Fontolva haladás

Az alapgondolat igen egyszerű volt.

Régebben a politikai megfontolásokból visszautasított kéziratokat a szerzők a ládafiába rejtették, és legföljebb a szeretőjüknek mutatták meg. Egyszer csak azonban elegük lett ebből, előkeresték a gyorsan sárguló írásműveket, az egymáshoz illőket összefűzték, sokszorosították, körbeadták, terjesztették. Ez volt a szamizdat. Kezdetben a „föld alatt” megjelenő műveket és íróikat más, mint a tiltás logikája nem fogta össze. Olyan volt ez, mint a Salon des Refusés. Ám a tiltás logikája nem volt logikus. Pillanatnyi hisztériák éppúgy befolyásolták a cenzúra működését, mint mélyebb politikai félelmek. Tovább tompította a logika élét, hogy a betiltásnak ez a többé-kevésbé nyilvános visszautasítása további betiltást vont maga után. Mindenkit betiltottak, aki nem tűrte, hogy betiltsák. S amikor ez kényelmetlennek bizonyult, a cenzúra olykor kivételeket tett. Hadd legyen a dolog még illogikusabb.

Azokat, akiket betiltottak, mert nem kedvelték a betiltást, továbbá azokat, akik tiltakoztak mások betiltása — lecsukása stb. — ellen, s ezért őket magukat is betiltották, elnevezték ellenzéknek. A név meglepő volt, túlontúl is megtisztelő. Hiszen ez kezdetben pusztán érdekvédelmi mozgalom volt, ha nem is pragmatikusan célirányos: hiszen az értelmiséginek érdeke, hogy írását és személyét ne lehessen betiltani, s ha mégis lehet, érdeke, hogy ez a közvéleménynek ne tessék — hátha megszabadítja valahogy a cenzortól. Igen kevés ember volt, akit eszméiért tiltottak volna be. Ez utóbbiak természetesen a marxisták voltak, hisz csak ők voltak oly naiv bolondok, hogy a rendszer kinyilvánított elveivel szálltak vitába. Az okos fiúk tudták, hogy ezek az elvek még fügefalevélnek is csak tiszteletbeliek.

Szemben a bolsevizmus forradalmi korszakaival, itt nem az eretnekség kísérlete riogatta a betiltókat. Eretnekség akkor lehetséges, ha van dogma. Dogma pedig már nem volt, igazhit sem hozzá. Az új revizionisták komolyan vett marxizmusa az ürességre világított volna rá, ezen fölül koherens fogalmi nyelvet teremthetett volna a kritikának. A revizionisták betiltásával 1973-ban a kommunista párt elszalasztotta az utolsó esélyét arra, hogy saját tradíciójából saját maga fejlesszen ki rendszerkritikát, hogy maga inspirálja a változást.

Merthogy csak a betiltott marxistáknak voltak összefüggő kritikai eszméik, a betiltástól egy táborba kényszerített többi betiltottak is egy zömmel szocialista jellegű ellenzéki csoportban találták magukat, amelyben az összetartozás érzését sikerrel tartotta ébren a kellemetlen, állandó, de végül is hatástalan hatósági zaklatás. Az ellenzék — s tekintsük ezt a terminust tulajdonnévnek, javasolta már régen Kis János — védtelenül, rágalmak és félreértések közepett haladt a betiltottság és betilthatatlanság útján. Nem tudtunk azonban hosszan megélni annak az öröméből, hogy a cenzúrának belénk tört a bicskája. Körül kellett néznünk, s tekintetünk megakadt Magyarországon.

Magyarországon, amely már belefásult az államszocializmus szűnni nem akaró válságába, s amely bár felemás, mégis merész és eredeti modernizációját maga elöl is titkolta, ahol az enteriőr már kezdett polgárosulni, de a köztér éppen ellenkezőleg. Magyarországon, ahol minden termékenyítő hagyományt beszántottak. Ahol ugarnak rendeltek, vagy legalábbis elegyengettek mindent, ami rémítő vagy lelkesítő, ahol csak az unalom volt államhű, csak a mucsai ostobaság hazafias. Ahol némelyek már aláírtak tiltakozásokat, de még rettegtek a házmestertől. Ahol kronométerrel mérték a nap hősei, hogy ki kapta előbb kézhez a soros petíciót, az Elnöki Tanács elnöke vagy a Reuter ügyeletes szerkesztője.

