Tájkép csata előtt

AZ IGAZSÁGNAK SINCS HITELE

Azt hiszem, éppen ezek a zivataros idők azok, amelyekben az alapkérdésekig kell eljutni: Ha lesz szabadság és rend, akkor ráérünk majd frivol játszadozásra a történelemmel — de ma Magyarországon nincsen, még nincsen szabadság és rend. Sietnünk kell, és a sietség éles és egyszerű ideákat igényel. A zűrzavar a legnagyobb veszedelem minden forradalomban, a miénkben is. Sajnos, alapfogalmaink elmosódottak, pedig kristálytisztáknak kellene lenniük. Összetévesztjük például az igazságot az őszinteséggel. Minden szívből jövő keserű szó hitelesnek tetszik. Mintha nem is lehetne becsülettel tévedni. A szólásszabadság persze nagyobb esélyt ad az igazságnak — a cenzúra egyik legaggályosabb következménye amellett, hogy képmutatásra nevel, az, hogy nélkülözhetetlen fölismerések elsikkadnak. A másik aggályos következmény az, hogy magának az igazságnak nincs hitele.

Ha az Előadói Iroda határozata szabja meg, mi az igazság elviselhető mértéke, és írja elő, mi a kötelező hazugság, akkor minden értelmi sugallat a hivatal sugalmának tűnik föl — semmi nem bizonyos, mert a nyomdafesték maga a hivatal pecsétje. Nagyon jól emlékszem arra, amint nyugati magyar emigránsok kételkedtek a szavamban, csak azért, mert életben voltam, szabadlábon és közöttük. Ha megengedhettem magamnak. hogy a kommunista vezetést bíráljam, ez annak volt köszönhető nyilván, hogy a kommunista vezetés ezt megengedte nekem. A gondolatrendőrség ezzel az öntudatlanul zseniális trükkel érte el célját: csak a siralomház csöndje minősülhetett igaznak. De mert az emberi elme nem ismeri a csöndet, valahonnan mégiscsak származnia kellett az értesülésnek: s ez a forrás természetesen nem lehetett más, mint a hivatalos. Évtizedekig hallgattuk a Szabad Európát, és a BBC-t, párezren olvashatták az illegális szamizdat irodalmat, de mindez távoli volt és valószerűtlen. Az ellenállás nem volt része milliók köznapi élettapasztalatának, ezért irrevelánsnak, rosszabb esetben gyanúsnak minősült — még azok szemében is, akik nem kedvelték az államszocialista rendszert.

Most, hogy ha más nem is, az információ szabad, a politizáló magyar közönségnek választania kell, mit hisz el és mit nem abból, amit szenvedélyes publicisták és köztéri szónokok zúdítanak a nyakába. Minthogy a szakszerű ellenőrzésre csak keveseknek nyílhat módja, a legkézenfekvőbb kritérium a szenvedély szubjektív igaza — a stílus, a szónoki modor a maga művészi koherenciájával voksol önmaga mellett. Ez a művészi, nyelvi belső következetesség azonban csak az egyik, noha nélkülözhetetlen ismérve az igazságnak a politikában. Adaequatio rei et intellectus — tényállás és a szó illeszkedése a másik. A gondolat belső, logikai koherenciája, világossága a harmadik.

Hadd hozzak föl közismert példát. A halálbüntetés és a művi vetélés ellenzői ritkán ugyanazok az emberek. Az akasztást többnyire tekintélyelvű meggyőződésből szokás pártolni, az abortuszt pedig liberális hittételekből kiindulva. Az élet szentségének eszméje, a lélekből és testből összetett ember méltóságának ideáljával párosulva azonban arra késztet bennünket, hogy mindkettőt elvessük. Az életképes magzat elpusztítását — amelyből pedig bizonyosan lehet ember, Isten képmása — sokan elfogadhatónak tartják (a női életterv-választás tiszteletre méltó gondolatára alapozva), akik az eutanáziától — azaz olyan betegek nem önkéntes halálától, akikből már bizonyosan nem lesz ép ember — visszaborzadnának. Sokan törvényen kívül helyeznék az abortuszt utilitárius megfontolásokból, mert a lélekszám növekedését nemzeti érdeknek tekintik — olyan emberek is, akik egyébként elítélik az egyéni akarat föláldozását a közjónak, mert úgy ítélik meg, hogy a közjónak és az egyén javának nem volna szabad radikális ellentétben állnia egymással. Ugyanazok, akik ilyen utilitárius módon tiltanák a művi vetélést, az igazságosság szimmetriája kedvéért tartanák fönn a halálbüntetést, noha tudják, hogy az akasztás hasznossági elvekkel nem igazolható — bizonyított tény ugyanis, hogy a kivégzés elriasztó hatása még soha nem működött, még soha nem apasztotta a bűnözést, sőt, valószínűleg csökkentette az emberölés tabujának mágikus erejét. Mindennek ellenére kevesen vagyunk, akik mind a halálbüntetést, mind a 18 héten túli abortuszt ellenezzük.

