Érdemes ezért? 9. – Szakadó part

Most, hogy puszta vágyálomból legalább elképzelhetővé vált az ellenzék választási győzelme (a valószínűség foka más lapra tartozik), új lendületet kapott a közös gondolkodás. Jósolni fölösleges, de a közvélemény-kutatásokat elnézve kétharmados győzelemre most biztosan nincs esély; a feladat annak körülrajzolása, hogy mit tehetne a mostani ellenzék, ha egyszerű többséget kapna a parlamentben.

A feladatot nehezíti, hogy a magyar alkotmányos rendszerben – a világon páratlan módon – tömérdek törvényhez és kinevezéshez kétharmados parlamenti többség kell. A cél ennek a rendszernek a megkerülése kétharmad nélkül.

Ámulattal olvasom és hallgatom kiváló jogászok, sőt jogtudósok gondolati konstrukcióit – hogyan lehet a békés „jogállam” keretei között maradva összerakni paragrafusok eldugott bekezdéseinek puhafájából a „demokratikus jogállam” rozsdamentesen fénylő vaskarikáját.

Amennyire jogvégzetlen agyammal követni tudom, e szellemi kísérleteknek két fő irányuk van: 1. Mivel alkotmányozni, azaz új alkotmányt elfogadni feles többséggel nem lehet, ki kell dolgozni, hogyan nyilvánítható az Alaptörvény, illetve némely szakasza érvénytelennek a parlamenti kétharmad jóváhagyása nélkül. 2. Ha ez valahogyan sikerült, hogyan lehet egy új(fajta) alkotmánynak parlamenti kétharmad nélkül legitimitást adni.

Utóbbira természetesen adódik a válasz: népszavazással. (De mennyivel erősebb politikai legitimitás fakad egy ötvenegy százalékos népszavazási győzelemből, mint egy demokratikusan megválasztott parlament akármilyen szavazásából? Mi garantálja, hogy a vesztes fél nem indít soha nem látott erejű tiltakozási hullámot?) A másik válasz, amit újabban nemegyszer hallani: civil alkotmányozással, társadalmi vitákban kel kidolgozni az új alkotmányt (teszem hozzá, ahogy 1988 táján az MSZMP Pozsgay-féle irányzata, illetve a Hazafias Népfront akarta demokratizálni az egypártrendszert).

E konceptus szerint az új alkotmányon nem a nép által demokratikusan megválasztott politikusok dolgoznának szakértők segítségével a parlamentben, hanem a nép által valamilyen új eljárással delegált nemképviselők – szintén szakértők segítségével – parlamenten kívüli fórumokon. A civil ugyanis tisztábban lát, és erkölcsileg kevésbé gyanús, mint a hivatásos politikus, tehát csakis jobb ötletek származhatnak tőle.

Hogy milyen témákról folyna a társadalmi vita, és ki jelölné ki a szakértőket milyen alapon, arról egyelőre nem lehet sokat tudni.

Mondom, mindez akkor érvényes, ha a folyamat „jogállami” kereteken belül marad. Azért használom idézőjelben, mert bármennyi komoly definíciója van is a jogállamnak, túlságosan könnyen és gyakran helyettesíti a demokráciát. Ami viszont nem jogról, hanem politikáról szól, nem szabályok betartásáról, hanem hatalmi tranzakciókról egy olyan intézményrendszerben, amelynek akkor is jól kell működnie, ha a szereplők rossz szándékúak vagy hibáznak.

A jó demokráciának pedig alapja a hatalommegosztás, valamint a fékek és ellensúlyok ilyen közegben működő rendszere. Ez pedig nem az alkotmányos alapjogokkal függ össze – amivel a jogászok szívesen foglalkoznak –, nem is ezek tiszteletben tartásával, hanem olyan alkotmányos alapintézményekkel, amelyek valódi hatalommal vannak felruházva.

Már a harmadik köztársaságnak (lásd elmúlthúszév) is alapbaja volt, hogy a gépezetre felügyelő jogászok úgy vélték, az alapjogok csiszolásával, tisztogatásával megoldódnak a gondok, és nem érdekelte őket az alapintézmények rendszerének elhibázottsága. Amibe az említett köztársaság bele is bukott.

