HVG.hu, 2021. október 17.
RÉVÉSZ SÁNDOR
60 éve volt a párizsi mészárlás
Charles De Gaulle Franciaországa erősen centralizált, elnöki köztársaság volt, de mégiscsak megfelelt a parlamentáris demokrácia normáinak. 1961. október 17-én azonban a rendőrség Párizsban olyan tömegmészárlást hajtott végre, amely példátlan a parlamentáris demokráciák történetében. A gyorsan feledésbe merült hatósági tömeggyilkosság áldozatainak pontos száma máig ismeretlen, de valószínűleg százas nagyságrendű.
1954-ben a francia gyarmati hadsereg súlyos vereséget szenvedett Vietnamban, és ugyanebben az évben Algériában is megkezdődött a Front de Libération National (FLN) vezetésével a francia gyarmatosítók elleni harc, amely 1962-ig, Algéria önállóvá válásáig a különböző becslések szerint 700 ezer – 1 millió halálos áldozatot követelt. Az 1950-es, 1960-as évek fordulóján a korábbi afrikai gyarmatok nagy többsége önálló országgá vált. Amikor De Gaulle tábornok 1958-ban visszatért a hatalomba, és a válságba sodródott negyedik köztársaság után megalakította az ötödiket, már tudta, hogy Algéria gyarmati státusza fenntarthatatlan.
Folytak már az (alig) titkos tárgyalások Franciaország és a Tunéziában működő ideiglenes algériai kormány között. Algériában jelentős francia kisebbség élt. Sokuknak már a nagyapja is ott született, hiszen először a 19. század első felében vándoroltak be oda tömegesen franciák. De Gaulle igyekezett más erőket találni a radikális nacionalista FLN-n kívül, amelyeknek átadhatná a hatalmat. Olyan megoldásra törekedtek, amely biztosítja a franciák számára, hogy franciaként élhessenek tovább az országban, a vagyonuk védve legyen az államosítástól, ne uralkodjon rajtuk a muzulmán többség.
Azzal a tervvel álltak elő, hogy az európaiaknak és a franciapárti muzulmánoknak a többségtől való szétválasztásával államszövetséget hoznak létre, és annak a két részét fokozatosan, hosszabb idő alatt egyesítik. Ez a megoldás az FLN számára elfogadhatatlan volt.
Miként az algériai franciák, európaiak jelentős része számára is. Raoul Salan, a francia hadsereg legtöbb kitüntetéssel dekorált tábornoka volt a ötvenes években az algériai francia haderő főparancsnoka. A legnagyobb tekintélyek egyike volt, akik 1958-ban visszahívták De Gaulle-t az ország élére, mert tőle várta Francia Algéria megvédését. Amikor ebben a várakozásában csalódnia kellett, lemondott.1960-ban kitiltották őt Algériából, de titokban visszatért, és 1961 áprilisában megpróbálta ott puccsal átvenni a hatalmat. Miután ez nem sikerült, megalakította a maga titkos hadseregét, lényegében egy terrorszervezetet, az Organisation Armée Secrete-et (OAS), amely számos terrorakciót hajtott végre arabok és „áruló” európaiak ellen.
Az FLN nagy demonstráció-sorozatot, Nemzeti Napot hirdetett 1961. november elsejére, az antikolonialista felkelés kitörésének hetedik évfordulójára. Az OAS véres terrorista akciókkal igyekezett a végsőkig kiélezni a feszültséget Algériában az évforduló előtt. Az október 14-15-i hétvégén az OAS emberei feltartóztattak és felgyújtottak két gépkocsit, bombát robbantottak egy kórházban, összecsapásokat provokáltak. Az OAS akcióira az FLN is válaszolt. Algír és Oran felbolydult, az összcsapások a következő napokban is folytatódtak. Oranban 15, túlnyomórészt arab halálos áldozata volt az összetűzéseknek, országszerte 40 helyen robbantottak plasztikbombát, több városban kijárási tilalmat rendeltek el. Az ideiglenes algériai kormány és Párizsban az akkor igen jelentős erőt képviselő kommunisták is a francia kormányt tették felelőssé a vérfürdőért.
A francia és a világlapok arról írtak, hogy Franciaországot puccsveszély fenyegeti, a „reakciós tábornokok” merényletet kísérelhetnek meg De Gaulle ellen és átvehetik a hatalmat egy időben Párizsban és Algírban. Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan, hat évvel később Görögországban éppen ilyesféle puccsal kezdődött az ezredesek diktatúrája.
De Gaulle hatalmát baloldalról hatalmas sztrájkhullám fenyegette. Bejelentették a vasutak, a gáz- és villanyüzemek, valamint a metró dolgozóinak sztrájkját. Már a néhány órás figyelmeztető sztrájk is megbénította Párizst és hatalmas felfordulást okozott.
A Franciaországban élő kb négyszázezer algériai túlnyomórészt az FLN-t támogatta, a velük szolidarizáló arabokkal, moszlimokkal együtt. Hevesen követelték többek között az FLN öt éve börtönben ülő vezetőjének, Ahmed Ben Bellának a szabadon bocsátását is.
