Kassák szocializmushite

A tizenkilenc éves Márai Sándor írja 1919 legelején az akkor harmincegy éves Kassákról: „Ami nála világnézet, az nemcsak filozófia: erő, törvényekbe nem foglalható, problémákba nem korlátozható, viszonylatok összegződéséből származó, külső életet irányító erő. Korlátlan és örök probléma. És mindent egybekapcsol meggyőződéses, idealista, új világot váró volta: kommunista” (Vörös Lobogó, 1919, 1. szám.).

Kommunista volt-e Kassák? Szocialista? Anarchista szocialista? Szociáldemokrata? Ha választásra lennék kényszerítve, azt mondanám, hogy szocialista. Ennek a lekerekítő minősítésnek azonban nincs sok értelme. A szocialista ugyanis félreértelmezhető és félreértelmezett fogalom. Jelenthet világnézetet, humánus világlátást, eszmei meggyőződést, mozgalmi elkötelezettséget és cselekvést, társadalmiasságot: baloldaliságot és jobboldaliságot. A szocializmus mint politikai ideológia és társadalmi forma megkülönböztethető az egyén világnézetétől, aminek értelmezése az összefonódások miatt szintén nem egyszerű. A szocializmust Kassák esetében az evilágiságot és a transzcendenciát ötvöző, keresztényiségével is összefüggő hitnek gondolom. Olyan világértelmezésnek és jövővíziónak, amelyet az első világháború utáni lázas forradalmi időkben alakított ki magának, s a forradalmak bukása utáni évtizedben módosított, majd a kiábrándító politikai és mozgalmi tapasztalatai nyomán az 1930-as évek második felében véglegesített. Kassák a diktatórikus szocializmus hívéből a demokratikus szocializmus elkötelezettje lett, s megmaradt annak az ötvenes életéveitől a nyolcvanéves korában, 1967-ben bekövetkezett haláláig.

Kassák kezdeti mozgalmi, szocialista kötődései életrajzi regényfolyamából, az Egy ember életéből jól nyomon követhetők. Folyóirataiban és más lapokban megjelent írásai is segítenek világképének feltérképezésében. Világértelmezése a háborúellenesség, a forradalomvárás és a kollektivizmusvágy jegyében született. Akkor, amikor az irodalmat az új idők szellemében megújító elismert alkotóvá, az írói ambíciójú fiatalok csoportformálójává, társadalommegváltó prófétává „cselekedte magát”.

Az 1918 októberében bekövetkezett forradalmi fordulat kormányát Kassák a kapitalizmus osztályuralmát tartósító képződménynek tekintette. „Kommunista köztársaságot” követelt. A polgári demokratikus népköztársaság megteremtőit „nacionalista sakálkodással” vádolta. Folyóiratában, a MA-ban az év decemberében így vélekedett: „Félre a demokrácia illendőség-lovagjaival! Ne a pártegység szentségére esküdjetek, hanem ha kell, minden antidemokráciával is a magatok megrugdalt, kizsákmányolt életét verekedjétek fel az intéző fórumra! Az általatok teremtett egyensúly maga lesz a legtisztább demokrácia!” (Tovább a magunk útján). Az 1919 elején megjelent manifesztumából idézek: „Az egész világ kapitalista és feudalista életrendje, mely a korrupt sajtó és egy öncélú politikai narkotikummal a népeit egy kézvonással egymás ellen fegyverbe állította, most engedve az öntudatra ébredt tömegek osztályuralom elleni gyűlöletének, a háború eredetileg imperiálista célját világdemokratikus pózba kénytelenkedte. (…) Éljen a gazdasági és politikai szolgaságot véglegesen és egyedül megváltó kommunista világköztársaság!”

Kassáknak szinte rögeszméjévé vált, hogy az általa elképzelt és megvalósított szocialista művészet az „új ember”, a „kollektív individuum” megszületéséhez vezet. Valahogy úgy képzelte, hogy az új művészet megváltoztatja lelkileg, szellemileg azokat, akik kapcsolatba kerülnek vele.

Miközben osztályalapú szocialista/kommunista diktatúrát akart, úgy gondolhatta, hogy ő független szocialista művészként az új – polgári helyett proletár – osztályhatalom kultúrpolitikájától is független lesz. A MA első világnézeti különszámában olvassuk ezt is: „Valljuk, hogy a művészet semmiféle osztályhoz vagy párthoz le nem kötődhetik! (…) Szociális emberek vagyunk, mint nálunknál senki jobban, mert szocializmusunk az életbe magunkkal hozott öntudatunk és temperamentumunk! Szocializmusunk megnyilatkozási formája a művészet. [Az én kiemelésem. – S. É.] (…) A magunk példájában a kollektív individuumot demonstráljuk.”

Amikor létrejött a Tanácsköztársaság, Kassáknak rá kellett jönnie, hogy a politika irányítóinak véleménye a művészet szerepéről más, mint az övé. A munkásságból jött radikális szocialista művészként Kassák nem ismerte el az új hatalom művészetpolitikai illetékességét, ami ellentmondott a diktatúra alaptermészetének. Nem akarta tudatosítani magában, hogy a politikát uralók szemszögéből az ő új típusú, a tömegek számára érthetetlen művészete haszontalan, sőt káros: nem csupán nem segíti az új hatalmat, hanem megbontja az irányítás egységességét, és ehhez még nem átall támogatást (lapengedélyt, papírkiutalást) is kérni.

„Jelszavunk az: Ember. S mi emberek vagyunk a művészetünkben, s amint nem voltunk a burzsoá osztály kiszolgálói a múltban, úgy nem akarunk semmiféle osztály kiszolgálói lenni a jelenben – nem akarunk semmiféle osztály kiszolgálói lenni a jövőben – nem akarunk, ha annak az osztálynak proletáriátus is a neve” (Kassák Lajos levele a Szellemi Termékek Országos Tanácsához, 1919. június 8.). A forradalom, a szocialista/kommunista utópia és a művészet kassáki eggyé lényegítése az európai s mindenekelőtt az oroszországi változások értelmezésének a következménye volt. Kassák a forradalom ideáját megtestesítő személyt a felületesen ismert pragmatikus hatalomideológusban, Leninben vélte megtalálni. Szüksége volt az idealizált kommunista Leninre, de nem volt szüksége a Lenin-követő kommunista Kun Bélára. Egyéni szellemi szükséglete forradalmi mindenhatót, „új Istent” csinált az orosz politikusból, s ördögöt magyar követőjéből. E világmegváltó attitűd a kollektív individuum fogalom hangoztatására késztette, ami által áthidalhatónak tűnt az ellentmondás a forradalom tiszta eszménye és a rendszerváltó fordulat diktatórikus – piszkos – valósága között.

A Tanácsköztársaság bukása utáni bécsi emigrációjának első egy-két évében még nem tett le irányvonala folytathatóságáról: a világ művészeihez intézett felhívásában lényegében tovább légiesítette, amit korábban vallott: „a kommunizmusnak, mint a legtisztább hitvallásnak zászlója alatt nem lehet más érdek, mint az emberiség hatalmas életérdeke, amelynek én és te is egy tőből élő részei vagyunk! Ennek az érdeknek a beváltása az eszme diktatúrája alatt egyedül a lélek forradalmasításával történhetik meg! Ez a forradalom csakis a proletáriátusnak, mint a jövőre egészséges nyersanyagnak morális és céltudatosan kulturális megnevelésével biztosítható. / Kultúrát tehát! És megint kultúrát! (…) Éljen a minden tradíció elleni forradalom! / Éljen a kollektív felelős individuum!” (MA, 1921, 1–2. szám). De milyen az az eszme, amelyet egy olyan átalakított társadalmi csoport juttat majd erőszakkal hatalomra, amelynek a művészetre vonatkozó elképzelései függetlenek minden hatalmi befolyásolástól? Zavarosnak, naivnak, életidegennek, végiggondolatlannak tűnik a kassáki világjobbító elképzelés.

Az első világháborút követően elcsituló forradalmi hullám, az ellenforradalmi idők azonban kikezdték, majd megváltoztatták Kassák viszonyát a szocializmushoz. Már nem bízott a kollektív individuum megteremthetőségében. Az 1930-as években csak az egyén forradalmában, a kiválasztódott személyiség erőszakmentesen forradalmasító – példamutatás, nevelés révén lassan gyökeres változást hozó – hatásában hitt. Az önvizsgálatra kész, semmilyen hatalomnak be nem hódoló alkotóban, mint amilyennek magát is gondolta, s amilyen valóban volt is. Belőle, aki új megváltó szeretett volna lenni, egyre szűkülő táború apapótlék-próféta lett, akit sorra hagytak ott a vele elégedetlen, társadalmi-politikai cselekvésre vágyó „gyermekei”. Sarkítottan fogalmazva: Kassák forradalomhívőből forradalomellenessé vált.