AZ ÁLLAM LEGYEN SEMLEGES

Minden forradalomnak — így a miénknek is — alapvető dilemmája a törvényességhez fűződő viszony. Az a széles körű hit, hogy valamely állam nem legitim — modern időkben és Európában (de csak most és csak itt) ez azt jelenti, hogy nem fejezi ki a közakaratot, nem találkozik a nép egyetértésével —, az erkölcsi meggyőződésből fakadó tett rangját a puszta törvénytisztelet fölé helyezi. Ez jelenik meg az „emberi jogok” — szerintem felemás — eszméjében. Az állampolgári engedetlenség, a lázadás magasabbrendűnek tetszik, mint a szabálykövetés, az engedelmesség. Minden forradalom arra törekszik, hogy a kényszer (szükség esetén: erőszak) monopóliumával rendelkező állam tekintélyét helyreállítsa. Mivel a permanens forradalom, az értékek állandó átértékelésének eszméje kevéssé vonzó, a politikai közösség tekintély iránti vágyával könnyű visszaélni. Ha az államot jogosan vádolják részrehajlással, „bitorlással”, akkor a honpolgárok érthetően kívánnak államon, jogon, törvényen túli biztosítékokat arra, hogy emberi méltóságokat illegitim kényszer többé ne csorbíthassa. Ez a nagyon is méltányolható kívánság volt a lelki alapja például az iráni forradalomnak, amelyben a perzsa sah esztelen és korrupt zsarnokságát még iszonyatosabb parancsuralom váltotta föl, az Iszlámtól egyébként idegen teokratikus-papi rendszer. A vallás Iránban a pozitív jog fölötti garanciának tetszett — így győzhetett egy magát hagyományosnak álcázó hipermodern radikális forradalom. A csalódás nyilván magának az iszlámnak lesz az ártalmára.

A modern szocializmus államtana, amely makacsul az érdeket (többnyire az osztályérdeket, de olykor magának az erőszakapparátusnak az intézményes és csoportérdekét) tekintette az állami tekintély forrásának, a tekintélybe vetett mindenfajta hitet aláásott, kétellyel oltotta be a kor politikai gondolkodását. A klasszikus liberalizmus és a korszerű konzervativizmus kemény fába vágta a fejszéjét, amikor megkísérelte rehabilitálni a törvények uralmának respektusát, szemben a személyek uralmával. Nem tagadható, hogy a modern szocializmus térhódításában egészséges szkepszis is szerepet játszott, bár természetesen semmilyen konkrét igazságtalanság sem elégséges érv a Törvény eszményével szemben. Az a véleményem, hogy a „demokrácia” szó megkülönböztetés nélküli használata Magyarországon a szocialista kútfőből eredő tamáskodás folyománya.

Alighanem érdemes lenne ezt kissé részletesebben kifejteni.

