Respice finem

„Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem!” (Bármit teszel, tedd megfontoltan és számolj a végeredménnyel.)

(Régi latin bölcsesség)

A lélek fejlődése és állandósága

Azt kérdezik tőlem: te nem hiszel egy ember fejlődőképességében? Abban, hogy hiteles belső átalakulások lehetségesek? Merthogy legutóbbi írásaid e vonatkozásában erős kételyt sugároznak.

Nos, rendíthetetlenül hiszek abban, hogy az ember „lelki tartalmai” — vagyis nézetei, meggyőződése, érzelmei — megváltozhatnak. De mennyire! Nemcsak politikusok, de tudósok is válthatnak iskolát, irányzatot, szemléletet, témát; idővel az ember erkölcsileg is elnézőbbé vagy szigorúbbá válhat önmagával és másokkal szemben; változik a zenei vagy irodalmi ízlése; szerelmének tárgya is kicserélődik olykor. A „Mi?” és a „Mit?” bizony változékony, ha úgy tetszik, fejlődőképes. Nem így a „Hogyan?”, vagyis az ember viselkedési, magatartási sémái. Ők állandóságra törekvő, makacsul ismétlődő kísérői az ember életének, mint minden, ami a jellemből fakad. Új meg új szerelmeket megélve az ember végül is fülön csípi magát, hogy régi mondataival bűvül, örökzöld történeteit ismételgeti; ismerős gesztusok mozdulnak meg a kezében; más asszonyok ágyában begyakorolt hangsúlyok vibrálnak a suttogásban; egyszóval szembetalálkozik az átkozott rutinnal. Így hát elhiszem, hogy az, aki meggyőződéses híve volt a központosított tervgazdálkodásnak, az egypártrendszernek és álláspontját kőkemény tekintélyelvűséggel érvényesítette, most hitelesen lelkesedik a szabad piacért és a pluralizmusért. Csakhogy attól tartok, hogy új meggyőződését éppolyan eltökélt autoritással képviseli majd, mint az előzőt. Itt van a pszichológiai kutya elásva.

Hadd példálódzak önsorsrontó módon a sajtó tisztességéről. Isten látja a lelkemet, mindig nehezen viseltem el a sztálinista újságírás bután indulatos elfogultságát, hamisításait, elhallgatásait. Annál nehezebben tűröm, ha mindez újra jelenvalóvá lesz egy másfajta politikai tartalom jegyében. Felbőszülök, ha kedvenc napilapom részletes tudósítása egy párt tanácskozásáról elhallgatja a neves költő leköszönését szóvivői tisztségéről, hasonló akcióra buzdítva nem kevésbé neves politikus társát. Felszisszenek, ha a kiváló riporter a képernyőn arról beszél — Uramisten, de régen volt! — hogy Jakes nyilván fájlalja cimborája (kiemelés: P. P.) Honecker távozását az NDK vezető posztjáról. Tévedés ne essék, akkor is viszolyognék az útszéli stílus miatt, ha netán arról értesítene, hogy Bush elnök szomorkodik cimborája, Thatcher asszony közelgő távozását hallván. Ám ezt nem mondja, hiszen a modortalanság éppen annak az illusztrálására szolgál, hogy ő, a riporter, ma már mennyire utálja a kommunistákat. Dühös leszek, ha újra meg újra azt tapasztalom, hogy ma is összekeveredik a hír és a kommentár. Az újságíró tudósíthat arról, hogy mi hangzott el egy politikai gyűlésen, majd a hírt három csillaggal elválasztva a kommentártól, elmondhatja, hogy szerinte unalomig ismétlik régi frázisaikat. De nem tudósíthat az eseményről úgy, hogy a gyűlésen az ismert régi frázisokat hangoztatták. Kissé szégyellem mindezt leírni, mint az újságírás tisztességének alfáját és ómegáját, dehát ha egyszer nem evidens.