A Munkában, az 1920-as évek végén indult új folyóiratában sokat csatázott az őt balról támadókkal, miközben éberen figyelte a világpolitika változásait is. Váteszi következéseit nem csupán az itt és a más orgánumokban publikált politikai-közéleti témájú írásai tartalmazzák, hanem a külön kiadványként megjelent Napjaink átértékelése is, amelyben Kassák lényegében Szabó Ervin radikális etikai szocializmusfelfogását variálta és a marxizmus megújítását sürgette. „Az én marxizmusom: számotvetés a tényekkel és a lehetőségek felismerése, hogy időszerű szocialista munkát végezhessünk” – írta. A számvetés sokoldalú és árnyalt, a kiútmutatás bizonytalan. Új Marx kellene ahhoz, vélte, hogy az elmélet megtisztuljon a dogmáktól, és a „gyakorlati szervek” újjáalakuljanak. „Az eszme nem vesztett életerejéből” – győzködte önmagát, majd rezignáltan tette hozzá: „Magunkra vagyunk hagyatva, s akik ma elméletet magyaráznak és mozgalmat vezetnek, bár ne csinálnának semmit.”

A szocializmuseszme és a nevében elkövetett politikai bűnök egyre élesebb kritikai állásfoglalásokra késztették. „1917 és 1934 között – olvasható a fentebb idézett elemzésében – megéltük egy romantikus frazeológia születését és halálát.” S levonta a tanulságot: a művész és a mozgalmár, az alkotó és a politikus lehetőségei végképp elváltak egymástól. Szocializmushite megmaradt, csak a szocializmus megvalósíthatósága csúszott a távoli jövőbe, és megingott a hite a nevelés hatékonyságában is.

Kassák a harmincas évek közepén elszörnyedve látta a szélsőségek felerősödését, a politikának kiszolgáltatott emberek manipulálhatóságát. A tömegek – vélte Kassák – mindig kiszolgáltatottak valamilyen politikai irányzatnak, s az entellektüelek pedig a politika elvtelen szolgálóivá lesznek, ha lelkesednek a tömegért, „ájuldozva könnyeznek felette, vagy hódoló alázattal maguk fölé akarják emelni. (…) De amíg, szerencsére, a »baloldal« környékén egyre kevesbedik ezeknek a politikai agitátoroknak a száma, a fasisztáknál annál fenyegetőbben szaporodik – a társadalmi szabadság híveinek vesztére és az államtotalitás érdekében. (…) A szellem emberei ne a tömeggel akarjanak azonosulni, hanem önmagukkal – a gőg nélküli önérzetes, képességeikkel morálisan is tisztában lévő emberrel.”

Egyre közelebb érezte magához a demokratikus értékek mellett kiálló szociáldemokratákat és a liberális polgárokat, értelmiségieket. „A gazdasági, politikai és szellemi szabadságnak egyaránt előfeltétele az egyén szabadsága. A diktatórikus és totális államformák értéktelennek, sőt veszedelmesnek minősítik az egyén szabadságát, s így az embert” (Pesti Napló, 1937. március 28.). „Én sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem tartozom, egyszerűen csak az emberekhez tartozom, aki magam is vagyok. Anélkül, hogy jobbra vagy balra tántorognék, egyenesen előre törekszem. Nem csinálok osztálypolitikát, mert ellene vagyok minden egyéni és osztályuralomnak. Semmi közöm a baloldali nyelvöltögetőkhöz és a jobboldali szemforgatókhoz. (…) Sem egy új inkvizíció, sem egy új bizantinizmus eszköze nem akarok lenni, és az eszmének sem torreádora, sem áldozati barma” – írta fiktív leveleket tartalmazó, 1937-ben megjelent önvallomáskötetében (Anyám címére).

Komlós Aladár ezt írta Kassákról a harmincas években: „Szocializmusa elvesztette programszínezetét: egy fájdalmas, magános ember ügye lett, akinek, mint a haldoklónak Istenre, szüksége van rá, hogy munkatársai felébredjenek a szocializmusra és higgyenek az ő tiszta jószándékában. Soha szomorúbb és meghatóbb szocializmust. Az olvasó, érezve, mennyire utolsó szalmaszála ez Kassáknak, szinte »drukkol«, hogy a költő ki ne ábránduljon utolsó hitéből: »a gazdag ember haragszik rám s a szegény ember nem ért meg / engem / gyere velem mondom neki világítok előtted / hallgat akárha néma lenne.«” (Kassák, Erdélyi Helikon, 1933).

Világlátását, emberközpontú szocializmushitét Kassák ötvenévesen így fogalmazta meg: „Nem tartozom a született szegények közé és éppen ezért tiltakozom minden szegénység ellen, (…) és mindenféle szolgaság ellen is tiltakozom, mert, ahogyan már mondtam: a két fogalmat nem lehet egymástól elválasztani.”

