffantják az állatot, amelyet a vadgazdálkodó agyonlövés céljából biztosított számukra. Sarkkörön túl helikopter szállítja el a dögöt, az Alföldön elég a terepjárós várnép.

Van a vadászatnak sportszerűbb, több erőfeszítést igénylő módja, de amiről Semjén beszél, az a legsötétebb oldala, ami a hivalkodáson túl nem szól semmi másról. És még tudja tetézni.

Ennek az állatnak a lecsupaszított fejét ugyanis ő a vadászati expón gondolta kiállítani. Amit húszmilliárd forintból rendeztek, az ország hírnevének és idegenforgalmának támogatása végett. Mármost képzeljük el a feladatot: rendezni szeretnénk egy nagyon-nagyon sikeres kiállítást. Mi az első dolgunk? Keresni valakit, aki ért hozzá. Itthon vagy a világban, mindegy, a focicsapataink is kibírják a külföldi edzőt. És aztán rábízni – hiszen ő a szakember. Vajon kirakja-e ötezer másik agancs mellett a miniszterelnök-helyettes Életbakját? Nyilván nem, mivel kényes a szakmai integritására, és mert van egy sokkal jobb, látványosabb, népszerűbb koncepciója, amibe ez nem fér bele. Meg azért sem, mert az ország pénzével nem gazdálkodhatunk felelőtlenül.

Valahol itt van a gyökere annak, hogy miért nem lesz soha fideszes kultúra. Mert mindig bekopog valamelyik méltóságos úr azzal, hogy ő mit gondolt megfesteni. Az életbakját. Amely valódi érdekesség, hiszen ő lőtte.

Semjén nyilván észre sem veszi, hogy ugyanarról szól a történet eleje és a vége is, ennek a szerencsétlen szarvastetemnek az egész kálváriája. Ez elment vadászni, ez meg is lőtte, bugázott húszmilliárdot a zsebünkből, és abból ki is állította: nesztek, kicsi inasok, én ekkora úr vagyok. Megtehetem ezt is veletek.

Magyarország az ő vadászterületük.

Nem csak Lázár János földeáki birtoka, nem csak a Mészáros-dombvidék, a hatvanpusztai uradalom és a többi erdő, amit azért nyúltak le maguknak, hogy ott lövöldözzenek. Vadászhatnak a közös kasszában; nemhogy helikopter, de tehervonat viszi a zsákmányt a családi majorságba. Lőhetnek egyetemre, rádióra és tévére; lőhetnek a tévéből bemondónőt maguknak. Kisebbségekre és egész népekre, ha kell. Elejthetnek és hazavihetnek egész iparágakat, és kiállíthatják a trófeát Marbellán.

Vadásznak a telefonjainkon, éppolyan könnyedséggel, ahogy az állatokat sorozzák, kényelmesen, távcsöves puskával. Alig várom a vadásztörténetet arról, ahogy valakinek Varga Judit gáláns gesztussal átengedett egy oknyomozó újságírót.

Azért vadászgathatnak Battonyától Nemesmedvesig ilyen gátlástalanul, mert ahogy az őzike, úgy a magyar nép sem lő vissza. A riadt menekülés lett a túlélési stratégiája, a lapulás a bozótban, amíg a félrészeg fegyveres odébbtántorog; a remény, hogy a kutyái nem fognak szagot. Hogy holnap talán nem jön.

Európa ma bűnben él – ez lett volna egyébként Semjén Zsolt idézett interjújának fő üzenete, csak gellert kapott a szarvaskoponyán. Az biztos, hogy Európa bármely kultúrállamában a tokájánál fogva rángatnák ki a hivatalából azt a minisztert, aki milliárdokból rendez kiállítást a saját trófeájának.

Azért, mert ők nem bűnben élnek. Mert már nem lehet elaltatni az éberségüket és az igényességüket azzal, hogy egy effajta alulbútorozott mutatványos megmondja Isten nevében, ki mindenki vétkezett, aztán megy a lopott földre lövöldözni a bűnöző barátaival. Az ilyeneket megbuktatják és megbüntetik. De ez nem bűn, hanem erény.

Viszi még egyszer a nyúl a vadászpuskát! Akkor majd megint kiállítjuk Semjén Zsolt munkásságát, de azt már nem ő rendezi. Ő lesz ott a mi életbakunk. Intelmül, hogy ekkorát máskor ne lőjünk.