Egy téma lezárása

Az országgyűlési választások eredményének ismertté válása óta a veszteseket a legdurvább támadások érték a kormánypárti ellenfelek és az ellenzéki hívek részéről egyaránt, bár a tehetetlenül a porban heverő legyőzöttek rugdalása nem tartozik éppen a jó modor megkülönböztető jegyei közé. Az ellenzék megmaradt szereplői világossá tették, hogy nemcsak vereséget szenvedtek, hanem alapjában a legyőzőikkel értenek egyet.

Az egyik ellenzéki vezető kijelentette, hogy untatja a jogállam. A másik azt, hogy mellőzni kell „a Nyugatról importált identitáspolitikát”, azaz nem kell fölszólamlani a rasszizmus, nőgyűlölet, homofóbia ellen. A harmadik úgy nyilatkozott, hogy nem kellett volna „putyinozni”. A negyedik úgy vélte, hogy „a megélhetési (!) kérdésekre” kellett volna koncentrálnia az ellenzéknek (ezen remélhetőleg a társadalmi igazságosságot, az egyenlőséget értette, és nem a puszta anyagiasságot és kapzsiságot, mégis jellemző a választott kifejezés). Nem szólva persze a reménytelen törpepártok egymást illető gyalázkodásairól és gorombaságairól, no meg a kisebbrendűségi érzés mazochista kifejezéseiről („a fideszesek okosabbak és műveltebbek nálunk”, nocsak) és a nacionalizmusnak tett pánikos engedményekről. (Úgy látszik máskülönben, hogy a magyar miniszterelnök pehelykönnyű, áltudományos bestsellereket olvas; remélhetőleg nem ezekből a bulvársikerekből meríti a politikai bölcsességet.)

Nagy politikai vereségek esetén a legyőzöttek a múltban úgyszintén összekaptak, de nem azt gondolták, hogy az alapelveik, az alapvető beállítottságaik és magatartásformáik lettek érvénytelenek (elvégre hittek bennük, azért küzdöttek), hanem a saját munkájukat és a történelmi környülállásokat hibáztatták. Az erő, a hatalom, a siker nem érv.

A magyarországi ellenzéki pártok azonban bebizonyították, hogy nekik a sikeresnek tetsző taktika („összefogás”) számít, szidni azért szidják egymást, mert nem tudtak elég népszerű jelszavakat hangoztatni (tartalmuktól függetlenül!), vagy „a népet” (azaz a választók többségét) hibáztatták – erről azt írtam egy erdélyi portálon, hogy a babona, elmaradottság, előítéletesség miatt a klasszikus liberálisok nem elmarasztalták a parasztságot, hanem sürgették, siettették a jobbágyfölszabadítást és az általános választójogot –, vagy ugyancsak régről ismert (konzervatív) módon az értelmiséget: ezen azt kell érteni, hogy az elvszerűséget, programhűséget és elkötelezettséget utópiának, felhőkakukkvárnak tekintik (emberi jogok? jogállam? egyenlősítő újraelosztás? nemek egyenjogúsága? független közigazgatás? gondolatszabadság? tanszabadság? urambocsá, Európa? – ugyan kérem, ez botcsinálta álliberális közírók szerint nem érdekli az „átlagemberek”, a „kisemberek”, a „vidékiek” zömét; tehát itt egyesül az eszmék és a honpolgárok lenézése).

A Nyugat tradicionálisan, két és fél évezrede túlzó és kiélezett (folytonos) önbírálatának és önvádba átcsúszó kíméletlen önelemzésének (nevezzük politikai kultúrának és elméletnek) a Kelet-Európában xenofób célzattal meg értetlenül-tudatlanul átlapátolt csatornaiszapja és bontási törmeléke: ez errefelé a kor utánérzéses világlátása, ahol minden problematikus jelenség amiatt számít problematikusnak, mert valamiképpen „külföldi”.

