A tollforgató sóbálvány - 100 éve született Kurt Vonnegut

Kurthoz a család „bölcs és megértő” afroamerikai szakácsnője állt a legközelebb, tőle kapta a legtöbb szeretetet. A sörfőzdének betett az alkoholtilalom, az építészetnek a világválság. A család elszegényedett, deklasszálódott, a családi légkör elmérgesedett.

Vonnegut a középiskolában klarinétozott és az iskolai lap szerkesztőjeként publikálta első írásait. Bölcsésznek ment volna, de apja úgy vélte, inkább valami hasznosat kéne tanulnia, így aztán biokémiát hallgatott a Cornell Egyetemen. Ez azonban nem érdekelte igazán, nem is jutott messzire a tanulmányaiban, viszont az egyetem független lapjának munkatársaként eltökélten pacifista cikkeket írt, és hevesen ellenezte az USA belépését a világháborúba.

Pearl Harbor után ez a pacifista pozíció eléggé tarthatatlanná vált. Vonnegut bejelentkezett egy egyetemi tartalékos tisztképző programba, hogy addig se kelljen bevonulnia, de onnan kirúgták, és mielőtt megkapta volna a behívóját, inkább önkéntesnek jelentkezett.

Felderítőnek képezték ki. 1944-ben anyák napjára szabadságot kapott, és arra érkezett haza, hogy előző éjjel öngyilkos lett az anyja, aki sem a család deklasszálódását, sem a saját írói próbálkozásainak csődjét nem tudta elviselni, és attól is rettegett, hogy a fiát elviszik háborúzni a tengeren túlra.

El is vitték. Gyalogsági felderítőként tevékenykedett. 1944 decemberében az Ardennekben az ő jórészt tapasztalatlan katonákból álló hadosztályát megsemmisítette az utolsó jelentősebb német offenzíva. A hadosztály katonáinak jelentős része elpusztult, a kisebbsége Vonneguttal együtt fogságba esett. Az angol légierő tévedésből megbombázta a hadifoglyokat szállító szerelvényt. Ebbe másfél száz hadifogoly belehalt. Vonnegut megúszta.

Megérkezett Drezdába, ahol fogolytársaival együtt egy maláta szirupot gyártó üzemben dolgoztatták és az 5-ös számú vágóhídon helyezték el őket. Drezdában nem voltak hadi üzemek, sem említésre méltó katonai létesítmények. Itt mindenki biztonságban érezte magát, tudván, hogy abban a városban nincs semmi bombáznivaló. 1945 február 13-15-e között azonban angol és amerikai bombázók négy hullámban porig rombolták a várost.

A bombázás halálos áldozatainak száma 25 ezer körül volt, de a hatvanas években, amikor Vonnegut korszakos remekműve, Az 5-ös számú vágóhíd íródott, ötször-hatszor ekkora becslések voltak forgalomban (jórészt a holokauszttagadó David Irwing könyve alapján).

Összeégett halottak tömegei rejtőztek a romok alatt. Az amerikai hadifoglyokat a hullák felkutatására és kitermelésére állították be. Egy „szörnyűségesen körülményes húsvéti tojáskereséshez” hasonlította ezt a munkát Vonnegut a maga hátborzongató fekete humorával. Az 5-ös számú vágóhíd főhőse, Billy Pilgrim (Zarándok Vili) a bombatámadás előtti napon más városban kibombázott, a békés Drezdába menekült kamaszlányok nagy csapatát látta zuhanyozni egy gyár zuhanyozójában. Ezek a lányok valamennyien meghaltak: „’Én a magam szemével láttam azokat az iskoláslányokat, akiknek a teste elevenen megfőtt egy víztartályban, s azt is, hogy ezt a saját bajtársaim követték el, azok, akik ugyanakkor arra voltak büszkék, hogy a megtestesült Gonosz ellen harcolnak.’ Ez igaz. Billy valóban látta Drezdában a megfőtt holttesteket. ‘És a fogságban éjszakánként olyan gyertyákkal világítottam, amelyeket emberi lények zsírjából készítettek, azokéból, akiket éppen a halálra forralt iskoláslányok fivérei és apjai mészároltak le. Semmi kétség: a földlakók a világegyetem rémei!’” Ez Vonnegut általános konklúziója az emberiségről.

