Egy nehéz szombat hétfője

A múlt szombati, nehezen megmagyarázható tusnádfürdői beszédnek két érdekes folytatása volt a hét elején.

Az egyik, hogy Orbán (stábja) külön Facebook-posztban ismételte meg az előadásnak azt a részletét, ahol kifejti: „mi, magyarok vagyunk az egyetlenek az ukránokon kívül, akik ma meghalnak abban a háborúban. A mi nyilvántartásunk szerint eddig 86 magyar ember halt meg abban a háborúban. És ez egy egészen más nézőpont.”

Hirdeti ezt Orbán (stábja) rendületlenül, annak ellenére, hogy már az elhangzáskor többen megmondták: egyszerűen nem igaz. A legutóbbi – remélhetőleg nem utolsó –, 2001-es népszámlálás szerint a magyarok nem az egyedüli, hanem a hatodik legnagyobb etnikai kisebbséget alkották Ukrajnában az oroszok, a moldovánok, a belaruszok, a krími tatárok és a bolgárok után, de hasonló nagyságú a román és a lengyel közösség is.

Vannak továbbá szép számmal görögök, akiknek fontos központja volt az oroszok által kiéheztetett és porig rombolt Mariupol és környéke. Itt a hivatalos bejelentés szerint már a háború első napjaiban tíz görög civil halt meg. Abban a háborúban.

Hogy más NATO-tagországok diaszpórájából hányan estek áldozatul – lengyelek, románok, bolgárok –, arról nem ismerek kimutatást, valószínűleg nincs is. Viszonylag új a hír, hogy elesett egy lengyel önkéntes, aki abban a több mint húszezres nemzetközi légióban harcolt, amelynek tagjai ötvenöt országból jöttek, de főleg az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából és Kanadából.

Olyan országokból, ahol – Orbán fogalmazásával – „bírálnak bennünket, mert szerintük nem vagyunk eléggé elkötelezettek az ukránok mellett. Ők messze vannak, és ők legfeljebb pénzügyi vagy fegyvertámogatást adnak.” A távolság stimmel, a pénzügyi és fegyvertámogatás is.

Különben az idézett állítás minden ízében hamis. Nem a magyarok az egyetlenek az ukránokon kívül, akik meghalnak „abban a háborúban”. A „bennünket” – tüntető Putyin-barátságával nemzetközi szégyent is vállaló magyar kormányzatot – bírálók nem „csak” pénzzel és fegyverrel támogatják Ukrajnát (míg Magyarország tüntetően fegyverrel sem). Végül: mivel Kárpátalján nem voltak civil áldozatok (értelem szerint magyarok sem), a „meghalnak” csak a besorozott magyar nemzetiségű katonákra vonatkozhatott, azt sugallva, hogy „abban a háborúban” – ami „két szláv nép háborúja” – az ukránokon kívül csak azok halnak meg, amiket az ukránok elvisznek az oroszok ellen harcolni. És ez nagyon nincs így.

Jóhiszeműen feltételezhetnénk, hogy szegény miniszterelnök úr Trianon-nacionalista csőlátásban szenved, ami kóros állapot, de nem tehet róla – és emiatt képtelen a tények észlelésére. Dehát éppen a nyolcvanhatos szám mutatja (vajon mi a forrás?), hogy amúgy egyáltalában módfelett érdeklik a tények, ritka pedánsan számon tartja őket. (A „ritka” szó nem túlzás, hiszen tudtommal egyetlen más kormány nem foglalkozik azzal, hogy részletes statisztikákat vezessen az elesett katonák nemzetiségi összetételéről.)

A miniszterelnök urat érdeklik a tények, úgyhogy valószínűleg tudatosan állít valótlanságot, mivel bízhat benne, hogy a hívek, akiket ő tart a nacionalista csőlátás állapotában, kétely nélkül elhiszik. Nekik az az igaz, amit ő mond.

De miért kell ilyen átlátszóan hazudni?

Kérem az olvasót, a „miért kell”-t ne értelmezze moralizáló álkérdésnek (minthogy kelleni nem kell). Engem Orbán indítéka érdekel. Hogy mi készteti átlátszó hazugságra, mi a célja vele. Nyilvánvalóan nem az, hogy a való világról közöljön információt, hanem hogy erősítse a sérelmi nacionalizmust, és a szuverén létéért – egyáltalán, a létéért – harcoló Ukrajna ellen hergelje a népet. Visszataszító, de politikailag racionális.