A „demokrácia” sok mindent jelent, kétféle alapjelentését mégis el lehet különíteni. Az első a francia forradalom gyászos öröksége, a jakobinus változat, amelynek az úgynevezett szocialista demokrácia — amelyet alaposan ismerünk — csak alesete. Ezt a francia forradalom egykorú liberális ellenfele, Benjamin Constant írta le a legszellemesebben. Costant szerint a jakobinus gondolat fő ihletői, Rousseau és Mably összetévesztették a társadalomnak mint testületnek az autoritását a szabadsággal. Mintaképük, az ókori városállami közösség, minthogy nem voltak képviseleti intézményei, szüntelen közéleti tevékenységre kötelezte polgárait, nem ismerte a magánélet szabadságát, a magánember önérdekének, kedvteléseinek, egyéni hajlamainak szabadságát. A közvetlen döntéshozatal kétes előnyéért a közösségnek való maradéktalan alávetettséggel kellett fizetni. Ezzel szemben a szabadelvű demokrácia a minimumra csökkenti azt a területet, amelyet az állam korlátozhat, tágra nyitja a magánélet szféráját, az általunk megbízott képviselők iránti kételyeket pedig azzal enyhíti, hogy viszonylagos hatalmukat tetemes kötöttségekkel béklyózza meg. A közakarat nehezen érvényesül, s még így is sokakat sért, akik valaminő okból ilyen vagy amolyan kisebbségben lelik magukat. A modern szabadelvű demokrácia nem azzal henceg, hogy könyörtelenül végrehajtja a többség akaratát, hanem azzal, hogy — bár nem engedi meg azt, hogy a kisebbségi vélemény fölülkerekedjék — a hatalmi kényszeren túlra helyezi az akaratok összecsapásának terepét.

Az egyértelmű hitek kihaltával a folytonos vita korszakába érkeztünk. Erkölcsi viták eldöntésére az állam többnyire alkalmatlan — és persze elismervén magát ilyennek, erkölcsi ideált testesít meg: az emberi szubjektum fölnőttségét egyrészt, másrészt pedig kételyt az esendő emberi vélekedések iránt. Az emberi együttélés erkölcsi tradíciói egészséges modern civilizációkban állami beavatkozás nélkül is eligazítják a honpolgárt. A szabadelvű demokrácia az állami beavatkozás törvényi gúzsba kötésére törekszik, nem a változó többségi akarat könyörtelen érvényesítésére — s még kevésbé a „tudományosan” fölismert közjó oktrojálására, ami a bolsevik szocializmus fő ismertető jegye.

Az állam nem arra való, hogy jó- és rosszindulatú doktrinérek közösségéről alkotott elképzeléseit valósággá változtassa. Ha a közösség — modern államok esetében jobbára: a nemzet — megosztott, helyes, ha az állam lehetőség szerint semleges a fölmerülhető konfliktusokban. Alkalmatlanná kell tenni arra, hogy erős csoportok mások elnyomására vagy megsemmisítésére használják föl. Végleges garancia erre persze nincsen. Olyan országokban is, ahol a brit jogrendszert örökölték (India, Srí Lanka–Ceylon, Szingapúr, Malaysia), ez fölhasználható volt kisebbségek ellen, ami aztán végső soron de facto diktatúrához vezetett. Erős hitek próbára teszik a szabadelvű államot, erős csoportos indulatok szintúgy. Pedig ez nem szükségszerű. Erkölcsi hitemet, a viselkedésemet megszabó hagyományt ostobaság jogszabállyal kötelezővé tennem: ez a könnyebbik út. Ha kedves is szívünknek a keresztyén nemzet képe, ezt valódi hitre, nem állami kényszerre bíznók. Megértem Heinrich Böllt — noha politikai naívságát sohasem tartottam sokra —, aki kilépett egyházából, amely a nyugatnémet államra bízta az egyházi adók behajtását. A kepe és a stóla nem a világi adószedő dolga; helyénvaló, ha orra tőle fokhagymás. A jakobinus vagy szocialista vagy „népi” demokrácia arra törekedett amikor egyáltalán komolyan vették, s nem pusztán az új zsarnokság álcájául szolgált, hogy a többség nevében s érdekében gazdaságilag és szociálisan megsemmisítse a régi eliteket, s hogy új intézmények kialakításával megakadályozza új elitek, új arisztokráciák fölbukkanását. Tudatik, hogy ez nem sikerülhetett.

De ez nem azt jelenti, hogy a jakobinus fordulat a világot nem változtatta meg.

ELITCSERE?

Időnként attól tartok, ha nem vigyázunk, Magyarországon új szocialista forradalom elébe nézünk. Egyszerűen amiatt, hogy úgyszólván senki nem hajlandó világossá tenni: politikai szabadságot óhajt-e, avagy szociális forradalmat kíván-e végrehajtani.

