Isten hozta Ferenc testvért

Ennek az írásnak az is lehetett volna a címe, hogy „Isten hozta a szabadkőműves, zsidóbérenc, istentagadó, bevándorláspárti, balliberális, neomarxista, kriptokommunista, elmebajos, szenilis pápát Mária országában!”, vagy elszörnyedhettünk volna a budapesti eucharisztikus kongresszus „kultúrműsorának” hihetetlen ízléstelenségein.

De ennek semmi értelme, a jelenlegi magyarországi rezsimnek a hagyománnyal szembeni értetlensége – amelyet durva kisajátítási és történelemhamisítási projektekkel kombinál (hiszen tudjuk, a Magyar Nemzeti Múzeumnak „tudományosan cáfolt legendákat is be kell mutatnia, ha a nemzeti identitást ezek építik”, mondta az intézmény új főigazgatója, volt kormánypárti képviselő és földbirtokos) – közismert, szóra sem érdemes; maga az esemény zavaros szimbolikájú és szellemileg jelentéktelen.

Az ún. ellenzéki erőknek – amelyeknek nincs rossz ízlésük, hanem egyáltalán nincs ízlésük – minderről, mint rendszerint, semmi nem jutott az eszükbe.

Ferenc pápa nagy formátumú, érdekes ember, aki ebben az egyszerre pokolian veszedelmes és kínzóan unalmas korszakban próbálja a legrégebbi és még mindig nagy tekintélyű intézményt, a római katolikus egyházat életben tartani és megreformálni, s mint minden nagy reformer, evangéliumi gyökereihez visszatéríteni, miközben a két évezredes eleven múlt nehezedik rá. Olyan múlt, amelyet egyre kevesebben értenek és még kevesebben szeretnek, de amely nélkül Ferenc pápa pozíciója abszurd lenne.

De mit jelenthet a kívülállóknak – akiknek, mint sokunknak, protestáns a tradíciójuk (a protestánsoktól idegen az eucharisztia ünnepe), ám a legtöbb emberé ma már a tömegkommunikáció, a popkultúra és az internet tradíciója, ami erősebb minden másnál – a pápalátogatás? Mit nyújthat nekünk, akik nem tartjuk már számon az Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum (összegyűjtötte Heinrich Joseph Dominicus Denzinger, 1854, javított és bővített kiadások azóta is évenként megjelennek) tételeit, sőt, nem is keressük ki őket „a Denzingerben” (CD-Rom is van róla latinul, görögül és németül az összes dogmával, 2012-ben latin-angol kétnyelvű verzió is megjelent…), ha nem emlékszünk rájuk pontosan; szóval mit nyújthat „a Denzinger” tartalmai által meghatározott egyház?

Mert segítségre valamennyiünknek szükségünk lenne.

Ferenc atyánkfia a Krisztus Jézusban arról nevezetes, hogy – mint a szegények apostola – a világ szenvedőivel (a megalázottakkal és megszomorítottakkal) érez együtt, és mindenkit arra hív föl, hogy adakozzék és tevékenyen dolgozzék a nyomor és a testi-lelki szenvedés enyhítésén, az államokat pedig arra, hogy ezt ne akadályozzák, felebarátaink gyötrésével pedig hagyjanak föl. Azt az igazságtalanságot is ellenzi, amely miatt a hatalomból kevéssé részesülő kisebbségek vállára többletsúly nehezedik.

Ez nagyon szükséges és vigasztaló útmutatás, de mintha némi feszültségben állna más keresztyén tanítók intuícióival.

Azt írja Tolsztoj a Gyónásban (1884), hogy a nép egyszerű hitéhez vonzódott, s amikor megismerkedett vele, ezt találta: „…Az Isten olyannak teremtette az embert, hogy minden ember elveszítheti vagy megmentheti a lelkét. Az embernek az a föladata az életben, hogy megmentse a lelkét, ahhoz, hogy megmentsük a lelkünket, Istennek tetszően kell élnünk, ahhoz pedig, hogy istenesen éljünk, le kell mondanunk az élet minden öröméről, dolgoznunk kell, békével tűrnünk mindent, és irgalmasnak kell lennünk.” (Makai Imre fordítása.)

Ez nem az, amit „social gospel”-nek neveztek valaha, a vallás – és különösen a keresztyén vallás – nem a társadalomra vonatkozik, hatalmat se uralkodás, se lázadás formájában nem gyakorolhat, alternatívája a teljes földi életre vonatkozik. Nem az élet örömeire.

Az egyik legerőteljesebb keresztyén misztikus, Eckhardt mester (1260-1327) – a másik oldalról – Tolsztojnál és az orosz muzsiknál is messzebb megy 60. német prédikációjában, Szt. Anzelm nyomán: „A böjtöt, az imát és az összes fajta önsanyargatást egyáltalán nem veszi figyelembe Isten, és nincs is rá szüksége. Istennek nincs szüksége többre, mint hogy az ember nyugodt szívet ajándékozzon neki. Akkor olyan titokzatos isteni munkákat munkál a lélekben, hogy abban semmiféle teremtmény nem lehet a segítségére, és meg se pillanthatja; még magának a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a lelke se tud akárcsak egyetlen egyszer odanézni. Az örök bölcsesség olyan finoman törékeny és olyannyira áttetsző, hogy nem tudja elviselni: bármiféle teremtmény odakeveredjék, ahol Isten egyedül munkálkodik a lélekben. Ezért nem viseli el az örök bölcsesség, hogy bármiféle teremtmény belepillantson.” (Schneller István fordítása, módosítva.) S előbb: „…Isten önmagát szereti minden teremtményben. De amiképpen a teremtményekben saját szeretetét keresi, éppen úgy keresi saját nyugalmát is.”