Fölmerült az ötlet: mi volna, ha változtatnánk a dolgokon? Mi volna, ha munkanélküli-segélyre szorulna a cenzor? Milyen volna egy világ, amelyben nem a betiltottak védekező ösztönei, hanem az ország szükségletei s a nagy európai politikai tanok — s az általuk gondolativá tett civilizációs hagyományok — szabnák ki a viták témáit és módszerét? Milyen volna egy világ, ahol az erkölcsi indíték nem pusztán a tartás és a személyes becsület gerincet egyenesítő acélfűzője, hanem együttes cselekvésnek is mozgatórugója? S hol lelhetők ehhez szövetségesek?

Ezen töprengtünk javában, amikor hatalmas durranással kipukkadt a Létező Léggömb.

A kommunista párt anélkül szenvedett vereséget, hogy az ellenzék akár részleges győzelmet aratott volna. Ez a meglehetősen különös helyzet az oka annak a slamasztikának, amelybe keveredni kitüntető alkalmunk és becsületbeli kötelességünk volt. Ahogy elébb a tiltás hebehurgya észjárásával dobáltak össze embereket „ellenzékké”, úgy most az uralkodó párt önmaga által sem értett válsága diktálja a változás lépéseit. Úgy szokott lenni többnyire, hogy a visszavonulás útvonalát az offenzíva kényszeríti a vesztes félre. Ám a mostani magyarországi helyzetben tótágast áll a stratégia. A defenzívában lévő kommunista párt olyan erős még mindig, hogy az előrenyomulóban lévő ellenzéki kisebbség taktikája szükségképpen tükörképe a párt húzásainak. S mert a párt bizonytalan és rögtönöz, ezért az új demokratikus mozgalmak is zűrzavarosan politizálnak. Nem gyávaságból. Nem azért, mert azt számolgatják, „meddig lehet elmenni”. Ez úgysem tudható. A független demokrata tábor maga is a mély válság terméke, s a válság nem utolsósorban eszmei és érzületi válság.

*

Minthogy ma — Csengey Dénes kitűnő kifejezésével — egypártrendszer van több párttal, a közvélemény politizáló kisebbségének hangot adó mozgalmak egyrészt csak artikulálják ennek a közvéleménynek a sokféleségét — alig- alig változtatva a „koalíciós korszak” és 1956 késő októbere politikai palettáján —, másrészt pedig csupán informális, diffúz nyomás gyakorlására képesek.

Ennek az a következménye, hogy a közvéleményt valamilyen okból izgató, az uralkodó párttól bizonytalanul kezelt ügyek kerülnek a politizálás középpontjába. Ezeknek az ügyeknek a tekintetében a nézetek nem a politikai elkötelezettség vagy irány szerint tagolódnak, hiszen nem lehetetlen, hogy szocialisták helyeseljék és konzervatívok ellenezzék a bécs–budapesti világkiállítást, nem lehetetlen, hogy kommunisták óhajtsák a koronás címert, és liberálisok javasolják a Kossuth-címert, sőt, az alkotmányos folyamat prioritásainak megfogalmazása is alig látszik összefüggeni politikai elvekkel. Az informális nyomásgyakorlás módszerének más folyományai is vannak.

Eredményeket csak úgy lehet elérni, ha a hatalmat ténylegesen birtokló tényezőket befolyásoljuk A kommunista párt vezetőségének frakcióival fönntartott kapcsolat, alkalmi szövetségek, személyes rokonszenvek, időleges érdekegyezések szintén nem az új mozgalmak eszmei profiljának tisztázását szolgálják — a kommunistáktól eszmeileg legtávolabb álló csoport „baloldalibbnak” tűnhet föl, ha valamely ügyben történetesen pár napos szövetséget köt a központi pártapparátus valamelyik szegmentumával.

A defenzívától meghatározott offenzíva, az állampárt válsága miatt létre galvanizálódott demokratikus sokféleség azzal jár, hogy az átalakulás folyamata nem mély. Új identitások és új álláspontok anélkül kezdenek épülni, hogy a szakítás gondolati, jelképes és valóságos gesztusaira sor került volna. Számos politikai közszereplő úgy viselkedik, mintha ötvenéves Csipkerózsika-álmából demokrataként ébredt volna. Ez szükségképpen gyanakvást kelt, és fokozza az amúgy sem csekély paranoiát, amelytől az egész közélet szenved.

