Definlandizáció

Az Ukrajna elleni orosz támadásra válaszul a finn és a svéd politikai elit számottevő részében megérett az elhatározás, hogy ez a két semleges ország amint lehet, belép a NATO-ba.

A svédeknél a vita még nem dőlt el végképp. A kisebbségből kormányzó Szociáldemokraták vasárnap jelentették be döntésüket – a csatlakozást választották, a parlamenti többség alighanem megszavazza, de még az sem világos, nem teszik-e függővé népszavazástól, a közvélemény erősen megosztott pedig. A haladéktalan finn csatlakozás: eldöntött tény.

Putyin nem úszta meg a karmáját: az invázió egyik fő indoka – az orosz birodalom helyreállításának vágyán túl – az a paranoid félelem volt, hogy Ukrajna óhatatlanul belép a NATO-ba, és akkor az Oroszországi Föderáció plusz kétezer kilométer hosszan határos lesz az ellenséges katonai szövetséggel (az elszakított Donyec-medencei területeket is a déli szomszédhoz számítva). Valójában Ukrajna csak távoli, ködös ígéretet kapott a tagságra 2008-ban, még az előszobának számító tagsági akciótervbe (MAP) sem vették fel.

Finnország csatlakozásával viszont az eddigi 1215 km-es szárazföldi határ (Norvégia, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország – az utóbbi kettőről később még ejtünk pár szót) újabb 1340 nehezen védhető kilométerrel hosszabbodna meg. Akár megvétózzák a törökök, akár nem, ezzel lezárul Európa II. világháború utáni történetének egy szakasza.

Két különböző esetről van ugyanis szó. Nemcsak azért, mert Svédország nem határos szárazföldön Oroszországgal (bár Gotland szigetének biztonságát féltik az oroszoktól), hanem azért is, mert ez a királyság még 1834-ben nyilvánította magát semlegesnek, és ezért maradt ki minden európai háborúból.

A finnek azonban – a vesztes tengelyhatalmak oldalán – részt vettek a a II. világháborúban, és a szövetségesek ugyanúgy Párizsban kötöttek békét velük, mint például Magyarországgal. Finnország lényegében azért lehetett 1945 után semleges, mert hadserege, bár nem győzött, két szovjet támadást is megállított (1939-40-ben és 1944-ben). Sztálin tisztában volt vele, hogy ezt az országot nem tudja megszállni, s így nem tudja ráerőltetni a szovjet politikai és gazdasági rendszert. Sőt, mint John Lukacs írja, imponált is neki a finnek „katonai bátorsága és polgári stabilitása”.

A kapitalizmus és a többpárti liberális demokrácia tehát együtt létezhetett a szovjet szuperhatalom árnyékában a külpolitikai függetlenség, avagy a katonai cselekvési szabadság korlátozásával. Ezt nevezték el később a német, majd a nemzetközi politikai diskurzusban finlandizációnak.

A fogalomnak eredetileg kritikus éle volt, a Moszkva előtti meghunyászkodást jelezte; a másik oldalról, a kelet-közép-európai kis nemzetek szemszögéből nézve viszont ideális cél volt, évtizedeken át elérhetetlen vágyálom, és tulajdonképpen ez valósult meg egy történelmi pillanatra 1989-ben, amikor még létezett a Szovjetunió, de a forradalmakon, belső átalakuláson átment országok még nem kezdtek el közeledni a NATO-hoz.

A hidegháború első teljes évében, 1948-ban Finnország ugyanúgy barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést írt alá a Szovjetunióval, mint Magyarország vagy Románia.

Katonai szempontból mindegyiknek az a ki nem mondott lényege, hogy amerikai – kimondva: „német” vagy „Németországgal szövetséges” támadás esetén a Szovjetunióval határos kisebb országok a szovjet oldalra állnak, és nem engedik át területükön a nyugati erőket. Ám a finn–szovjet szerződés preambulumában – a többivel ellentétben – szó van Finnország azon szándékáról, hogy kimaradjon „a nagyhatalmak érdekkonfliktusaiból”, azaz, gyakorlatilag a semlegességről. Ez pedig a finn tárgyalófél által kiharcolt kompromisszum volt.

Lukacs említi azt is, hogy a jelek szerint Sztálin a finnországi szovjet katonai jelenlét mellőzését a svéd semlegesség fenntartásához kötötte, vagyis ahhoz, hogy Svédország nem csatlakozik az amerikai szövetségi rendszerhez, ami a következő évben a NATO nevet kapta. Frivol fogalmazással: a két ország mostanáig tartó semlegessége 1948-as szovjet árukapcsolás eredménye.

Idővel Sztálin utódai rájöttek, hogy gazdaságosabb a még nem szovjetizált országokból semleges ütközőzónát fenntartani, mint helyőrségeket állomásoztatni, és folyamatosan vigyázni, hogy a helyi kommunista vezetőség ne tévelyedjen el. Ennek a politikának volt az eredménye, hogy a Porkkala-félszigetet, ahol Helsinki szomszédságában nem egyszerűen haditengerészeti támaszpontot, hanem komplett katonavárost építettek ki, a bérleti szerződésbe foglalt ötven helyett tizenegy év elteltével, 1955 végén visszaadták Finnországnak.