Újságíró barátaimmal vitatkozom a megújult szabad és demokratikus sajtóról. Azt kérdezem: Mondjátok meg őszintén, ha például a nekem személyesen igen rokonszenves Vaclav Havelnek egy gyenge darabját mutatják be, kaphat-e rossz kritikát? Hümmögés után: Hát szakfolyóiratban talán igen, napilapban semmiesetre sem. Miért? Mert mégiscsak honoráljuk imponáló politikai kiállását! — így ők, a becsületesek. De én tovább gyötröm őket egy kitalált helyzettel, mert az abszurdumban néha jobban látszik a lényeg. Mondjuk, felfedezem, hogy egy bukott zsarnok húszéves korában gyönyörű, magas irodalmi értékű szerelmes verseket írt. Kiadhatom? Kaphat elismerő kritikát? Most már kórusban szólt a Nem! No de miért nem? S ha megint összekeveredik az esztétikai és a politikai érték, akkor miben különbözünk attól az irodalomkritikától, amelyik Borisz Polevojt nagyobb írónak kiáltotta ki, mint Thomas Mannt?

Olvasom egy 1988-as pártprogramban, hogy „hazánk történelmének mélypontjára jutott”. Így is lehet vélekedni. Ám az sem akasztani való zsivány, aki ezt a mélypontot netán a tatárjárásban, a török hódoltság idejében, a Bach korszakban, vagy Szálasi nyilas rémuralmában, esetleg Rákosi Mátyás terrorjában véli megtalálni. Mint ahogy megnyugtatóbb lenne számomra, ha az elmúlt negyven év bűneinek megtagadását kiterjesztenénk az elmúlt hetven, de legalábbis ötven évre, jusson belőle valami a fasizmusnak, a hungarista mozgalomnak is. Vagyis nem szeretném, ha jelenünket majdan úgy jellemeznék, hogy ebben a korszakban tanúi lehettünk a régi történelmi és társadalmi hazugságok leleplezésének és az újak keletkezésének.

Külső és belső vereség

„A vereség átmeneti dolog” — írja Steinbeck a Lement a Holdban. Aki belép a ringbe, ne csodálkozzon, ha állon vágják, sőt néha kiütik! Különösen ne ámuljon el ilyenkor a politikai küzdőtéren.

Az már a kommunista vezetők mesterműve volt, hogy a tisztes vereségből gyalázatos bukást állítottak elő. Nemeskürty írja a donkanyari hadsereg rekviemében, hogy annak idején a magyar harcászati szabályzat óriási terjedelemben foglalkozott a támadással, de csak alig néhány oldalt szentelt a védelemnek, a visszavonulásnak. Hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kommunista vezérkar sem tud a vereségben politizálni! Ilyenkor kapkodó fejvesztettség, elvtelen defenzivitás zilálja szét sorait. Nem ismeri a rendezett visszavonulás, az erők újraszervezésének módszereit. Nem tudja, hogy a hatalmat meg lehet szerezni, meg lehet tartani, el is lehet veszíteni, csak egyet nem lehet: átmenteni! A személyes sors mintha fontosabb lenne az ország sorsánál.

Persze, hol vannak már a kommunista vezetők? Először szocialistákká váltak, azután semmilyenekké. E vonatkozásban meglepő fejlődőképességről tettek tanúságot. Az, aki néhány hónappal ezelőtt még igennel válaszolt a riporter kérdésére: Vajon kommunista-e ön?, az ma már — külföldön, ahol ideológiailag fejlődni szokott — úgy nyilatkozik, hogy felismerte a marxizmus túlhaladottságát, észrevéve, hogy a sötétszakállú „mór” a XIX. században alkotta meg életművét. Mi mindenre rá nem jön az ember a művelt Nyugaton! Más fejlődőképes egyéniség úgy nyilatkozott, hogy szerinte nincsen különbség a polgári és a szocialista demokrácia között. Az ember csökött fejében csak az a kérdés motoszkál, hogy akkor miért vezető egy magát szocialistának nevező pártban? Az egykori párttag, aki még 1985-ben egy interjúban határozottan leszögezte, hogy csak a marxista utat látja az egyetlen megoldásnak az európai fejlődésben, ma azt hangsúlyozza, hogy sok minden megbocsájtható, kivéve a kommunistákkal való együttműködést, ő is fejlődőképes. Az 1919-es népbiztos és mindhalálig kommunista világhírű filozófus tanítványa üdvözült mosollyal fejtegeti a képernyőn, hogy szocializmus soha nem létezett, nem létezik és nem is fog létezni, csak szociális gondoskodás van. Így hát jelentős fejlődési utat járt be a pártból való kizárása óta.