Az év folyamán az FLN franciaországi merényleteiben már 26 rendőr vesztette életét. Legalábbis ezzel indokolta Roger Frey belügyminiszter, hogy az FLN-aktivisták törzshelyeiként nyilvántartott arab kávéházakat korai zárórára kötelezték és fél kilenc után kijárási tilalmat rendeltek el az algériaiak számára. Megszorító intézkedésekkel próbálták megakadályozni azt is, hogy a Párizsban és környékén dolgozó 150 ezer algériai munkás körében pénzt gyűjtsenek az FLN-nek.
Ilyen körülmények között hirdették meg október 17-e estéjére az algériaiak tüntetését. Körülbelül harmincezren vonultak fel, köztük nők és gyerekek. „Algéria az algériaiaké!”, „Szabadságot Ben Bellának!”, „Lámpavasra a fasisztákat!” (vagyis az OAS terroristáit) – ezek voltak a leggyakoribb jelszavak.
Hatalmas rendőri erőt vetettek be ellenük. A rendőrök a puska agyával vertek, a másik végével lőttek. Az Etoile téren több mint ezer tüntető állt a fegyverek előtt feltartott kézzel, várva, hogy a letartóztatásukat foganatosítsák, és a rendőrkocsik a Sportpalotába és más gyűjtőhelyekre szállítsák őket. Tizenegyezer ötszáz embert tartóztattak le. A tüntetők bő harmadát. A tüntetést követő napokban további ezrek letartóztatására került sor. Október 20-án Párizs ipari elővárosában, Nanterre-ben hatszáz nőt tartóztattak le, akik gyerekeikkel együtt tüntettek a rendőri brutalitás és a letartóztatások ellen. Jelentős részben a már letartóztatott férfiak feleségei osztoztak férjük sorsában. Több városban is sor került tiltakozó megmozdulásokra. Ben Bella és társai éhségsztrájkba kezdtek a börtönben. Ezres nagyságrendben toloncolták ki a letartóztatottakat Algériába, ahol rendőri felügyelet alatt tartották őket.
Frey belügyminiszter a tüntetés után kettő, azaz kettő halálos áldozatot ismert be. A sokból. Néhány napig a magyar újságolvasók is két-három áldozatról tudhattak. Aztán nőtt a szám harmincra, majd ötvenre, a súlyos sebesülteké több százra. Október 27-én pedig a párizsi városi tanács ülésén egy kommunista és egy szocialista képviselő azt kérdezte Párizs rendőrfőnökétől, igaz-e, hogy Párizs és Rouen között százötven arab holttestet fogtak ki a Szajnából.
Máig sem tudjuk, hogy igaz-e ez, vagy hogy mennyi igaz belőle. A rendőrfőnök mindenesetre megtagadta erre a kérdésre a választ.
Ez a rendőrfőnök, a párizsi tömeggyilkosság közvetlen felelőse egyébként Maurice Papon volt, aki Algériában is tömegével kínoztatta meg az elfogott felkelőket. Pár hónappal később a Francia Kommunista Párt OAS-ellenes tüntetését fojttatta vérbe. Személyesen De Gaulle avatta őt a becsületrend lovagjává. Már közel járt a kilencvenhez, amikor rábizonyították, hogy a második világháború idején részt vett 1600 zsidó deportálásában. 92 éves korában engedték ki egészségi állapotára való tekintettel a börtönből, 97 évig élt.
A Szajnából bizony szép számmal halásztak ki agyonvert, dróttal összekötözött kezű-lábú holttesteket. Szándékos gyilkosságokról volt tehát szó, nem a rendőri intézkedések „járulékos következményéről”. A francia lapok, a Monde, a France Soir és a többi nap nap után hozták a szemtanúk dermesztő beszámolóit. Egy algériai munkás felidézte, hogy a Szajna hídjáról vagy harminc összevert embert dobtak a folyóba, és tüzet nyitottak azokra, akik megpróbáltak kiúszni.
November elsején, a Nemzeti Napon rendőrök, Párizsba fölvezényelt csendőrök, katonák hatalmas tömege vigyázott a rendre. Így is robbantak plasztikbombák, voltak összevert tüntetők, de halálos áldozatok már nem. (Algériában persze nagyon is, de hát ott ez nem volt újság…)
A nagy párizsi vérengzés után fél évvel megkötötték az Eviani Egyezményt, amely Algériának lehetőséget adott a teljes elszakadásra. Az európai kisebbséget és a „kollaboráns” arabokat nem védték hatékony garanciák. Az Oran európai lakónegyedébe betörő nacionalisták 1962-es vérengzése után felgyorsult a kivándorlás. Két év alatt közel egymillió európai „fekete lábú” menekült el Algériából.
Az Eviani Egyezmény után Ben Bella szabadlábra került, Salan tábornok pedig börtönbe. Aztán megint fordult a kocka. Ben Bellát 1965-ben megpuccsolták és közel másfél évtizedig házi őrizetben tartották, Salan tábornoknak viszont 1968-ban megbocsátottak.