Itt érünk el a tusnádfürdői ámokbeszéd másik érdekes folytatásához, Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó lemondásához. Az esemény inkább mulatságos, mint drámai vagy fontos: a szociológus és alapítványi elnök, az udvari értelmiségi posztkommunista típusának e jeles képviselője húsz évi „barátság” (ő így értelmezte Magyarország legnagyobb hatalmú politikusához fűződő viszonyát) és együttműködés után (bár az utóbbiban 2013 óta nem lelte „örömét”, csinálta tehát változatlan előnyökért, de örömtelenül), most meglepődött Orbán beszédén, amit „Goebbels-hez (sic) méltó, tiszta náci szöveg”-nek nevez.

Holott Orbán nem tett mást, mint kicsit átfogalmazta a 2015 óta szívósan folytatott „migráns”-ellenes agitációt. A kis átfogalmazás abban állt, hogy kimondta a faj szót, és közölte, hogy bár ez egy „kevert fajú világ”, mi itt a Kárpát-medencében „nem akarunk kevert fajúvá válni”. Azaz a világ többi része számára jól olvasható, nagy betűkkel kiírta a homlokára, hogy RASSZISTA VAGYOK. (Kicsit az őszödi beszédre hasonlít mindez: sok politikus hazudik, ki többet, ki kevesebbet, de ha többet, azt nem szokás önérzetesen vállalni.)

A faj szó előfordulása korántsem jellemző a mai magyar politikai diskurzusban, ezért talán érthető, ha Hegedűs Zsuzsának és másoknak is automatikusan a nácizmus jutott eszébe, de meg kell jegyeznem, hogy a fajvédő ideológia s politika Magyarországon belső fejlemény (több mozgalom és párt is volt ilyen), éspedig leginkább a zsidóktól védték a magyar „fajt”, már jóval a nácizmus megerősödése és Hitler hatalomra jutása előtt.

Továbbá a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönségnek nem olyan kiterjedt a jelenbeli politikai tájékozottsága, hogy észrevegye: bár Orbán a faj nyolcvan–száz évvel ezelőtt kurrens, aztán tabusított terminusát használja, az Európán kívüli népekkel való keveredés nem a hajdani magyar fajvédők, nem is Hitlerék ideológiájában az abszolút rossz, hanem a mai nyugati identitárius mozgalmakéban, amelyektől nem idegen a botránykeltés, de még a terorizmus sem.

A rasszizmus közkeletű azonosítása az antiszemitizmussal viszont lehetőséget adott Orbánnak, akit, úgy látszik, szintén meglepett és zavarba hozott a Hegedűs-levél (az állami hírügynökség például nem adott hírt az egész afférról), hogy a válaszában arra hovatkozzon: „Magyarországon az antiszemitizmus és a rasszizmus ügyében kormányom a zéró tolerancia politikáját követi.”

Annyi feltétlenül igaz, hogy Orbán nem antiszemita; hogy a kormánypropaganda nem győzi hajtogatni, miszerint Magyarországon vannak a legnagyobb biztonságban a zsidók; és még az is, hogy Orbánnak sikerült a hagyományosan erősen antiszemita magyar nacionalista oldal nagy részét Izrael-pártivá tennie, ennélfogva az antiszemitizmust szitokszóvá (a baloldallal szemben). Amit csak az árnyékol be valamelyest, hogy az Izrael-szimpátiának ugyanúgy pragmatikus indokai vannak, mint a muszlim „türk” államok iránti barátságnak, s ezek a motívumok jellemzően nincsenek összhangban sem a demokráciával, sem a liberális berendezkedéssel (lásd Pegasus).

És ha egy magyar kormánypárti értelmiséginek Goebbels jut először eszébe, akkor mért ne jutna bármely fősodorbeli európai politikusnak, aki még kevesebbet tud a magyar politika- és szellemtörténetről?

A „fajkeveredés” szóba hozása visszataszító, de politikailag nem racionális. A kérdés ugyanaz, mint az előző cikkben: Mire jó ez Orbánnak?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője