Rombolás

H.-ék az egyik nap dolgoztak, vásároltak a közeli Sparban, a gyerek iskolába ment, az asszony három lecsiszolt foggal várta, hogy elkészüljön a hídja. A másik nap az oroszok rakétázni kezdték a lakótelepüket, akkor H.-ék egy órán belül összecsomagoltak két bőröndbe meg szatyrokba, amit tudtak, egy ismerős taxisofőrrel kemény felárért kivitették magukat a harkivi pályaudvarra, ahol addig csak háborús filmen látott tömegjelenet zajlott; kintről robbanások hallatszottak, anyák sikoltoztak, hogy engedjék előre őket a babájukkal; katonák a levegőbe lőttek, visszatartva a sokaságot, hogy ne rohanja meg saját épségét is kockáztatva a szabad ég alatti vágányokon álló vonatokat. Aztán H.-éknak valahogy sikerült eljutniuk Lembergbe, onnan Szlovákiába, onnan a Nyugatiba és a Migration Aid segítségével hozzánk.

Mutatják nekünk WhatsAppon a mobillal fölvett videót: vagy húsz véres holttest fekszik autókban, autók mellett a havon, főleg katonák, de civil ruhás férfiak és nők is vannak köztük. Némelyiket megfordítják, hogy látsszon az arca, hátha valaki fölismeri, mielőtt tömegsírba temetnék. Nem mutatom H.-éknak a képet, amit az előző percben láttam a Twitteren a hatéves mariupoli Tányáról, aki már halott anyja mellett halt meg lassan, kiszáradás miatt a romok alatt.

Erre a háborúra mondja „ünnepi” beszédében Orbán Viktor azt, hogy ki kell maradnunk belőle, annyira, hogy fegyvert sem küldhetünk az agresszió áldozatainak megsegítésére, mint körülöttünk mindenki más. Katonákat sem küldünk, csakhogy – hazugságával ellentétben – ezt senki nem is követelte az ellenzékből. „Egyetlen magyar sem kerülhet az ukrán üllő és az orosz pöröly közé” – jelenti ki bölcsen az ország feje. Mondja ezt annak a szabadságharcnak az ünnepén, ahol lengyel, osztrák, hesseni, szerb, horvát emberek nem haboztak a megtámadott magyarok oldalára állni Ausztriával és Oroszországgal szemben. Ez volna tehát a magyar érdek? Hogy az orosz birodalmi mészáros minél kevesebb akadállyal tudja gyilkolni az ukrán civileket és rombolni városaikat, amíg bele nem tudja kényszeríteni a szuverén Ukrajnát az újra összetákolt mag-Szovjetunióba?

Orbán feltalált és az évtizedek alatt tökélyre fejlesztett egy érvelési technikát: ha valamilyen politikai disznóságot követett el vagy készül elkövetni, akkor rögtönöz egy szabályt, amit, sugallata szerint, minden normális ember betart. Ezt általában, de nem mindig, a „mi, magyarok tudjuk, hogy…” vagy hasonló tartalmú felvezetés előzi meg, majd elhangzik a rusztikus szóképben megfogalmazott szentencia, hogy az egyszerű választó is megértse, az elvont értelmiségiek pedig meglepődjenek, mert ilyen nekik nem jut eszükbe. Üllő. Pöröly. Hogy van-e ilyen általánosan elfogadott szabály, az lényegtelen, a fő az, hogy a hívek elhiggyék, az ellenfelek meg foglalják el magukat huzamosan az értelmezéssel, esetleg a cáfolattal, de az – a hivatkozás holmi nemzetközi normákra, elvekre – úgyis vértelen lesz az ízes bölcsességhez képest.