Egy szó mint száz, annak ellenére, hogy az ellenzéki pártokban találhatók tisztességes és értelmes figurák is a nagy semmiért bizarr hatalmi harcokat folytató Hüvelyk Matyik mellett, a liberális és szocialista célok tekintetében nem lehet és nem szabad számítani rájuk, a szokásos parlamenti rikácsolásra nem érdemes odafigyelni. A tekintélyi állam azt negélyezi, hogy itt még van többpárti parlamentarizmus és helyi „önkormányzás”, alkotmányosság, és így tovább, de az ellenzék funkciótlansága – amiben a legföltűnőbb, hogy a párhuzamos állam (az Ernst Fraenkel-féle Maßnahmenstaat, a jogállam [maradványai] „melletti” rendelkező állam, ld. itt és itt) kiépítését „lopásnak” nevezik, tehát teljesen félreértik az orbánizmus csöppet sem újszerű, ám csöppet sem konzervatív lényegét – arra utal más jelek mellett, hogy a homlokzat polgári liberális föliratait nem szabad komolyan venni. (Természetesen nem tagadom, hogy a párhuzamos állam építőmesterei is megtollasodtak közben.)

A közéletnek csúfolt tartalmatlan versengés, amelyben a kormányzati tényezők (a Fidesz nem párt, mert a tagság és belső élet nélküli apparátus nem párt, de ez a többi „pártra” is érvényes; a Fidesz alapegységei a helyi állami szervezetek, mindenekelőtt a kisebb települések „önkormányzatai”) voltaképpen a gyűlölt Nyugattal, leginkább a legjobban gyűlölt és oktalanul lenézett Európával viaskodnak.

A tekintélyi állam vezető elemei számára az etnikai „népközösség” intézményrendszerével elégedetlen embercsoportok idegenek, külföldiek, a külföld hatása alatt állnak, külföldi ügynökök, elfajzott magyarok, idegenszívűek vagy idegen fajúak: azaz minden véleményeltérés természetellenes.

Ameddig az ellenállás ilyen gyönge és ennyire konformista és gyáva, addig eltűrik, de hogy ez a „tolerancia” mennyire viszonylagos és ingatag, azt jól mutatja, hogy a tekintélyi állam – akárcsak a XIX. század utolsó harmada óta mindig – képes megtagadni, elítélni (ám külföldön reklámcélokra fölhasználni) a modern nemzeti kultúrát, amely azért mégis az etnikai önazonosság legmagasabbrendű összefoglalása, ám létföltétele a szabadság, amelyet Magyarországon nem üldözéssel, hanem főleg marginalizálással korlátoznak az 1970-es években kikísérletezett technikáknak hála. De a rendszer olyan, hogy minden további átalakítás nélkül készen áll akár kemény elnyomás és megtorlás bevezetésére „a kulturális területen” (főleg forrásmegvonás, ellenséges fölvásárlás és hasonló trükkök segítségével), amelyre pillanatnyilag semmi szüksége. A magasságos levegőégig harsog az alkotó magyar értelmiségnek meg a civil társadalom nagy részének a harci kiáltása: „én nem politizálok, de”.

Orbán Viktor, valamint gazdag, erős, jól szervezett apparátusa a leghagyományosabb ideológiai elemekre támaszkodva aratott óriási választási győzelmet a rosszul vezetett, képtelen szerkezetű ellenzékkel szemben:

1. pénz: azaz a lakosság (értsd: a középosztály, főleg az alsó középosztály) magasabb életszínvonala;

2. nemzet: egység, összetartás a hagyományos ellenféllel, a Nyugattal (és a Nyugat védencével, Ukrajnával) szemben, ahol „Bécs” történelmi szerepét most „Brüsszel” játssza;

3. rend, biztonság: „kimaradni a háborúból”, orosz kőolaj és gáz; aztán a belső megosztottság (értsd: pluralizmus, többpártrendszer), „széthúzás” hallgatólagos és tényleges fölszámolása.