Ha politikai szabadságot állítunk, azaz a törvények uralmát (rule of law), más néven jogállamot, akkor azt akarjuk elsősorban, hogy nemzetünk tagjai az államtól legyenek függetlenek, hogy az állam ne szólhasson bele a magánemberek életvezetésébe, abba, hogy miként boldogulnak, intézik ügyeiket, egyeznek ki polgártársaikkal. Ehhez legelőbb is ki kell vonni az állami kényszer hatálya alól a gazdasági tevékenység zömét, és az önkéntesen összeálló társulások kezébe kell helyezni a politikai akaratképzést. Ez a liberális követelmény — amelynek ki kell persze egészülnie a közismert szabadságjogok garantálásával, s itt a kezesnek nem a törvényhozásnak, hanem a bíróságnak kell lennie. Másodsorban a törvénykezést és a kormányzást a többségi akaratban testet öltő népszuverenitásnak kell alárendelni. Ez a demokratikus követelmény. Ám mivel senki nem veheti biztosra, hogy a többségi akarat mindenkor humánus, méltányos és türelmes, a liberális biztosítékoknak elsőbbséget kell élvezniük, az állam nem lehet jakobinus módon mindenható. Az egyének, továbbá a hagyományos és önkéntes („választott”) csoportok védelme előbbre való.

A szociális forradalom, amelynek fő példája a nagy francia forradalom és az orosz októberi forradalom, mint ismeretes, úgy akarja megteremteni a törvény előtti és a gazdasági egyenlőséget, hogy megsemmisíti a hagyományos fölsőbb osztályokat, és az államra bízza — a spontaneitás és önkéntesség megbénításával — az egyenlő állapot fönntartását. Persze ha szabadságot kell kiharcolni, akkor elkerülhetetlen a szembefordulás azokkal az elitekkel, amelyek a támadott szolgai állapot előnyeit élvezték. Szabadelvű avagy liberális fordulat annál inkább lehetséges, minél kevésbé fonódtak össze a letűnőben lévő elitek az állammal. Az 1830. júliusi francia vagy az 1848. márciusi magyar forradalomnak azért nem kellett vérpadra hurcolnia a bukott rendszer nagyurait, mert a gazdasági befolyás viszonylag könnyen elkülöníthető volt a politikai hatalomtól, a liberális alkotmányosság,      népképviseleti rendszer stb. bevezetése összeegyeztethető volt az addig volt uralkodó osztály korlátozásával és megjuhászításával némely előnyök — noha nem garantált előjogok — meghagyásával. Ezt az tette lehetővé, hogy volt olyan középosztály, amelynek már volt az államhatalomra gyakorolt csekély hatása mellett annyi gazdasági pozíciója, amennyi nem tette szükségessé, hogy a szociális helyzetet is gyökeresen megváltoztassa, hogy nagyobb jelentőségre vergődjék — akkora jelentőségre, amekkorát anyagi sikere, világnézeti lelkesültsége, lélekszáma, műveltsége mindenképpen jogosnak tüntetett föl.

Mármost nyilvánvaló, hogy Magyarországon nem ez a helyzet. Igaz ugyan, hogy a joggal szidott Kádár-korszak torz hagyatékaképpen van magyar középosztály (s abba kellene már hagyni, hogy ezt „értelmiség”-nek és vállalkozóknak stb. nevezzük!), ezért nincs nálunk lengyel Szolidaritás, hanem sok párt. Magyarország, minden bajával együtt modern ország. De egy másik, döntő vonatkozásban mégsem az. Hogy Sir Henry Sumner Maine (akinek művei ismét hozzáférhetőek magyarul) megkülönböztetésével éljek, társadalmunknak még mindig nem a szerződés, hanem a státusz az alapvető meghatározója, márpedig Sir Henry az utóbbitól az előbbiig tartó utat tekintette modern fejlődésnek. Nálunk egyszerűen az tartozik az uralkodó osztályhoz, aki magas polcot foglal el az állami hierarchiában. E tekintetben az államszocialista fordulat visszaállította a kora hűbéri viszonyokat, illetve egyfajta hagyományos tekintélytől nem szentesített, hiteltelen másukat.

Mint írásomban végig, itt is kénytelen vagyok kurtára fogni a kifejtést, de úgy vélem, nem tagadható, hogy az, amit némi eufemizmussal „demokratikus átalakulásnak” becézünk Magyarországon, csak akkor lehet sikeres, ha kitalálunk valamit ennek a dilemmának a megoldására. Az omladozó diktatúra annak köszönhette erejét, hogy különféle fontosságú eljárásokkal (a központi gazdasági tervezéstől a nomenklatúra, a „hatásköri lista” személyiség-tervezéséig) a társadalmi rangsort a központi hatalomhoz való közelség fokozataival tette azonossá. Az állami intézményeknek és a funkcióikat ellátó tisztségviselőkből és klienseikből álló eliteknek a majdnem-azonossága elkerülhetetlenül összemossa a forradalmi változás két kibékíthetetlen válfaját. Márpedig választani kell közöttük. Nemcsak a magyarázatra nem szoruló veszedelmek miatt kell egérutat engedni a kommunista elitnek. Ez elvi kérdés.

