A kivágott nyelvek országa

A nyelvvizsga-erőlködésnek beszarás lett a vége. Így szokott ez lenni. Akaratelvű, magyarul voluntarista kormányok úgy próbálják a működésük természetéből következő minőségromlást ellensúlyozni, hogy parancsba adják a fejlődést egy-két jól hivatkozható területen.

Félrerúgták mindazt (a nem eleget, de mégis valamit), amit a nyelvoktatás (meg az informatikai kultúra, a szegregációs csökkentése, a tanszabadság bővítése, a korszerű, kreativitásközpontú, inkluzív pedagógia) érdekében elődeik megtettek; mindent elkövettek annak érdekében, hogy minél kevesebben járjanak távlatosabb tudást, jobb nyelvi képzést adó (például ötévfolyamos) középiskolákba, aztán kikiáltották, hogy nyelvvizsga nélkül senki nem juthat be a felsőoktatásba. Eljött az igazság pillanata, nemcsak az vált tarthatatlanná, amit meghirdettek, hanem az is, ami már adott volt: most már nem hogy a felvételhez, a diplomához sem kell nyelvvizsga.

Nem azzal van a baj, hogy ezt nem követelik meg, hanem azzal, amiért ezt nem áll módjukban megkövetelni: a nyelvoktatás súlyával és színvonalával az állami oktatás valamennyi szintjén.

Az érdekvédelmen kívül mindenre képes hallgatói önkormányzat szószólója nem tudott jobbat kitalálni, amivel igazolhatná a kormányzati döntést, mint azt, hogy a nyelvvizsga úgysem azonos a nyelvtudással. Ami igaz, csak nem az következne belőle, hogy még a nyelvvizsgát sem kell megkövetelni, hanem az, hogy a tényleges nyelvtudást is.

De miért nincs azzal baj, hogy a nyelvvizsgát mostantól nem követelik meg a diplomához? Azért nincs, mert tényleg létezik néhány diplomához kötött munka, amelyet valóban el lehet végezni lelkiismeretesen, hasznosan idegen nyelv ismerete nélkül. Ezek alacsony presztízsű, rosszul fizetett szakmák, amelyek felé drámaian kevesen igyekeznek.

Mást ne mondjunk: három év alatt 30 százalékkal csökkent az első helyen pedagógiai szakra jelentkezők száma, pedig már korábban is sokkal kevesebben tanultak pedagógusnak, mint ahányan kiöregedtek az oktatásból, és az olló drámai gyorsasággal nyílik. Az óvodák egy részében szakképzetlen közmunkások őrzik a gyerekeket, a kötelező óvodáztatásból kiürül az óvodai nevelés, éppen ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

Egyre több szakképzetlen munkaerőre szorul rá a közoktatás. Azt én nem hiszem, hogy egy magára adó gimnáziumban helye lehetne olyan magyar- vagy történelemtanárnak, aki semmilyen nyelven nem tud irodalmi, történeti munkákat olvasni, de az biztos, hogy alsó tagozaton, óvodában egy pedagógus ma is kiválóan megállhatja a helyét nyelvtudás nélkül. Azok közül is kevesen beszélnek idegen nyelvet, akiknek a helyébe kellene lépni.

Távlatilag persze ez sem jó, mert a közoktatás minden pontján teljes értékű értelmiséginek kellene állnia, aki nincs bezárva az anyanyelvébe, de itt és most és még egy darabig hülyeség nyelvvizsga hiánya miatt visszatartani az egyébként munkára kész fiatalokat az iskolától, az óvodától, hogy közmunkások és szakképzetlenek álljanak a helyükön ugyancsak nyelvtudás nélkül.

Na de a diplomához kötött pályák legnagyobb része nem ilyen. Azokra nem szabad ráengedni olyanokat, akik nem tudnak kommunikálni pályatársaik túlyomó részével, nem tudnak részt venni szakmájuk nemzetközi életében, nem tudnak bekapcsolódni annak információáramlásába, nem tudják elolvasni a munkájukat érintő szakirodalomnak azt 99,9 százalékát, amely nem férhető hozzá a mi kis anyanyelvükön. A nyelvvizsga nem garantálja, hogy ezt tudja valaki. Viszont ennek tudása sem garantálja, hogy az illetőt nem rúgják ki a középfokú nyelvvizsgáról, mert beletörik az agya – pláne vizsgahelyzetben – a kötőmódok vagy a ravaszabb igeidők rejtelmeibe.

A diplomához meg egyáltalán a felsőoktatásban való előrehaladáshoz funkcionális nyelvtudást kell megkövetelni, számonkérni szigorlatokon, államvizsgákon.

Az akkreditációs bizottságnak pedig a számonkérést kell szigorúan számonkérnie a felsőoktatási intézményektől.

Nem lehet elfogadni olyan szakdolgozatot vagy akár szemináriumi dolgozatot, amelyhez nem használták fel a nemzetközi szakirodalom vonatkozó részét. A hivatkozott, forrásként megjelölt idegen nyelvű művek tényleges ismeretét a hallgatónak azon a nyelven kellene a vizsgán igazolnia, amelyen azt a művet írták. A kötelező tárgyak között lennie kell olyannak, amelyet a szakmában leginkább használt nyelven adnak elő. A diplomához vezető vizsgán szimulálni kell a nemzetközi érintkezést idegen nyelven egy kollégával. Lehetőség szerint nem magyar vagy legalábbis nem magyarul is oktató vizsgáztatóval.

Valóban nem helyes, ha egy komoly intézmény nem maga győződik meg róla, hogy a hallgatója birtokában van-e annak a nemzetközi kommunikációs képességnek, amely nélkül a pályája nem művelhető. Valóban nem helyes ez alól felmenteni az intézményt egy szakmán kívüli és nem a funkcionális nyelvtudást vizsgáló vizsgaközpont papírjával.

Csak hát az a probléma, hogy az a minőségrontás, amely a populista-voluntarista kormányzás lényegéből következik, a vizsgáztatás minőségét sem kíméli. Miért vagyok naiv azt képzelni, hogy ami a nyelvvizsga-kötelezettség révjén elvész, az az államvizsga vámján visszanyerhető?