Ateista család ateista gyermekeként mindenféle apokrif gondolatot dolgozott ki bibliai tematikából. Vonnegut egyik gondolatfűzére szerint az lenne az emberiség hivatása, hogy lehetőséget adjon a természetnek új teremtésre. Az ember természetének megfelelően elpusztítja a természetet, amelynek a helyén új, más természetű természet jöhet majd létre.

Amikor hazakeveredett a háborúból, rögvest feleségül vette középiskolai barátnőjét, akivel Chicagóba költözött, és beiratkozott az ottani egyetemre antropológiát hallgatni, hogy elmélyedjen az emberi természet titkaiban. Ezekben a tanulmányaiban is csalódott. Az egyetem mellett egy chicagói hírügynökség éjszakai riportereként tevékenykedett. Az egyetemet nem fejezte be. A szakdolgozati téziseit tanárai egyhangúlag elutasították. A General Electric reklámosztályára került propagandistának. A technikához való viszonya meglehetősen skizofrén volt. Egyrészt izgatták a technikai kérdések és csodálta a technika vívmányait, másrészt utálta a technikát az egész modern világgal együtt.

1950-ben publikálta első novelláját. 1951-ben otthagyta az állását és Chicagót. Elhatározta, hogy írásból fog megélni. Cape Code akkor még eléggé világvégi félszigetére költözött a családjával, és 1952-ben megjelent első regénye, a Zongorajátékos, amely Utópia 14 címmel jelent meg magyarul húsz évvel később.

Közel két évtizeden át mérsékelten sikeres sci-fi íróként tartották számon, már amennyire. Munkásságát együttesen határozta meg a tehetsége és az anyagi kényszer. 1958-ban meghalt a nővére rákban, két nappal később pedig annak férje vonatbalesetben, és a négy hátramaradt árvából hármat magához vett a saját három gyereke mellé. Jó nagy családot kellett tehát eltartania.

A regényeit kommerciális kiadók adták ki és azokat kommerciális művekként kezelték, holott nem azok voltak. Egyik regényből a másikba átjáró hőseinek egyike, Kilgore Trout, egy kommerciális szempontból teljesen értéktelen, senkinek nem kellő sci-fi író, akinek a munkásságába Vonnegut lényegében áttolja a magáét, távolságot teremtve sci-fi író önmagától. A sci-fi elemek Vonnegutnál arra szolgálnak, hogy időben és térben külső, az emberi világon kívüli nézőpontot teremtsenek, ahonnan belátható az egész emberi történet a végéig és azon túl.

Az 5-ös számú vágóhíd megjelenésével minden megváltozott. Ezt egy kockázatvállaló, független kiadó adta ki, és iszonyatosan jól járt vele. A regény hatalmas sikert aratott, Vonnegut befutott, sorra jelentek meg új kiadásokban a korábbi regényei, amelyek immár nagy példányszámban keltek el. Az író jól meggazdagodott. Hamarosan az amerikai szellemi élet egyik meghatározó tényezője lett. A nyolcvanas években ő volt a legolvasottabb író az Egyesült Államokban. Előadásaira özönlött a hallgatóság. Lelkes diákok tömegei jártak a nyomában, lépten-nyomon idézgették őt.

Magyarországon is csak Az 5-ös számú vágóhíd világraszóló sikere után vettek róla tudomást. A kisregényt 1972-ben lehozta a Nagyvilág, a következő évben könyvként is megjelent. Vonnegut valamennyi regénye olvasható magyarul. A Macskabölcső, a Börleszk, a Bajnokok reggelije, az Áldja meg az Isten Mr. Rosewater stb.

Kevés híja volt, hogy Az 5-ös számú vágóhíd magyar megjelenése elé politikai akadályok gördüljenek. Azért nem gördültek, mert nem jöttek az oroszok: „A tulajdonosok elmenekültek, amikor azt hallották, hogy öldökölve és rabolva és a nőket megerőszakolva és gyújtogatva jönnek az oroszok. De az oroszok még most, két nappal a háború vége után sem jöttek. Béke honolt a romok között.” Így aztán úgy is lehetett olvasni ezeket a sorokat, mintha csak hallomás lett volna, ami elől menekültek azok a tulajdonosok.