Kassák világérzékelése az újabb világháború első évének végén mélységesen pesszimista. A szellemi függetlenségükhöz ragaszkodók kétféle kollektivitásideológia – a bolsevik típusú szocializmus és a faji alapú nemzetiszocializmus – szorításában a senki földjére kerültek; az egyes ember tehetetlen, vélte.

Ötvenhárom évesen, túl a nagy csalódásokon úgy ír szocializmushitéről, mint egy közösség sanyargatottjait vigasztaló világi lelkipásztor. „Riadalommal és fájdalommal van tele a szívünk, de hiszünk benne, hogy azok a magok, amiket az első szocialisták elvetettek bennünk, mélyen a lelkünkben élnek, és tudatos ember mivoltunknál fogva minél maradéktalanabbul ki is fogjuk virágoztatni. A szocializmus közösségi emberré formált bennünket, s szinte már sorsunknak érezzük, hogy fel kell építenünk az új társadalmat” (Társadalomépítők, Népszava, 1940. december 29.). A második világháborút követő néhány évben újra felcsillant előtte egy élhetőbb, igazságosabb rendszer, valamiféle demokratikus szocializmus megteremthetőségének reménye. A diktatúrába fordult rezsim kivetette magából Kassákot: belső száműzetésbe kényszerítette, mintegy igazolva az írónak a diktatórikus szocializmussal, a szovjet típusú rendszerrel szembeni, a harmincas években véglegesült ellenérzéseit. Gyermekkorának vallásos hitéből, vagyis a katolikus keresztényiségéből, valamint ifjúkora harcos, majd szelídülő szocializmushitéből kialakított magának valamiféle személyes hitet, amely ötvözte a két hitfajta pozitív elemeit: a kizsákmányolás, a megaláztatás elleni küzdelem fontosságát, a részvétet embertársaink iránt, az igényt a méltó emberi élet feltételeinek megteremtésére. „Úgy látszik – írja Kassák 1955-ben –, minden embernek elemi szükséglete, hogy higgyen valamiben, s ha elfogad valamiféle szentséget, nehezen tud tőle megszabadulni. Legyen ez a szentség akár vallási dogma, akár tudományos hipotézis. (…) Marx gazdasági analízisét, kemény társadalomkritikáját elfogadom, de a pártok hozzá fűzött magyarázatait, jóslatait, tudománytalan, utópisztikus társadalomkonstrukcióját tévedésnek, az ember szellemével, elemi funkcióival nem számoló rögeszmének tartom és elutasítom” (Szénaboglya, 1988, 244.).

*

Kassák szocializmushite a politikai fordulatok hatására átalakult. A XX. század elején Kassák szervezett munkásból független szocialista lett, akit világátalakító hevülete az első világháború végén, a nagy átalakulások idején született kommunista párt közelébe vitt, majd a párt vezetőinek hatalomgyakorlásából kiábrándulva a bécsi emigráció éveiben olyan szocialistává – szocializmushívővé – vált, aki szembekerült a kommunista és a szociáldemokrata párttal egyaránt.

Demokrácián – a szabadságon és az anyagi, szellemi jóléten – alapuló szocializmusképe a nyugati országok szociáldemokrata világfelfogásával és a demokrata polgári ethosszal rokon: „Tudnunk kell, azok az emberek, akikből kihalt az önálló kezdeményezés vágya, az elvégzendő munka szeretete, azok csak kommerszárut termelhetnek, világviszonylatban versenyképtelenné silányulnak. A szocialista koncepciót reprezentáló országnak, népnek nem lehet autarchiára berendezkednie” (Szénaboglya, 1988, 108.).

Véglegesült szocializmusfelfogása végső soron demokráciahit, amely gyökeresen eltér a fiatal felnőttkorában vallott utópisztikus, a kommunista diktatúrával rokonszenvező felfogásától. Az a Kassák, aki az első világháborút követő forradalmak születése és kimúlása idején a munkásság osztálydiktatúrájától még javuló társadalmi viszonyokat, emberhez méltó életet remélt, a harmincas években és a második világháború kitörése után a demokrácia, a demokratikus politikai és társadalmi berendezkedés híve lett. Mindenfajta szélsőséget elutasított, így a forradalmat is, s ezen életének hátralévő évtizedeiben sem változtatott.

(A „Lelkünkre így ül ez a kor” – Magyar irodalom és kultúra az elképzelt és a megvalósult szocializmus korában címmel Tatbányán 2021. szeptember 10-én tartott konferencia előadásszövege.)