Nem megalázó, mellverdeső önbírálatokra van szükség. Kritikai reflexióra azonban igen. Ha valaki láthatólag a legteljesebb lelki nyugalommal élte át a diktatúra — a diktatúrák! — évtizedeit, talán meg kellene hogy magyarázza magának: miért is került a demokrata táborba véletlenül éppen abban a pillanatban, amikor jelentősebb kockázat nélkül megtehette. Az új magyar demokrácia természetesen semmire sem mehet azok nélkül, akik évtizedekig hallgatni voltak kénytelenek. De exorcizmus nélkül nem tudjuk kipurgálni magunkból a hazugságot.

*

És hazugságnak hazugság a párja. A demokratikus eszmélődés legelemibb gondolati munkájának elvégzése előtt máris a számonkérés, a felelősségre vonás, és — mi tagadás — a bosszúvágy hangja hallatik. Ez nem meglepő, de azért szomorú. A vezető rétegek lecserélését szorgalmazó, jakobinus típusú forradalom esélyeinek nem árt az ilyesmi. De a magyar szabadelvű demokraták nem ezt akarják. Olyan mélységű változás, mint amilyennek a magyarországi készül, persze nem kerülhet el szociális következményekkel is járó módosulásokat az állam fölső régióiban. De a számonkérést szorgalmazók a szekeret fogják a ló elé. Az igazi radikalizmus a berendezkedés változását óhajtja, nem a köztisztviselők ijesztgetését. Groteszk helyzet az, amelyben a gyönge, valódi háttér nélküli közvélemény-csoportok félelmet gerjesztenek, elriasztván azokat, akikre a sima átmenet érdekében múlhatatlanul szükség van.

De tovább megyek: mindez csupán a nómenklatúra, a „hatásköri lista” szellemének a kiterjesztése. A követelések hatására az MSZMP „lead” hatásköröket, átenged intézményeket. Ezek nem valódi hódítások, mert bár defenzív és engesztelő irányban, de továbbra is parancsuralmi típusú döntések eredményei. Mérgezett ajándékok. Hangoskodással elérhetők ilyen engedmények, de semmi kétség, hogy lényegtelenek, azonkívül pedig osztoznak mindannak a morális megítélésében, ami az effajta döntési mechanizmust illeti. Röviden: nem azért vagyok ellenzéki, hogy Nyíri barátom helyett én legyek a filozófiatörténet tanszékvezető professzora. (Mellesleg igen jellemzőnek tartom, hogy a múltakat illető szemrehányások igen alkalmatos módon megállnak annál az időnél, ahol a ma legaktívabb nemzedék része firtathatóvá válnék.)

A fölületes demokratikus közhelyek és bombasztok sorjázása több okból is veszedelmes. A legfőbb az, hogy a magyar nép fölötte hamar ki fog ábrándulni a frázistömeggel levakolt demokratikus álhomlokzatból. Nehezedő mindennapi életünkön lesz mérhető az állítólagos demokratikus alakulásnak a fölületessége. Nyilván nem hiszek abban, hogy szabadelvű intézmények nélkül, előttük, kívülük, nélkülük megszülethet a tolerancia, a humor, a vitakészség demokratikus politikai kultúrája. Ezt az úgynevezett másként gondolkodóknak sem sikerült megteremteniük, minden intranzigenciájuk ellenére, az intézményességből kiszorított, marginális állapotukban. Akármiért is, ez a politikai kultúra nem létezik, nem is létezhet. De meg se teremthető, ha úgy látunk neki az új keretek fölhúzásának, hogy előbb azon törjük a fejünket, kit engedjünk be közibük. Ha demokráciát építünk, mindenkinek helye kell hogy legyen benne, kiváltképpen azoknak, akiket rühellünk — az új demokrácia arról ismerszik majd meg, ha viszonylag jól érezhetik magukat benne a diktatúra neveltjei: azaz honfitársaink többsége.

*

Ami ma Magyarországon demokratikus, az főképp negatívum. Főleg az az újdonat negatívum, hogy a tiltás professzionistái túl törődöttek, ernyedtek és meggyőződés nélküliek ahhoz, hogy befogják az ellenzék száját. Megtehetnék — hajjaj! —. de nem teszik. Ezt nem demokráciának, hanem (ön)bizalmi válságnak hívják.