Jelen esetben a norma nem más, mint hogy a kormányok az agresszió áldozatát segítik az agresszorral szemben. Nem pedig az, hogy legyen vége a háborúnak, mert az csak úgy általában rossz, egy a jelszónk, a béke, és itt mindkét fél hibás, az áldozat legyen szíves békésen megegyezni a mészárossal, hogy nekünk, magyaroknak nyugtunk legyen. A nemzetközi norma és a saját nemzeti érdekük jegyében utazott el az ostromlott Kijivbe a cseh és a lengyel miniszterelnök (meg Lengyelország tulajdonképpeni első embere, a „Brüsszellel” Orbánhoz hasonlóan szemben álló Jarosław Kaczyński), még a szlovén Janez Janša is, akit hazájában sokan Orbán bábjának tekintenek, de a közelgő választásokon szavazatokat veszítene, ha ráadásul még Putyin ölebének is néznék. Ahogy Szűcs R. Gábor írta az ÉS múlt heti számában: „míg Szlovéniában a megtámadottak iránti elkötelezettséggel lehet szavazatokat nyerni, addig Magyarországon ennek ellenkezőjével kampányol a kormányzó párt és szatellitje” (Szlávború, 2022/10., március 11.). Ebben is kifejeződik a mostani különbség Magyarország és a térségbeli összes többi ország között (kivéve a lelkesen oroszbarát Szerbiát, de az nem EU-tag, nem NATO-tag, és vallási okból is Moszkvához kötődik). Feledni kéne már azt az illúziót, hogy Közép-Európa része vagyunk.

A politikai disznóság, amit Orbán ezzel az aljas és hazug rögtönzött szabállyal leplez, a Moszkva iránti teljes elköteleződés, ami nem most kezdődött, de kormányunk balszerencséjére éppen a háború előtti két hónapban vált (ismét) nagyon láthatóvá. December 30-án Szijjártó külminiszter átvette, ahogy ő mondja, „barátjától”, Szergej Lavrov orosz külügyminisztertől az elnöki rendelettel kapott Druzsba érdemrendet. Február 1-jén Orbán órák hosszat tárgyalt négyszemközt a NATO-hoz ultimátumot intéző és az ukrán határon csapatokat felvonultató Putyinnal. Az orosz szóvivő közlése szerint „biztonsági” kérdésekről is szó esett – erről Orbán egy árva szót sem mondott azóta, de két eset lehetséges: Putyin vagy beavatta terveibe, és akkor a magyar miniszterelnök cinkos, mert néma; vagy nem méltatta arra, hogy beavassa, és akkor a magyar miniszterelnök olyan zsarnokhoz törleszkedik, aki semmibe veszi.

Szijjártó barátja egyébként arra a kérdésre, miért gyilkol az orosz hadsereg gyermekeket, azt a választ adta, hogy számunkra minden emberélet fontos, és az orosz katonák szigorú parancsot kaptak, csak a katonai infrastruktúrát támadják precíziós fegyverekkel. Sajnálja, ha civilek is a közelben tartózkodnak véletlenül. (Putyin még vizsgálatot is indított olyan esetekben, amikor arról jött hír, hogy polgári áldozatok voltak.) A valóság az, hogy ez nem járulékos hiba, nem véletlen veszteség, hanem az orosz hadsereg stratégiája: több százezres, milliós városokat ostromol és pusztít, hogy a civilek szenvedésével zsarolva megadásra kényszerítse a demokratikusan megválasztott ukrán kormányzatot. De hát a szovjet korszak óta bárki tudhatja, milyen a moszkvai kormányok viszonya a tényszerű igazsághoz. Pontosabban, ahogy komoly szakértők már többször megfogalmazták: a Putyin-rezsim már nem egyszerűen hazudik, hanem meg akarja rendíteni a tényszerű igazság létezésébe vetett bizalmat. (Nem találom a jegyzeteimet, és nem emlékszem a pontos számra, de amikor például 2018-ban Novicsokkal megmérgezték Szergej Szkripalt és a lányát, az orosz ügynökségek tucatnál több, egymásnak is ellentmondó mesét terjesztettek el a világ médiáiban. Hasonló volt a módszerük 2014-ben, a malajziai utasszállító gép lelövésekor.) Ilyen barátai vannak a mi kormányunknak, és ezzel egyedül maradtunk.

A „magyar érdek” az, hogy ezekkel a gazemberekkel ápoljunk jó kapcsolatot; hogy egyenlő távolságot tartsunk bűnöstől és áldozattól; a „magyar érdek” az, hogy tudomást se vegyünk a tényszerű igazság létezéséről. Ez az európai viszonylatban páratlan szellemi és erkölcsi rombolás tizenkét éve folyik. Az eredményről bárki meggyőződhet, aki körülnéz a publikus fórumokon.

Hogy mégis jól fejezzem be: egy fogorvos szombat délután elkészíttette és rögzítette a szerdán továbbutazó H.-ova asszony hídját. Önkéntes felajánlással, ingyen. Ilyenek tudunk lenni „mi, magyarok”, ha nem a kormányunk mondja meg, milyennek kell lennünk.