Félreértés ne essék: még csak nem is vitatom állításaik igazságát! Amivel bajom van, az a dolog erkölcsi vetülete. Már évekkel ezelőtt leírtam — s ez a tény most nem mellékes — hogy ha egy bíboros netán elveszti a hitét, akkor többféle elfogadható magatartás kínálkozik számára. Magára veheti az Úr nehéz igáját és továbbszolgálhatja egyházát, hitetlenül. Vagy elmehet gimnáziumi latin tanárnak. Ámen. De tisztességtelen, ha fölényes magabiztossággal vonul át az ateisták táborába fővezérnek! Annakidején sem kedveltem a püspökből miniszterré avanzsált Központi Bizottsági tagot, most nem állhatom a polgári restauráció bolsevik múltú apostolait. Kérem szépen: ne mindig a hatalom irányába tessék fejlődni! Egy következetesen polgári liberális politikussal a világon semmi bajom sincsen. De az árulásba mindenki belezüllik.

Hatalom és mártírium között

Ugyan, ki az a naiv politikai óvodás, aki elhiszi, hogy a hatalomátvétel után nem kezdődik el egy fokozatos leszámolás a bukott rendszer híveivel? Ki hiszi el, hogy a leszámolás megáll a szomszéd házánál? Taktikai fogásnak nem rossz a megbékélés hangoztatása, nehogy az ijedősek még a választások előtt valamelyik szoccal kezdődő nevű párt mögé sorakozzanak. Ám ebben sem találok kivetni valót. Az új adminisztráció meneszti a régit. Bizony, ez a szokás a politikában. S ha a távozó adminisztrációt csak a hatalomvesztés sújtja és nem a bosszúállás, ha megőrizheti életét és szabadságát, sőt, polgári egzisztenciát teremthet magának — ahogy abban az Európában szokás, ami felé olthatatlanul vágyakozunk —, akkor a dolog rendben van. Eltöprengem ugyan azon, hogy történt-e valaha is ilyen kulturált módon véghezvitt hatalomváltás a kelet-európai országok, vagy akár csak hazánk történetében? Nem kedvetlenített el, hogy erre nemigen találtam precedenst, dehát fejlődünk ugyebár, tragikus lenne, ha a múlt mindig meghatározná a jövőnket.

Ám nem takargathatom tovább az optimizmusomon támadt repedéseket. Az első hajszálrepedés arra a hírre keletkezett, miszerint nem kizárt, hogy Todor Zsivkovot bíróság elé fogják állítani. Majd olvasom, hogy időlegesen házi őrizetbe került a haldokló Honecker, börtön kórházba vezetett az útja a nyilván ugyancsak rozzant Mittagnak, Tischnek, Albrechtnek, és velük együtt számos egykori vezető ellen rövidesen bűnvádi eljárást indítanak. Kitől ered e drákói szigor? Attól az államügyészségtől, amelynek tagjait a fentemlített bűnözők nevezték ki a „monolit” rendszer szabályainak megfelelően. Mármost, aki hallott valamit a totális rendszerekről, az előtt nem kétséges, hogy az államügyészség a rezsim legmegbízhatóbb védő apparátusa volt, amelybe nem igen lehetett bekerülni abszolút megbízhatóság, s némi popsi-nyalogatás nélkül. S itt fordul át a dicsőséges megújulás a dicstelen kutyakomédiába. Így hát megint lesznek politikai perek, csak éppen ellenkező előjellel. S még mondja valaki, hogy a derék Adolf meg Joszif nem aratott tökéletes győzelmet a lelkekben!

Most kell vigyázni; a példa ragadós lehet. Joggal emelik fel egyre többen szavukat a kíméletlen pozícióharc, a tisztességtelen eszközöket gátlástalanul bevető politikai agitáció, a személyes bosszú, a zsivány újságírás elharapózó bozóttüze ellen. Nehogy lángra lobbanjon az erdő! Az utóbbi évben sokszor leírták: a magyar nép bebizonyította, hogy érett a demokráciára. De érettek-e rá szellemi vezetői is?