Horn Gyula zsákutcája

A rosszon belül is a rosszabbik oldalon állt Horn Gyula.

Karácsony Gergely főpolgármester szerint a Horn Gyula utcának többek között az lesz a fontos üzenete, hogy „a bevallott bűnöket meg lehet bocsátani”. Ez az üzenet valóban fontos lesz. Fontos és hazug. Fontos hazugság. Minél többen osztják, annál fontosabb. Mert annál rosszabb.

A bevallott bűn az, amelyet nem csupán tényként, hanem bűnként vallanak meg. Amit megbánnak, amiért bocsánatot kérnek. Kéretlen megbocsátás nem létezik, az csak a kéretlen megbocsátót alázza meg. Megbocsátani annak lehet, aki kéri. Aki nem kéri, annak nem lehet, és annak a bocsánat nem is kell.

„Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel.” Ezt mondta Horn az MSZMP KB ülésén 1989. február 10-én. És ehhez tartotta magát a továbbiakban.

A forradalom ötvenedik évfordulóján azt nyilatkozta, hogy ő karhatalmista kollégáival akkor a „törvényes rendet” védte. Horn számára 2006-ban a Vörös Hadsereg által eltiport forradalom utáni rend, a tömeges megtorlás és akasztás rendje, a karhatalmisták közreműködésével végrehajtott sortüzek rendje volt a törvényes rend. Ezt az álláspontját Horn többször megerősítette.

Horn nem a történelem egyetlen epizódjában állt az emberi és politikai jogokat tagadó diktatúra oldalán, hanem közel négy évtizeden át. Felnőtt életének, közéleti pályafutásának nagyobbik részében. A rosszon belül is állt a rosszabbik oldalon, az új szakasz politikájával szemben 1954-ben, a reformellenes erők szolgálatában a hetvenes évek elején. Csak a rendszeromlás közeledtén lett reformpárti. De ez mindegy is. Ezt a közel négy évtizedet egyetlen elemében sem tekintette soha olyannak, amit be kellene vallani, amin lenne mit megbocsátani.

Azon kívül, hogy Horn nem bánt meg, nem ítélt el, nem tartott morálisan aggályosnak semmit, amit a rendszerváltás előtt tett, van még két fontos tényező. Az egyik az, hogy a fenti tény a liberális Nyugat-Európában nem érdekel senkit. Hornt a magyarországi és németországi rendszerváltás kulcsszereplői között tartják nyilván, ismerik el és honorálják kitüntetésekkel. A másik pedig az, hogy a liberális kapitalizmus, a parlamentáris demokrácia normái Horn kormányzása alatt érvényesültek leginkább Magyarországon. Akkor haladtunk legegyértelműbben és legnagyobb léptekkel a nyugati világ felé. Abban a ciklusban is volt sok bírálni- és elítélnivaló, de mégis jobb volt és konstruktívabb a többinél.

Horn Gyula úgy volt a parlamentáris demokrácia, a liberális kapitalizmus legjobb menedzselője a rendszerváltás miniszterelnökeinek a sorában, hogy az ezeket tagadó, ezek ellen tevékenykedő önmagában sem látott semmi kivetnivalót. Horn személye tette összeegyeztethetővé a polgári demokrácia szolgálatát és tagadását. Azon az alapon lesznek ezek összeegyeztethetők, hogy mindig azt a rendszert kell szolgálni, menedzselni, építeni, amely a történelmi környezetnek megfelel. Ez a rendszerközömbös opportunizmus Horn életpályájának lényege és vonzerejének titka.

Ha eltekintünk Horn múltjától, ahhoz való viszonyától és a főpolgármesternek az utcanév üzenetére vonatkozó nyilatkozatáról, akkor sem helyes, ha az aktuális önkormányzati többség olyan megosztó személy nevét erőlteti a városra, akit Budapest és az ország lakóinak igen jelentős része elutasít. Erre nagyon ritkán, egészen sajátos esetekben lehet ok. Akkor például, amikor a kormány által kiszolgált kínai diktátor áldozataira kell emlékeztetni, és a kínai diktatúra kulturális főhadiszállásának megvalósítása ellen kell fellépni.

Horn esetében ilyesféle ok nincs. Ebben a tekintetben sem a demokratikus normák pusztítóinak példáját kellene követni, hanem ellenpéldát kellene felmutatni.

Egyáltalán, minél kevesebb közterület, köztéri szobor kötődik politikusok, történelmi (pláne közelmúlt-történelmi) személyekhez, annál jobb, és minél több, annál rosszabb, hiszen ezen személyiségek nagy része megosztó.

Be kell vallanom, ez nem jutott eszembe, amikor a hozzám igen közelálló Solt Ottilia terének örültem. Csak azzal a reménnyel tudom ezt igazolni utólag, hogy ő talán a halála után negyedszázaddal már nem megosztó személyiség.