„Oroszországban megállt az idő”

Putyin elnök előbb szétbombázta az ellenzéket, kizárta képviselőit a választásokból, majd alkotmányozó többséget szerzett újra. Ugyanakkor nem csak az eltiport ellenzék, de a győztes hatalom sem igen lehet boldog a múlt hétvégén zajlott voksolás után. Merre tart, vagy hol vesztegel a világ legnagyobb országa? Erről kérdeztük Sz. Bíró Zoltán történészt, Oroszország-szakértőt.

magyarnarancs.hu: A hétvégi oroszországi választások hivatalos végeredménye szerint az Egységes Oroszország párt, tehát Putyin elnök jelenleg is hatalmon lévő pártja, 324 mandátumot szerzett a Duma alsóházában a lehetséges 450-ből, ami finoman szólva is masszív eredménynek tűnik.

Sz. Bíró Zoltán: Száz százalékos feldolgozottság mellett valóban 324 mandátumról lehet beszélni, ami azt jelenti, hogy megvan Putyinéknak az alkotmányozó többsége az Állami Dumában, a Szövetségi Gyűlés alsóházában. Ugyanakkor ez jóval kevesebb, mint amit négy éve elértek, hiszen akkor nem valamivel több mint kétharmadot szereztek az alsó házban, hanem övék lett a mandátumok több, mint háromnegyede.

A lényegen ez persze nem változtat, alkotmányozó többsége van továbbra is az Egységes Oroszország pártnak, tehát az elnöki hatalom bízhat benne, hogy egy olyan politikai párt támogatja a politikáját a Dumában, ami minden körülmények között az ő akaratának fog engedelmeskedni.

Az is hozzátartozik a választások eredményéhez, hogy úgynevezett ellenzéki erőből is csupa olyan párt került csak be a parlamentbe, amelyek kívülről támogatják Putyin politikáját. Ezalól talán csak a kommunisták jelentenek némiképp kivételt.

Oroszországban jó ideje beszélnek már rendszeren belüli és rendszeren kívüli ellenzékről. Az utóbbit mára a putyini politika szinte teljesen szétzúzta. Pártokról velük kapcsolatban – leszámítva talán a Jabloko pártot – már nem is érdemes beszélni. Vannak még elszánt, a rendszerrel szembe helyezkedő, azt kiszolgálni nem hajlandó aktivisták, akik mögött azonban már nem áll párt. Legfeljebb – amíg fel nem számolták – Navalnij korrupcióellenes alapítványára számíthattak. Rendszeren belüli ellenzéknek mondják azokat az Egységes Oroszországon kívüli pártokat, melyeknek a képviselői bekerülnek a Dumába egy-egy választást követően. Eddig ilyenből három volt, de most egy újabb is megjelent a színen, vagyis az idei évtől – a hatalompárttal együtt – ötpártivá vált az orosz politika.

A kommunisták kivételével az összes ellenzéki párt a Dumában úgynevezett kreatúrapárt, tehát a végrehajtó hatalom politikai céljainak megfelelően, és az ő tervei szerint létrehozott és működtetett formáció.

Melyek tartoznak tehát ide?

Van egyrészt a Zsirinovszkij-féle Liberális Demokrata Párt, amelyik sem nem liberális, sem nem demokrata. Ez a párt a késői szovjet korszakban a KGB utolsó projektjeinek egyike volt valószínűleg, amit alighanem a protestáló szavazatok lefogására, begyűjtésére találtak ki. Aztán ott van a Méltányos Oroszország párt, teljes nevén az Méltányos Oroszország – Hazafiak – Az Igazságért, amit egy balközép pártként gondoltak el, mintegy a jobbközép Egységes Oroszország párjaként. Ezt is a végrehajtó hatalom találta ki, mint ahogy a most bejutott legújabb kreatúrapártot, az Új Embereket is.

Mi a helyzet a kommunistákkal, nagyjából 20 százalékot szerezve ők lettek a második legerősebb párt a Dumában?

A Kommunista Párt mint utódpárt természetesen nem mondható kreatúrapártnak, de hát alapvetően ez is egy domesztikált politikai erő, amely komoly kihívást, pláne kockázatot a hatalomnak soha nem jelentett. Az utóbbi időben ugyan vannak a párton belül már olyan vezető személyiségek, akik ezt a putyini politikába belesimuló működést nem tudják elfogadni, és valahol a rendszeren kívüli és a rendszeren belüli ellenzék határvonalán próbálják magukat elhelyezni. A mostani választás alighanem őket erősítheti meg, hiszen jelentős mandátumszámtól fosztották meg a Kommunista Pártot a különféle visszaélésekkel. Mindezzel együtt a kommunisták is a központi hatalommal együttműködni kész politikai erőként definiálhatóak egyelőre.

Az eredmény, illetve a választást megelőző események tekintetében lehet bármilyen szinten is komolyan venni ezt a választást?

A rendszer nagyon szigorú keretek közé szorította a rendszeren belüli ellenzéket, az azon kívülit pedig lényegében felmorzsolta. A politika nyilvános színterének utolsó olyan szereplőit, akik valamiféle kockázatot jelenthettek volna a hatalom számára, a független médiát, az oknyomozó újságírókat, az NGO-kat, civil szervezeteket, jogvédőket afféle szőnyegbombázásszerű támadásokkal lényegében megsemmisítette. A valódi ellenzéki pártokat teljes egészében ellehetetlenítette, és azokat a lehetséges jelölteket, akik a hatalommal szemben kritikusan léptek fel, eleve kivette különböző eszközökkel a politikai versenyből, nem engedte, hogy elinduljanak.

Ezek után kijelenthető, hogy ez a választás nem csak hogy fair nem volt, de szabad sem, hiszen sokakat megfosztott passzív választói jogaik gyakorlásától, mivel nem vehettek részt jelöltként a megmérettetésben.

Ezek a megoldások a hatalom részéről nem is nagyon titkoltan zajlottak, sőt ha csak Navalnij ügyét nézzük, a világ szeme láttára történt meg mindez.

Valóban, a múlt év végén fogadtak el több olyan törvénymódosítást, ami a kritikus jelöltek indulását ellehetetlenítette. Például az olyan indulni készülő jelölteknek, akik korábban kapcsolatban álltak úgynevezett „nemkívánatos szervezetekkel”, a törvény erejénél fogva, mondhatni definíciószerűen elutasítják a bejegyzését. Vagy az olyan politikusok, akik korábbi tüntetéseken bármiféle büntetést kaptak, büntetett előéletűként már nem indulhatnak a választásokon. Ezzel lényegében az összes rendszeren kívüli ellenzéki vezetőt kirekesztették a választásból. Azt szokás mondani, hogy egy választást három szinten lehetséges manipulálni: az első szint a normakörnyezet alakítása, a választási és a párttörvény megváltoztatása a hatalom érdekei szerint, a második szint a kampánybeli egyenlőtlenségek szintje, a harmadik pedig, mondhatni a végső szint, a szavazatösszesítés, tehát a végeredmény kialakításának a befolyásolása. Az orosz hatalom sokáig beérte az első két szint manipulálásával, de a 2011-es látványosan elcsalt választás óta rendszeresen és egyre mélyebben a szavazatszámlálásba is belenyúl.

Most ez utóbbira is került egy nagyon hatásos új eszköz, az online szavazás.

Olyannyira, hogy például Moszkvában, ahol tizenöt mandátum sorsa dőlt el, mielőtt egyesítették volna a fizikai és az online szavazatokat, tizenkét körzetben az ellenzék jelöltje vezetett, aztán hirtelen mind a tizenötben az Egységes Oroszország jelöltje győzött az online voksokkal. Ez enyhén szólva is kétségeket ébreszt, annál is inkább, mert az nemigen képzelhető el, hogy a fizikailag leadott és az elektronikus szavazatok között ennyire erős legyen a preferencia-különbség. Volt olyan körzet, ahol a Jabloko, tehát a szociálliberális párt jelöltje több mint kétszer annyi szavazattal állt a fizikai szavazatok összeszámlálása után, mint az ellenfele, aztán az elektronikus voksok hozzáadása következtében mégis az Egységes Oroszország jelöltje győzött, ami nyilván nonszensz. A gyanút pedig tovább növelte, hogy az elektronikus szavazatok eredményét csak tizenhat órával a fizikai szavazatok összeszámlálása után hozták nyilvánosságra.

Külföldi megfigyelők voltak jelen a választások során?

Az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala szeretett volna ötszáz megfigyelőt küldeni a választásokra, de az orosz hatóságok csak hatvan megfigyelő beutazását engedélyezték volna, ezért ez a hivatal lemondott a részvételről. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése merőben szimbolikusan öt embert delegált a párbeszéd fenntartására, de ott, ahol több mint 90 ezer választási körzetben folyik a szavazás, ez nyilván semmit sem jelent. Összességében mintegy kétszáz megfigyelő mégis jelen volt, ők a FÁK országaiból, Afrikából és Dél-Amerikából érkeztek, olyan államokból, melyeknek a saját demokratikus elköteleződése is erősen kétséges. A belföldi megfigyelés lehetőségét pedig komolyan meggyengítette, tulajdonképpen lehetetlenné tette a választások előtti törvénymódosításokkal a hatalom. Jellemző, hogy idén már az utólagos adatelemzést is próbálták akadályozni, amire korábban azért legalább volt mód. Ám hiába kódolta a Központi Választási Bizottság oldalain a részletes eredményeket, megnehezítve ezzel azok kimásolását és feldolgozását, szerdára mégis megszülettek az eredmények.

A neves választási matematikus, Szergej Spilkin modellvizsgálatai azt mutatják, hogy az Egységes Oroszország országos listás eredménye nem közel 50 százalékos, hanem legfeljebb 31-33 százalék. Spilkin szerint a hatalompártra leadott voksok közel fele „falszifikátum”, vagyis hamis szavazat. Ez a mutató 2011-ben 45, míg 2016-ban 43 százalékos volt.

2016-hoz képest azt látjuk, hogy valamivel többen mentek el szavazni, de ebben nincs döntő különbség, nagyjából 50 százalék körül mozgott a hajlandóság, ellenben újdonság az online szavazás, amiről beszéltünk. Van még más újnak nevezhető elem is?

Ami a részvételi arányt illeti, valóban jobbnak tűnik, mint a minden idők legalacsonyabb részvételét hozó 2016-os választás, ugyanakkor sok körzetben gyaníthatóan felhúzott számok ezek is. Az online szavazáson kívül új elem volt a három naposra nyújtott voksolás, ami megint csak számos visszaélésre adhatott alkalmat. És van még valami: korábban egyre nagyobb hangsúlyt kapott a voksolás élő videóközvetítése, ez az opció idén nem hogy bővült volna, de komolyan leszűkült, ami megint csak nem erősíti a választás tisztaságába vetett hitet.

Mindezek után annak van bármiféle jelentősége, hogy Putyin pártja végül is veszített jócskán a korábbi mandátumaiból? Ad absurdum kell emiatt aggódnia az orosz elnöknek?

A kihirdetett eredmények továbbra is azt mutatják, hogy a hatalom támogatottsága nagyon erős, de ha valahol, hát a Kremlben pontosan tudják, hogy a tényleges helyzet már régóta nem ez. Feltűnő volt például, hogy az Egységes Oroszország moszkvai vezetése, amelyik az év elején még azt gondolta, hogy 45 százalékos részvétel mellett 45 százalékot fognak begyűjteni a fővárosi körzetek szavazataiból, egy hónappal a választás előtt levitte a várakozásait 35-35 százalékra. Na most, ha megnézzük az eredményt, Moszkvában az Egységes Oroszország a szavazatok közel 37 százalékát kapta, ám a részvételi arány 49 százalék volt. Ez a két adat több okból is érdekes. Egyrészt nehezen hihető, hogy a részvételi arány ilyen magas volt. Alig 2 százalékkal marad el az országos átlagtól. Ilyenre korábban emberemlékezet óta nem volt példa. Az előző, 2016-os dumaválasztáson a fővárosiak alig harmada ment el szavazni. Másrészt a két nagy, a Kreml közvetlen felügyelete alatt működő közvélemény-kutató intézet, a VCIOM és a FOM a választás előtt pár héttel 27 illetve 30 százalékon mérte a kormányzó párt országos támogatottságát. Moszkvában viszont mindig jóval alacsonyabb az Egységes Oroszország támogatottsága, mint országosan. Vagyis mind a moszkvai, mind az országos eredményt illetően komoly kételyei lehetnek az embernek. Ahhoz, hogy alkotmányozó többséget tudjanak kihozni, nagyon erős beavatkozásra volt szükség.