Ha liberális fordulatot, azaz magyarán: szabadságot kívánunk, akkor nem a társadalmi szerkezetben és a közérzületben–közerkölcsben kell erőnek erejével módosulásokat eszközölnünk. Ezek az eredmények majd maguktól is előállnak, fölösleges szenvedés és fölfordulás nélkül, ha a jogállam, a törvényes állapot palástja alatt a piac spontaneitása és a békés világszemléleti küzdelem — vita — akadálytalanul kibontakozhat. Lehetővé kell tennünk, hogy a pártállam igazgatásában, a gazdaság irányításában részt vett, ideológiailag alig motivált elitek összeolvadhassanak a hatalom sáncain kívül rekedt új magvar középosztállyal. Meg kell mondanom: fütyülök rá, hogy ez kényelmetlen érzéseket ébreszthet lángzó radikális keblekben. Ezúttal csakugyan a haza sorsáról van szó. Éppen a kommunista pártállam szociológiai természete folytán — habár a történelem tanúsága szerint mindig … — a jelenlegi fölső rétegek mint személyek csoportja ellen indított szociális forradalom csak zűrzavarhoz, tehát újabb zsarnoksághoz, valamilyen általunk még nem ismert, félelmetes parancsuralomhoz vezethet. Ha most az MSZMP és az ellenzék egyezkedése megteremti a jogállam liberális garanciáit, akkor a jövő évi választások után mindössze kormányváltozásnak leszünk tanúi. (No persze attól Isten őrizzen, hogy ne legyen kormányváltozás.) A magántulajdonra alapozott piacgazdaság és fölötte uralkodó, alkotmánytörvényekkel kordában tartott parlamentarizmus és erős bírói hatalom nemcsak viszonylag nyugalmassá teheti a demokratikus átmenetet, hanem lehetőséget teremthet a fölöslegessé vált szocialista bürokrácia számára, hogy fokozatosan kikecmeregjen államfüggő társadalmi állapotából, megtartsa előnyei egy részét, és földuzzassza a középosztály számára rokonszenvesnek tetsző szektorait.

A kenyéririgységre és bosszúvágyra alapozó elitcsere természetesen szintén demokratikus szellemű folyamat lenne, amennyiben demokratikusnak tekintjük az alul lévők többségének kedvező történéseket. Ám ez a demokráciának az a válfaja, amelyet hitem szerint el kell utasítanunk. A szabadelvű demokraták összes felekezete azt próbálja elérni, hogy a gazdasági és politikai szabadság szituációja álljon elő, nem pedig azt hogy minél több kommunista veszítse el az állását, és minél több hívünk foglalja el a lényegében változatlanul hagyott, fölületesen megreformált intézményi hálózat posztjait. A demokratikus kibontakozás ilyesfajta „őrségváltás” nélkül is nagy és fájdalmas társadalmi mozgásokat fog előidézni. Társadalmi különbség a hatalmon bévül és kívül lévők között pontosan a leküzdendő diktatúra jegye. A politikai szabadság ezt szüntetné meg. Ha a középosztály ma politikailag szembenálló részei között társadalmi harc indul meg, akkor helyes lesz sorbaállni kivándorló útlevélért.

Akkor lesz szabad Magyarország, ha a hatalom birtoka nem jelent önmagában szociális különbséget. Ezt a ma még fönnálló különbséget ki lehet küszöbölni, de nem a mai államfüggő elitek kiakolbólításával. Sajnos a mai politikai szónoklatok nagyon emlékeztetnek engem egy régi nótára, amely szerint „A múltat végképp eltörölni. Rabszolga-had, indulj velünk A föld fog sarkából kidőlni. Semmik vagyunk, minden leszünk.” Nem. A múltat nem lehet végképp eltörölni. S nem leszünk minden. Mert nem vagyunk semmik.

(Oxford, 1989. július)