Ez máig megmaradt, a civilek és az értelmiségi véleménymondók nagy részét vagy nem érdeklik az alapintézmények; vagy nem értik, hogy miért fontosak. Ha felmérést rendeznénk, alighanem kiderülne, hogy a fékek és ellensúlyok fogalmát még a jogállaménál is kevesebben tudnák definiálni.

Ami biztosan jelzi az értetlenséget: jó néhányan azt mondják, hogy „vissza kell állítani” a fékek és ellensúlyok 2010 előtti rendszerét. A bukás egyik fő oka azonban éppen az volt, hogy a hatalommegosztás, illetve a rajta alapuló fékek és ellensúlyok rendszere 2010 előtt nagyon csökött formában létezett. Márki-Zay Péter tömören úgy mondja: nem volt. Ha ez talán túlzás is, a fékeket és ellensúlyokat a kétharmados rendszer helyettesítette, vagyis a kormányoldal és az ellenzék kényszerű konszenzusa, ahol a legfontosabb tényleges fék és ellensúly maga az ellenzék volt. Ilyen körülmények között viszont nincs igazán szükség választásokra. S amikor a Fidesz megszerezte a kétharmadot, megszabadult a konszenzus kényszerétől. Az igazi fékek és ellensúlyok továbbra is hiányoztak, a kétharmados rendszer pedig maradt.

Az új alkotmányt sokan úgy képzelik, mint ami majd megakadályozza, hogy bizonyos politikai erők csúnyán viselkedjenek, saját zsebre dolgozzanak, viszont nemcsak papíron garantálja a médiaszabadságot vagy a kisebbségek jogait, továbbá megoldja például az oktatásésegészségügy (ezt így, egy szuszra kell mondani) problémáit.

Az alkotmánynak azonban nem dolga a helyes viselkedés szabályainak rögzítése, a korrupció és a hivatali-állami bűnözés elleni harc (az például, hogy a közbeszerzési pályázatok, privatizációs versenytárgyalások ne méretre szabottak legyenek, nem kétharmad kérdése); a minisztériumokra és más hivatalokra tartozó szakpolitikai kéréseket a világ decens alkotmányaiban legföljebb félmondattal szokás elintézni. Az alapjogokat sem sokkal hosszabban. Annál alaposabban kell (kellene) az alapintézmények rendszerét megszerkeszteni, még ha ebből nem következik is gyors elszámoltatás és nincsenek látványos személyi következmények.

De maradjunk az első fázisnál, az Alaptörvény vagy egyes szakaszai feltételezett érvénytelenítésénél. A kiváló jogi szakértők számára ez azt jelenti, hogy találni kell olyan jogszabályi helyeket, és ha ezekre nem lehet használhatóan hivatkozni, olyan elveket, amiknek az Alaptörvény (vagy passzusai) nem felelnek meg. Azaz van olyan felsőbb instancia, valóságos vagy képletes, amelyhez fordulni lehet, hogy kimondja: az Alaptörvényt ilyen és ilyen jogi hibái miatt nem kell betartani.

Ám ilyen nincs. Erre sem a parlament, sem az Alkotmánybíróság nem alkalmas. Ha esetleg sikerülne kitalálni valami jogi formulát, az nem találkozna a megosztott társadalom túlnyomó többségének egyetértésével. Ott vagyunk, ahol a part szakad.

A kétharmadot sehogy se lehet kikerülni, mert ha sérül a formális jogi folytonosság, akkor az új alkotmánycikkeket, új törvényeket, esetleg új alkotmányt a politikai legitimitás hiánya miatt nem lehet elfogadtatni.

Mi a megoldás? Nincs mese: a kétharmad. Kimászni a vízből, föl a magas partra. Ha ez a kétharmad nem választás útján jön létre, akkor az olyan politikai helyzet miatt, amikor a parlamenti ellenzékből kellő számban kénytelenek átszavazni. De ilyen helyzet most nincs, és az ellenzéki pártok egyrészt nem tudják, másrészt nem is akarják előidézni, nem reális. Úgyhogy nincs más hátra, mint várni, és tisztában lenni azzal, hogy kétharmados többség esetén az egyik legsürgősebb – vagy talán a legfontosabb – dolog: magának a kétharmados rendszernek a megszüntetése.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.