Vonnegut már az előszóban leszögezi, hogy azt a könyvet, amelyet megírt, nem lehet megírni. Mert hiszen mi értelmeset lehet egy tömegmészárlásról elmondani? „Csak azt várják el mindenkitől, hogy halott legyen, hogy sose mondjon vagy akarjon többé bármit is. A tömegmészárlás után csak azt várják el, hogy teljes csend legyen, s az mindig így is van, ez alól csak a madarak kivételek. És mit szólnak a madarak? Hát nem lehet egy tömegmészárlásról semmi egyebet sem mondani, csak olyasmit, hogy: ‘Csip-csirip’”.

„…kénköves és tüzes esőt bocsátott az Úr az égből Sodomára és Gomorára és elsüllyeszté azokat a városokat, azt az egész vidéket, a városok minden lakóját és a föld növényeit is. Így megy ez. Amint az köztudott, ama két város lakói gonosz emberek voltak. A világnak jobb nélkülük… és Lót feleségének, persze, megmondták, hogy ne tekintsen hátra, oda, ahol azok az emberek éltek, ahol az otthonaik voltak. De ő mégis hátratekintett, és én szeretem őt azért, mert az olyan emberi volt. Így hát Lót felesége sóbálvánnyá vált. Így megy ez. (…) Ez a könyv teljes kudarc, és azzá is kellett lennie, hiszen egy sóbálvány írta.”

Az 5-ös számú vágóhidat Drezda-könyvnek szokták nevezni. Pedig csak egy kisebb része szól „az Elba parti Firenze” megsemmisüléséről. Billy Pilgrim teljes élete és kora benne van. A történelemben zarándokló antikatona antihős. De a legkatonásabb katona társai is antihősök mind. Ez a könyv is félönéletrajz, mint néhány másik Vonnegut regény, például az Időomlás. Nem úgy félönéletrajz, hogy a szerző fölhasználta benne életének történéseit, hanem nyíltan. Úgy, hogy a szerző a saját nevében is felbukkan mellékszereplőként, mint egy festő a képén szereplő tömegben. Egy fogoly ül a latrinán, a tömérdek borzalmasan hasmenős fogoly közül egy, és úgy érzi, az agyveleje is kijön belőle: „— Na, most megy az is. Most megy az is. — Mármint az agyveleje. Arra értette. Én voltam az. Én magam voltam az. Ennek a könyvnek a szerzője.”

Nemcsak mi látjuk át az időben ugrándozva Billy Pilgrim egész életét, hanem ő maga is. Előre a végig és tovább. Mert elvitték a földönkívüliek Tralfamadorra, és ott tett szert erre a képességre. Az ottaniak ugyanis négy dimenzióban látnak. Az időben is. Ahogy mi a térben látunk végig egy úton, ők az idő hosszát látják egyszerre az elejétől a végéig. Egyszerre mindent, ami volt és lesz. Így látja az istentelen szerző hőse a 12 éves Jézust, amint az apjától tanulja az ácsmesterséget, és a rómaiak megrendelésére az apjával egy keresztet készítenek, amelyre egy demagóg uszítót fognak felfeszíteni.

Billy azt is látja előre, hogy a repülőgép, amelyre a jegye szól, le fog zuhanni. Ebben a tudatban száll fel rá, mert hiszen annak a zuhanásnak meg kell lennie.

Az előszóban felidézi Vonnegut egy filmproducer szavait, aki a háborúellenes könyvek szerzőinek azt szokta mondani: „Miért nem ír helyette inkább egy gleccserellenes könyvet?” Mert hiszen a háborút éppúgy nem lehet feltartóztatni, mint a gleccsereket. És Vonnegut leszögezi, hogy ő is ezt gondolja.

Billy nem Kurt, mert Billy ebből levonja azt a következtetést, amit Vonnegut nem vonhat le, mert akkor tényleg nem írta volna meg azt a könyvet. Így beszélget Billy azzal, aki helyesli a Drezdát elpusztító akciót: „Tudom — bólintott Billy. — Ilyen a háború. — Tudom. Nem is panaszkodom. — Pokoli lehetett ott lenn, a terepen. — Az volt — helyeselt Billy Pilgrim. — Azokat sajnálja, akiknek ezt végre kellett hajtaniuk. — Sajnálom őket. — Nagyon vegyes érzései lehettek ott lenn, a terepen. — Nem történt semmi baj — mondta Billy. — Minden rendben van, és mindenkinek pontosan azt kell tennie, amit tesz. Ezt tanultam a Tralfamadoron.”