Az ügyes, szerencsés kezű és gátlástalan Orbán Viktor miniszterelnök hatalmas sikereket arat még a nemzetközi harci terepen is; kultuszában – gyűlölködő rikkantások közepette – az ellenzék is megalázkodik a maga rosszul leplezett csodálatával. Az egész politikai szcéna ízléstelen és unalmas. Vezető reprezentánsai – többnyire érdektelen, stílustalan és tudatlan szószátyárok, fecsegők, fontoskodók – abban a politikai nyilvánosságban jeleskednek, amelyből a valódi tehetségek és az éles elmék már jó pár éve kivonultak a maguk külön világába, megalkuvás nélkül, de csöndben.

Ez a nyilvánosság értéktelen, és lehetőleg kerülni kell. Volt, amikor a magyar publicisztikát olyan emberek művelték, mint Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Eötvös, Kemény, Szalay, Csengery, Falk. Mai utódaik nevét ugyanebben a bekezdésben le se merném írni.

Én magam – ettől az írástól most kivételesen eltekintve – nem szeretnék és nem fogok politikai publicisztikával foglalkozni: nincs értelme.

Mit tegyenek, mit tehetnek a tekintélyi (avagy autoritárius) állammal szembenálló személyek, akiket a korlátozott – és intellektuálisan elhanyagolható – „közéletben” nem képvisel és nem képviselhet senki? (Nem azt sugallom, hogy ne szavazzunk senkire, ez amúgy is kivihetetlen, csak azt, hogy a választásoknak és „pártügyeknek” ne tulajdonítsunk különösebb jelentőséget, ameddig a magyar állam „hatalmi”, azaz politikai, közigazgatási, ideológiai szerkezete olyan, amilyen.)

A demokratikus (értsd: népi részvételen nyugvó, a hatalom és vagyon híján szűkölködő embercsoportok érdekeit is beszámító, gondolatszabadságot biztosító, egalitárius éthoszú, tehát a „köznépet” becsülő, mindenki méltóságát respektáló) berendezkedés felemássága, majd végzetes hanyatlása után bekövetkezhető teljes megsemmisülése – egyebek mellett – avval a járulékos kárral is társul, hogy csak kevés embernek nyújt tevékeny szerepet, evvel pedig kizökkenti még a nagyon kevés eddigi részvevőt is a demokratikus rutinból (beleszólás, ellentmondás, tiltakozás, a racionális képzelet működtetése, tervkovácsolás, testvérületek képzése, vitakészség, szervezkedés, újítás stb.).

Márpedig a tekintélyi állam viszonyai között csak kevés demokratának jut észszerű, szolidáris, érzelmileg is kielégítő közéleti munka, ami nagy baj.

A nyugati polgári társadalom (nem minden kapitalista társadalom polgári társadalom; de még ez utóbbiakat se a haszonélvező burzsoázia, hanem a bürokrácia, a tisztikar, a titkosrendőrség, a hivatásos „politikai osztály” irányítja, igazgatja) körülményei között a strukturális kisebbségben lévő szakszervezetek, szocialista és kommunista pártok ugyan nem hajthatták végre alapvető históriai terveiket (s ebbe aztán bele is pusztultak lassan), de – a fontos gyakorlati részeredményeken kívül, súlyos hibáik és bűneik ellenére – embermilliókat részeltettek a társadalmi-politikai szolidaritás gyakorlati élményében, ami hallatlan mértékben javította azoknak a társadalmaknak az emberi minőségét.

A szervezett proletárszocializmus és a szocialista utópia kimúlása után (ez már mintegy fél évszázada vált bizonyossá) – illetve az európai keresztyén egyházak megkisebbedése, hitvesztése, a (görögkeleti) ortodoxia (vissza)középkoriasulása, az ecclesia militans visszahúzódása a (részben politikai) szektákba, a papi hivatás presztízsvesztése után – a kapitalizmus különféle variánsainak nincs komoly vetélytársuk vagy rendszerellenzékük, ami a nem szocialista (és nem vallásos) humanista, demokratikus tendenciákat is lehetetlenné teszi. (Ne feledjük, hogy az általános választójogot – ezt a kiváltképpen polgári célkitűzést – az akkor még elvileg forradalmi szociáldemokrácia nélkül soha nem lehetett volna kiharcolni.)