A modern Oroszország, tehát az 1991 óta önállóan létező Oroszország történetében ennél mocskosabb, becstelenebb, egyenlőtlenebb feltételek között lebonyolított választás nem történt még.

A nemzetközi diplomácia miként reagálhat erre ha egyáltalán tud bárhogy reagálni rá?

Azért ez nem előzmény nélküli helyzet. Az EBESZ gyakorlatilag utoljára 1999-ben nyilvánította szabadnak és fairnek az orosz választásokat. Putyin hatalomra kerülése óta legfeljebb szabad volt, de semmiképpen nem fair az összes választás, amit rendeztek. A mostani ehhez képest is új szintet hozott, sem szabad, sem fair nem volt. A nagy kérdés viszont az, hogy az Európai Unió, az Egyesült Államok, Nagy Britannia, tehát általában a Nyugat elismeri-e a választásokat, vagy ugyanúgy járnak el, ahogy a belorusz választások esetében eljártak tavaly. Ha ez megtörténne, az minőségi ugrás lenne a Nyugat oroszországi választásokhoz fűződő viszonyában. Ez a következő napok nagy kérdése lesz.

Otthon, Oroszországban ugyanakkor nem úgy tűnik, hogy az ellenzéknek maradt volna ereje bármiféle jelentős tiltakozóhullám megszervezésére.

Valóban nem, jellemző, hogy a Kommunista Párt tiltakozó megmozdulásán kétszázan vettek részt körülbelül. De hát az ellenzéki mozgalmakat tényleg szétbombázta a hatalom a választások előtt, sokakat, mint a mérgezéses merényletet túlélő Navalnijt börtönbe zártak, mások elmenekültek az országból. A társadalomban pedig eluralkodott valamiféle fásultság a kialakult helyzettel kapcsolatban.

Innen mi lehet az ellenzék kiútja? Vannak, akik szerint esetleg a Putyin újraválasztásáról döntő 2024-es voksolás adhat új lendületet az ellenállásnak.

Lehetséges, csakhogy 2024 nagyon messze van, a mostani helyzetből nézve pláne. Én ma meglehetősen reménytelennek érzem az ellenzék kilátásait, ugyanakkor a másik oldalon pedig az feltűnő, hogy a hatalom belemerevedett a saját magának kialakított pozíciókba. Márpedig ez a rigiddé válás az egész rendszer megroppanásának a lehetőségét is magában hordozhatja idővel. Azt is látni lehet, hogy a hatalom többféle módon akar csalni, aminek az az oka, hogy ők is érzik, nem jó, ha csak a végén nyomják meg a ceruzát, ha túl egyértelmű a manipuláció. Csakhogy most is rákényszerültek erre, és ebben azért lehet kockázat idővel.

A hatalom tisztában van tényleges támogatottságával, és azt is tudja, hogy támogatottságának csökkenésével egyre nagyobbat kell csalni. Ezt egy ideig lehet csinálni, de csak egy ideig. Aztán, ha nem változtat ezen, kizárólag a csalásban keres menedéket, egyszer csak felszínre tőr az elementáris elégedetlenség.

Magyarul senki sem örülhet ezután a választás után, ami végül is nem feltétlenül meglepő.

Oroszországban valóban nincs most különösebb ok az örömre, se társadalmi, se politikai, se gazdasági értelemben. A putyini rendszerben az ország elveszítette a perspektíváit, a hatalmi elit is bezárkózik, nem a jövőre koncentrál, hanem a hatalom megtartására. Ez a politikai retorika változásában is megfigyelhető, egyre erősebb a múltba menekülés, az emlékezetpolitikai csatákba való belebonyolódás. A mostani választás is azt mutatja mind a lebonyolításán, mind az előzményein, illetve a manipulálás mértékén keresztül, hogy Oroszországban megállt az idő. Egyfajta történelemszünet van, és egyelőre megjósolni sem igen lehet, hogy mikor indul majd be újra az ország.