Minden rémséget, halált, abszurditást az a mondat zár le, hogy „Így megy ez”. Ilyen a világ. Amikor hatalmas embertömeg pusztul el a lángokban, a leomló épületek alatt, akkor az elpusztított városban aggályosan szabályos tárgyalás után agyonlőnek egy hadifoglyot, aki eltulajdonított egy teáskannát. „Így megy ez.”

Az 5-ös számú vágóhíd megjelenése után természetesen támadások is érték a szerzőt. Amerikaellenességgel és keresztényellenességgel vádolták (az utóbbival persze joggal), mi több, még antiszemitizmussal is, aminek az egyetlen alapja az lehetett, hogy a regényben szerepel egy mondat, miszerint: „Billy pedig látta az európai történelem legnagyobb tömegmészárlását, vagyis Drezda bombázását”. Ebből olvasták ki a holokauszt leminősítését.

A vietnami háború árnyékában élő országban Vonnegut globális pacifizmusára igen nagy volt a kereslet. Az író a háborúellenes mozgalom hőse lett. Nyomban meghívták a Harvardra kreatív írást tanítani.

Vonnegut független és reménytelen szocialista volt. A republikánus elnököket, Nixont, Reagant, George W, Busht támadta legélesebben, de mindkét váltópártot utálta, és a baloldalon sem talált olyan politikai erőt, amelyhez kötődni tudott volna. A kapitalizmusban a szociáldarwinista kenyérharc megtestesülését látta, amely nyomorba, háborúba, halálba, a világ pusztulásába vezet. A kommunista világgal nem sokat foglalkozott, de megtörtént, hogy másokkal együtt  tiltakozott az ottani emberjogi állapotok ellen.

Mire a Drezda-könyvvel befutott és a gyerekek zömmel felnőttek, a házassága tönkrement. A felesége megtért, az író megmaradt hitetlenségében, és a hit a hitetlenséggel nem fért meg egy otthonban. Vonnegut kiköltözött a Cape Code-i házból, élete további évtizedeit New York-ban élte le. Legidősebb fiának súlyos mentális betegsége is megviselte. A krónikus depresszió örvényébe került, de ez írói termékenységét kevéssé befolyásolta. Ő is dagasztotta pszichológusok pénztárcáját, mint az amerikai művészvilág jelentős része, és gyógyszerfüggőséggel is küzdött, 1984-ben öngyilkosságot kísérelt meg.

Második házassága, amelyet az íróportrékra szakosodott fotóművésszel, Jill Krementzcel kötött, kitartott élete végéig. A második házassággal egy további adoptált gyermek is érkezett.

1997-ben megjelent tizennegyedik regénye az Időomlás (Timequake). Ebben a gonosz író azzal fenyegeti embertársait, hogy 2001-ben az idő mindenki számára visszatekeredik tíz évvel, s azt a tíz évet mindenkinek pontosan ugyanúgy kell leélnie, ahogy először leélte. Vonnegut kijelentette, hogy slussz-passz, ez az utolsó regénye, több nem lesz, az írás mesterségének is vége, „nincs már ránk többé szükség”. A felesége mindenkit megnyugtatott, hogy a férje csak blöfföl, úgy sem képes abbahagyni az írást. Képes volt. Kéziratok még maradtak utána, de ez volt az utolsó regény.

2006-ban a Rolling Stone-ban megjelent interjújában kijelentette: be fogja perelni a Brown & Williamson dohánygyárat, mert ő hetven éve szívja a Pall Mallt, amelynek a dobozán azt ígérték, hogy a szenvedélyes dohányzás meg fogja ölni őt, és nem teljesítették az ígéretüket. Egy évet késtek. 2007-ben manhattani otthonában elesett, súlyos fejsérülést szenvedett, amelybe pár héttel később, 2007. április 11-én belehalt.