Utópia nélkül nincs alternatíva.

Utópián nem elméletet értek, hiszen a marxista elmélet inkább virágzik, mint valaha (manapság a teológiatörténet is nagyon magasrendű intellektuálisan), de a szocializmus mint szervezett erő és népi világnézet kétszáz év megrázkódtatásai, diadalai és szégyenteljes vereségei múltán nincs többé. Ami a szocializmusból megmaradt, az nem specifikusan szocialista, bár nélküle szocializmus se lehetett volna: az emberek közötti származási megkülönböztetés (nemesség, szabadok kontra közrendűek, örökletes főhatalom, felekezeti, faji, nemzetiségi vagy nemi alapon hivatalképességből és egyebekből kizártak) hiánytalan fölszámolása a fölvilágosodásból származik (a szocializmus pedig nemcsak utóda, folytatója, hanem ellenfele is a fölvilágosodásnak), és ma is sokakat megihlet. Szocializmus nincsen enélkül, de amint tudjuk, polgári társadalom se lehetett volna szocializmus nélkül.

A másik fő elem, a magántulajdon és az állam megszüntetése, elhamvadt.

De még evvel együtt is a diszkriminációt (a hátrányos megkülönböztetést) többségében vagy zömében elutasító polgári társadalom is meggyöngült a szocializmus vesztén. A színesbőrű menekültek és vendégmunkások elleni represszív lázadás – amely mindenütt jellemző, nemcsak Magyarországon – nem érintkezhetett volna a polgári (liberális) „fősodorral” (mainstream), „demokratikus” kormányok támogatóival, ha a szocializmusnak akkora befolyása lenne Nyugat-Európában, mint volt az ún. hidegháborús korszakban.

Ebben a helyzetben a demokratikus utóvédharc óhatatlanul professzionalizálódik. „Laikus” emberi jogi mozgalmak helyett fölkészült jogászokból álló NGO-k működnek, szakmailag a vállalati és alapítványi logikát követve kénytelen-kelletlen. Kiindulópontjuk a pozitív (írott) jog, amelyet természetjogi szemszögből bírálnak ugyan, de azért többnyire a hatályos nemzetközi szerződések, egyezségokmányok, föderális jogalkotás és nemzetállami alkotmányok alapján. Ezek reformer-reformista, nem forradalmi szervezetek. Gyakorolnak ugyan polgári engedetlenséget, mint a menekülőket a tengerből kimentő Sea Watch hajósai, de a polgári engedetlenség – amelyet nem hiába nem talál a törvénykönyvben a magyarországi belügyminiszter, hiszen a polgári engedetlenség önzetlen erkölcsi indítékú, elvont alkotmányos védelem alatt álló törvénysértés – nem forradalom, hiszen az elismert tekintély tudatos, nyílt, bevallott, a büntetést vállaló megsértése. (A forradalom nem ismeri el a tekintélyt, magától értetődően.)

Magyarországon is kellene újabb NGO, ha lehet hozzá pénzt szerezni valahonnan, amely a munkásokat védi (munkajogi, szociálpolitikai, balesetbiztonsági stb. szempontból), és nagyon kellene külön emberi jogi szervezet, amely a romákat védi a jogsértésektől és a népjóléti diszkriminációtól. Ezek nem helyettesíthetik a szakszervezeteket, munkástanácsokat vagy a romák politikai szerveződéseit, de ingyenes jogsegély és publicitás a jogaikban korlátozattaknak: erre nagy szükség van, ahogyan más kisebbségeket vagy hátrányos helyzetű populációkat (melegek, nők, lakástalanok) is védenek az NGO-k.