A fölületesség egyik szinonimája a sietség. Nem arra hívok itt föl, hogy ne szorgalmazzunk gyökeres változásokat. Ellenkezőleg. Nem titok, hogy nem vagyok szocialista. Egy számomra rokonszenves berendezkedés kevés hasonlóságot mutatna a fönnállóval. Éppen mert nem vagyok jakobinus, nem hiszem, hogy a deklarációk és az erőszak kombinációja emberszabású és kellemes viszonyokhoz vezethet, márpedig a szabadság — szemben a forradalmi mitológiával — nem heroikus kínlódás, hanem a kényszer (az állami beavatkozás, a nyaggatás, a beleszólás) lehető legteljesebb hiánya. Bibó István hangos, veszekedős, izgága demokráciában hitt. Én nem. A magyar nép — sok egyéb mellett — szemlátomást nyugalomra vágyik. Ez nem konformizmus, nem félénkség, nem begyepesedettség. Sőt. Ez a szabadság legalapvetőbb ideájának ösztönös mély megértéséről árulkodik.

Álharcokat vívunk azért, hogy a közderültséggel övezett jelenlegi parlament szabadelvű alkotmánnyal ajándékozzon meg bennünket. Nem fog. Értelmesebb és alaposabb volna arra törekedni, hogy néhány — a játékszabályokat csakugyan demokratikusan leszögező — sarkalatos törvényt fogadjon el, amelyek birtokában viszonylag szabadon legyen választható új Országgyűlés, amely törvényhozója és cselekvő centruma lehet az új liberális alkotmányosságnak. Írott alaptörvénnyel, vagy — ha tetszik — anélkül. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a világtörténelem vélhetőleg első posztkommunista társadalmának kívánatos és lehetséges gazdasági rendjéről fogalmunk sincs. A szabad piac — amelynek lelkes híve vagyok — olyan új aktorait kell majd kialakítani, amelyek jórészt aligha lesznek tisztán magántőkés vállalkozások. De ha leszakadnak a központi állam járszalagjáról, hogyan vélekedünk az esetleges új, korporatív veszedelmek felől?

Továbbá: nem vagyok biztos benne, hogy értjük a jelenlegi berendezkedést. A kelet-európai állampártnak nincs politikai szociológiája. Amikor a politikai rendszer c legfontosabb alkatrészéről elmélkedünk, általában fölsorolásokat adunk: a párt egyrészt maga a közigazgatás, aztán: tömegszervezet, elitréteg, önlegitimáló ideológiai központ, a kiváltságok redisztribúciójának kezese, államfönntartó autoritás, párhuzamos, állam fölötti állam stb. stb. Amikor az állampárt közhatalmi funkcióinak leépítését, „a párt és az állam szétválasztását” sürgetjük, jó volna tudnunk, miről is beszélünk voltaképpen. Ezeknek a dolgoknak az átgondolása nélkül csak a formátlan, egymástól független, diszparát, igazi célképzetek nélküli követelések — végső soron üres — dinamikáját erősítjük föl, amely egyszer-kétszer még fölsistereghet hazafias küllemű engedmények kikényszerítésében, aztán kialszik.

*

Új magyar demokráciáról még szó sincs, de máris féltenünk kell. Grósz Károly nagyon világosan fogalmazott, amikor a jugoszláv hírügynökségnek adott minapi nyilatkozatában azt mondta, pártja be kívánja vonni az új mozgalmakat a hatalom gyakorlásába. Ez nem lehetetlen, de nem biztos — némely tagadhatatlan előnyök ellenére —, hogy kívánatos. A hatalom bázisának (önmagában forradalmian újszerű) kibővítése nem pótszere annak, hogy a hatalmat maga a nép gyakorolja, s a kormányzással azt bízzon meg, akit akar. Az új mozgalmaknak egyelőre a szó igazi értelmében kell ellenzékké lenniük ahhoz, hogy erre a megbízásra méltóvá és képessé váljanak. De akármilyen nagyokat kiáltunk az Országház falain kívül, továbbra sincs egy árva szavazatunk sem, ha meg is borzonganak a benn ülők.

Ez a borzongás engem nem tesz boldoggá. Vitapartner szeretnék lenni, nem jelszavakat huhogó mumus.