Természetesen ez nem az a gondoskodó, jóságos atya, akit Ferenc pápa tisztelői imádnak, sokkal nyugtalanítóbb és idegenebb. Isten kiismerhetetlenségét, emberi célokra való használhatatlanságát (vagy ki tudja) Assisi Szt. Ferenc (1181-1226) is jelzi a maga ravaszul gyermeki módján. Mesélik, hogy útra kelt Masseo testvérrel, s hármas keresztúthoz érkeztek Firenze, Siena és Arezzo felé. Most merre menjünk, kérdezte Masseo. Amerre Isten parancsolja – felelte Szt. Ferenc. De honnan tudjuk, mit parancsol? – Forogj, Masseo, a tengelyed körül, mint a gyerekek, s akkor hagyd abba, amikor rád kiáltok: „Állj!” – Masseo testvér hosszan pörgött, elszédült, többször el is vágódott, amikor végre rászólt Ferenc. Sienába vezetett Isten útja. (Fioretti 11.)

Honnan tudta Szt. Ferenc, mi Isten szándéka? (Erre leginkább még Giotto képsorozata válaszolhat, de ezt nem tudom szavakra váltani.) Vagy az isteni ihlet, vagy a találgatás vakon. (Vagy eleve Sienába akart menni?) Assisi Szt. Ferencben az a legszebb: nem mondja egyértelműen, hogy melyik.

Itt olyan az istenre vonatkozás, amilyennel csak a bizonyosság élhet.

Ez a bizonyosság a mai kegyességből javarészt hiányzik. Az ítélet azonban ugyanaz azoknál is, akiknek nincsenek metafizikai bizonyosságaik, de van vallási érzékük: „Az, hogy a világ milyen, az a legmagasabbnak [für das Höhere] teljesen közömbös. Isten nem a világban mutatkozik meg [offenbart sich].” (Wittgenstein: Tractatus 6.432.) Milyen közel Eckhardt mesterhez!

A régi keresztyén vallás tehát nem evilági. Nem üldözi és nem védelmezi a melegeket és a menekülteket (bár mellékesen elítéli az üldözést, valamennyire). Nem liberális, nem konzervatív, nem kommunista (bár a kevés ideig – a küszöbön álló végítéletig – tartó történelemre vonatkozó ideiglenes doktrínája persze kommunista, de végcélja nem a szabad közösség, hanem az üdvözülés).

Az egyházak ma – a római egyház is – „a világ”-hoz („e világ”-hoz) fordulnak ihletért.

Lehet, hogy ez nem hanyatlás, mindenesetre az önállóság elvesztése. Mindenesetre óriási változás, amely régen elkezdődött – hiszen a „szekularizáció” nem állt meg az egyház intézményi határainál, s a politikai hatalmát vesztett egyház a XVIII. századtól kezdve éles küzdelmet vívott sokakkal, főleg (de nemcsak) balfelé – , és most az évtizedek óta a klerikalizmus ellen fordult jezsuita rend képviselője, Jorge Mario Bergoglio (sz. 1936, Buenos Aires), a „fölszabadítási teológiához” helyenként és időnként közel álló szerzetes a pápa (ami több históriai okból is hallatlan), aki evvel a változással ambivalens viszonyban áll. Ő sok tekintetben nagyon is hagyományos hívő és hitvalló, akit azonban a társadalmi igazságtalanság elleni politikai szenvedély (az egyház múltjának egyik vonulata) is hevít. (Sok pápát az ellenkezője hozott tűzbe, hogy tapintatosan fejezzük ki magunkat. Medicieket, sőt: a sötét hírű Borgiákat: III. Callixtust, VI. Sándort, X. Incét…)

Az oltáriszentség maga is szekularizációs, evilági jelkép (a „valóságos jelenlét” éppenséggel nem a keresztyén vallás radikálisan túlvilági karakterét erősíti), de nem a középkorral, hanem a reformáció elvontnak, racionalisztikusnak érzett természetével szemben, amely elvetette a szentek kultuszát, a szentkép- és ereklyetiszteletet. Ennek a taktikának a sikere épp mostanában látszik jól, amikor zarándoklatok és körmenetek visznek tömegeket materiális-mágikus szimbólumok közelébe, olyan tömegeket, amelyek a szónak se hagyományos, se mai köznyelvi értelmében nem vallásosak, hanem csak babonás (és persze szórakozásra vágyó, magányos, elhagyatott, életunt) istentagadók.

Ez az írás először a Transindex oldalán és a Jelen c. budapesti hetilapban jelent meg. Az írást a szerző engedélyével közöljük.