Nem elemzem tovább a finn–szovjet viszony további történetét. A lényeg az, hogy a finn semlegesség a II. világháború utáni helyzetre adott válasz volt, éspedig egyedi válasz annak a hatalmi felosztásnak a részeként, aminek Jalta volt a meghatározó mozzanata. Nevezhetjük rendezésnek is abban az értelemben, hogy a mai határok akkoriban rögzültek.

1992-ben, amikor a Szovjetunió már nem létezett, Finnország pedig semmiben sem különbözött a többi fejlett nyugati – ezen belül északi – országtól, sőt a legjobbak, legszabadabbak közé tartozott, az 1948-as szerződést egy új finn–orosz barátsági szerződés váltotta fel, amiben szó sem esik Finnország védelmi kötelezettségéről a nagy szomszéddal szemben német avagy amerikai támadás esetén, sem a nagyhatalmak érdekkonfliktusaiból való kimaradásról. Ha tehát az oroszok „katonai, különösen nukleáris képességeiknek” a térségben való megerősítésével fenyegetőznek, erre semmi jogi alapjuk nincs.

Ami a politikai alapot illeti: a Kreml olyan nemzetközi biztonsági képlet megszüntetése miatt sértődik, dühöng és fenyegetőzik, aminek a II. világháborút követő helyzetben volt értelme (és ekkor volt a Szovjetuniónak mint kettő közül az egyik szuperhatalomnak annyi viszonylagos ereje, hogy érvényesítse akaratát).

A Szovjetunió jogutódjának, az Oroszországi Föderációnak a II. világháború végi és utáni rendezéshez fűződő viszonyát gyermekkoromnak azzal a gyakran alkalmazott poénjával lehet jellemezni, hogy „ami a tied, az az enyém is, de ami az enyém, az nem a tied”. Oroszország területi szerzeményei sérthetetlenek, szuverenitása pedig erősebb másokénál.

Tetszése szerint nyilváníthat befolyási övezete részévé más országokat és avatkozhat bele a saját biztonságára hivatkozva a külpolitikájukba; szűkebben pedig, a volt Szovjetunió térségében joga van elvenni más országok területeit, ha ott nagy az (utóbbi két évszázad során) betelepített orosz népesség aránya.

Továbbá tetszése szerint ígérheti oda egy másik ország darabjait harmadik országoknak, ha klienseket akar szerezni, és feltételezi, hogy nem röhögik ki.

Mindenki másnak tilos mindez, vagy legalábbis elítélendő keményen és fenyegetésekkel nyomatékosítva, hiszen ellentétes a II. világháború utáni rendezéssel stb.

Azt a bizonyos 1944–45 utáni rendszert az ENSZ-szel, a háborúindítás tilalmával, a határok rögzítésével együtt azért hozták létre, hogy – az Alapokmány szavával – „a jövő nemzedékét megmentsék a háború borzalmaitól”.

Oroszország most nemcsak agressziót követ el, azaz háborút indít, amit rajta kívül csak legközelebbi – hasonlóan pária – eszmei szövetségesei, szolgái és balekjai – tekintenek önvédelemnek, hanem a „nácitlanítás” jelszavának kíséretében elköveti pontosan azokat a borzalmakat – civilek mészárlása, kínzása, deportálása, etnikai tisztogatás, saját rendszerének ráerőltetése a megszállt területekre –, amiknek a megakadályozására ez a rendszer hajdan megszületett.

Finnország és talán vagy valószínűleg Svédország most azért akar belépni a NATO-ba, mert Oroszország most a harmadik birodalom szerepét játssza az európai politikában. Kétféle logikával lehetne mégis nem megijedni Moszkva háborús agressziójától.

Vagy el kellene fogadni azt az elbeszélést, hogy ez igenis megfér az 1944-45 utáni biztonsági architektúrával, mivel „az ukrán nácik” és az Egyesült Államok az igaz agresszorok, ez azonban az előző bekezdésben említett, viszonylag szűk körön kívül nem működik.

Vagy pedig el lehetne fogadni, hogy a II. világháborúra válaszoló szabályok alól nemcsak Oroszország kaphat felmentést, hanem e szabályok általánosan hatályukat vesztették, semmilyen terület nem sérthetetlen, és mindenki úgy értelmezi a szuverenitását, ahogy akarja, magának követelhet olyan földeket, amelyek valaha a fennhatósága alá tartoztak. Ez esetben Moszkva helyében ideges volnék a Kalinyingrádi terület – Königsberg és vidéke –, vagy a Kuril-szigetek miatt, ezek ugyanis sohasem voltak az orosz világ része, míg Sztálin katonái, lakói el nem foglalták őket, és elmenekült vagy elüldözött lakóik helyébe orosz ajkúakat nem telepítettek.

Szerdai hír: Tokióban Kisida Fumio japán és Sanna Marin finn miniszterelnök megerősítették, hogy egységben lépnek fel az Ukrajnára támadó Oroszországgal szemben.

A finnektől Moszkva az okafogyott semlegességet várja el, ők viszont felmondják az amúgy sem létező kötelezettséget. Japánnak mindmáig nem sikerült békét kötnie Oroszországgal a vitatott déli Kuril-szigetek ügye miatt, ráadásul március végén az oroszok kivonultak a tárgyalásokról, és befagyasztották a szigetekre tervezett közös gazdasági projekteket, mert Japán is szakciókat alkalmazott az ukrajnai agresszió miatt.

Úgy látszik, a két háborús vesztes már nem fél az 1945-ös győztestől. 2022-ben valami új kezdődött.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.