Evvel nincs minden elintézve, de legfőképpen az nincs, hogy a profi jogvédőkön és más szakembereken kívül más demokratáknak is adjon közéleti (nem csak jogszakmai) munkát. És orosz mintára az orbáni állam már külföldi ügynökségnek íratja be az emberi jogi szervezeteket (ha külhoni támogatásokra pályáznak és nyernek). Ukrajnában viszont az „oroszbarát” pártokat tiltják be (amit agyonhallgatott az európai sajtó, csekély számú kivétellel), itt Magyarország még nem tart, bár az Országgyűlés elnöke nem volt hajlandó bizonyos parlamenti bizottságokba kinevezni az egyik ellenzéki párt képviselőit, mert úgymond „külföldi ügynökök”(!).

Ilyen szerény kezdeményezéseket lehet javasolni, ami nem a civil társadalom helyi mítoszának a helyeslését jelenti (valaminő rejtelmes okból – és kizárólag Magyarországon – a civil társadalom fogalmába nem foglalják bele a politikát, amivel nem lehet vitatkozni, mert tájékozatlan emberek rendíthetetlen, sziklaszilárd hittétele).

De ez persze nem válasz arra a kérdésre: mit tegyen a parlamenten kívüli ellenzék, ha van ilyen?

Egyelőre nem lehet más indítványunk, csak az önnevelés és az önművelés.

Az az illúzió, hogy választásokkal „le lehet váltani” (ahogy mondani szokás) vagy meg lehet gyöngíteni Orbán Viktor tekintélyi államát, káprázatként is elavult. Akik esetleg majd valamikor komolyan vehető hatalmi propozícióval jelentkeznek a demokratikus tábor (majd a magyar állam) vezetésére, még gimnáziumba vagy általános iskolába járnak.

Bár politikai befolyásuk zéró, baloldali értelmiségiek bőven vannak Magyarországon (is) – a sajtóban ez nem nagyon látszik, kivéve néhány kis példányszámú időszaki folyóiratot –, az önnevelés és az önművelés munkájában, az elméleti és történeti tudás megszerzésében van ki segítsen. Ehhöz az önneveléshez, önműveléshez számítom a társadalmi valóság empirikus megismerését, hasonlóan a régi osztrák munkásszociográfiákhoz (gondoljunk Marie Jahoda, Paul Lazarsfeld és Hans Zeisel remekművére a marienthali munkanélküliekről, 1932, amelyet itt ismertettem) és az 1930-as években a népi írók, a falukutatók föltárásaihoz, majd az 1970/80-as évek reformista szociológiájához, dokumentumirodalmához és dokumentummozijához.

Itt nem arról van szó, hogy „csöndben készüljünk a majdani hatalomátvételre” vagy tervezzük „a hosszú menetelést az intézményeken keresztül”. Ez lehetetlen, helytelen és irracionális. Csupán arról, hogy az egyenlőségi és az eldologiasodást ellenző antikapitalista gondolatnak (a kettő nem azonos, sőt) tere és folytonossága legyen, hogy a történetileg elhalt szocializmusnak – az egész világon viszonylag jómódú, nagyvárosi diplomások szavaznak a baloldalra, illetve az új (a liberálisokat helyettesítő) polgári pártra, a Zöldekre; az összezsugorodott munkásosztály sok helyen (de nem mindenütt!) meg a szélsőjobboldalra, sajnos – legyen legalább kulturális jelenléte.

Nem a szocializmus történelmi győzelme vagy veresége (illetve most csak a veresége) számít elsősorban, hanem az, hogy igaza volt-e, van-e.

(Magyar nyelvű lapban századszorra is le kell szögeznem, hogy „szocializmuson” nem a „létező szocializmust” értem, bár talán ezt már tudja az olvasók kis töredéke. Szocialista vagy akár polgári baloldali egy-két kivétellel nincs a parlamenti ellenzékben, ha politikai aktusait és nézeteit vesszük szemügyre, és nem csalárd önbesorolását [vagy a szélsőjobboldal ráfogásait] nézzük.)

A parlamenten kívüli ellenzéknek az elméleti, történeti és tapasztalati tudás megszerzésén kívül – és ez nagyon nehéz szervezet nélkül, a szerveződésnek pedig ellene szegül a korszellem, a tekintélyellenesség dekadens változata – arra is szüksége volna, hogy fölkészüljön a még zordabb időkre. A tekintélyi állam egyre kevésbé burkolt fenyegetéseit érdemes megjegyezni. De még azelőtt rendbe kellene szedni a baloldali, mindenekelőtt (ám nem kizárólag) a marxista folyóirat- és könyvkiadást, népfőiskolai és szabadegyetemi oktatást, művészeti gyakorlatot, nonkonformista szociális praxisokat és beszédmódokat. A téveteg és tétova baloldalnak, különösen a fiatalságnak szellemi otthonra lenne szüksége, mielőtt betiltják, kiéheztetik vagy…

Nem kevesen használnak aesopusi nyelvet vagy írnak a sorok között, ami érthető. A baloldalon egyre többen utálják jobban a liberálisokat, mint a fasisztákat. (Ezt a tévedést könnyű elkövetni, mert egyrészt forradalmi a hangzása, másrészt a szélsőjobboldali rendszer exponenseinek helyeslését vonhatja maga után. A liberálisokról mint a fasizmus elsődleges célpontjairól Herbert Marcuse írt 1934-ben és Vajda Mihály 1976/1995-ben. Goebbels dr. viszont csalogatta a baloldali munkásifjúságot. Hát igen.)

A parlamenti ellenzéknek és megszokásból híveinek gyöngesége észrevétlenül az Orbánnal való titkolt belső azonosulással jár. Mivel Orbán Viktor az európai establishment számára az első számú belső ellenség, ezért a vele való diszkrét egyetértés amolyan eredeti és merész attitűdnek számít az ellenzéki értelmiség szemében, aminek persze az ellenkezője az igaz.

Ezek a kissé rossz illatú gondolattalanságok, önellentmondások és radikális frázisokkal álcázott megalkuvások nem meglepők a hatalmat bálványozó tekintélyi állam légkörében. Erre rengeteg példa akad az 1930-as évekből, amikor némely antikapitalisták egyszer csak a zsidó kapitalizmus ellenfeleivé váltak. Nem nagy különbség, ugye, néptársak?

Az ilyesmit szellőztetéssel lehet megoldani.

Be kell ereszteni a friss levegőt, és abba kell hagyni a színlelést. Itt nem hogy szocialista, hanem polgári demokrata politizálás se lehetséges. Ez súlyos dolog, de nem lenne helyénvaló gyűlölködéssel és dühöngéssel reagálni rá.

Nem szabad a rendszer híveit dehumanizáló nyelvi alakzatokkal illetni: ők is honfitársaink, az úgy-ahogy még létező politikai közösség teljes jogú tagjai. Ezt nem azért írom, hogy a jobboldalon-szélsőjobboldalon viszonozzák. Az emberi méltóság oszthatatlan, és mindenkinek tiszteletben kellene tartania. Az orosz kultúrát és történelmet betiltó és rágalmazó, oroszokat a nemzetközi színtéren diszkrimináló etnicista rutint akkor is ellenzem, ha a magyarországi radikális jobboldal magas beosztású és nagy befolyású közszereplői is kifogásolják. Nem teszek hozzá semmit. Semmi „de”.

Hozzá kell szoknunk, hogy a többszörösen legyőzött kisebbség kisebbségéhez tartozunk. Ugyan ebből racionálisan nem következik semmi – a többség is tévedhet – , de társadalmilag igen. „Legjobb” esetben a rendszer életben tart bennünket mint kuriózumot, mint a múlt egy darabkáját, múzeumi tárgyat – köztünk az egészen fiatalokat is.

De nincs olyan évezrede alkotott múzeumi tárgy, amely meg ne szólalna, ha értő szemmel pillantanak rá. A kapitalizmus társaslélektani alapszabálya, amely szerint csak a siker igazol, csak a nyereség az élet jele, csak a fölülkerekedők jókedve az autentikus, életszerűtlen. A „jó hír” (az evangélium) nem ismer győztest. S máig eleven.