Merre van Damaszkusz?

Ünnepi pillanat: Kedvelt információs csatornáim — két napilap, egy hetenként megjelenő és egy havi folyóirat — január óta összesen százszor hivatkoztak különböző összefüggésekben a damaszkuszi útra. Nézem a hússzor öt vonalkát (az ötödik mindig átlós) tartalmazó sormintát. A honi sajtó ismeretében már első felbukkanása óta sejtettem a Damaszkusz-dömping eljövetelét. Fogadalmat tettem, s most írnom kell arról a viszonylag keskeny főközlekedési útvonalról, ami Jeruzsálemből Damaszkuszba vezet.

Tehát: Körülbelül 1958 esztendővel ezelőtt egy fiatalember, névszerint a Tarsusból származó Saul, a főpaptól kapott felhatalmazás alapján elindult Krisztus-követőkre vadászni Damaszkuszba. Útközben látomása támadt, aminek hatására az üldözöttek egyik apostolává lett. Ettől kezdve Pálnak nevezték. Apostolkodásának kezdetétől nem sok oka volt a derűlátásra, mert az Úr határozottan kijelentette: „… ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni.” (Apost. Csel. 9. 15. 16.) Ennek megfelelően további életútja igencsak rögös volt. egészen fogságáig és Rómában történt lefejezéséig.

Pál tehát nem egy megrendült kormányzat összeomló parancsnoki harcálláspontjáról próbált átevickélni újabb hatalmi pozíciókba, hanem egy virágzó, szilárd és kemény hatalom biztonságát cserélte el az üldöztetésre és a halálra. Pált nem az erőviszonyok megváltozásának külső történései késztették arra, hogy „újragondolja” álláspontját, hanem egy olyan belső megvilágosodás, aminek hitelessége éppen abban gyökerezett, hogy semmi köze nem volt a környező világ realitásához, még kevésbé az érdekhez, sőt, mindezekkel szembeállította őt. Pált nem a kiábrándult hitetlenség indította el új útjára, hanem a fellobogó hit. Pál soha nem volt gyáva. Pál bátor volt, néha vakmerő.

Ismerve Pál történetét — s miért ne ismernénk? —, tetemes mennyiségű züllöttség és cinizmus kell ahhoz, hogy azt az erkölcsileg ugyancsak mocsaras lápvidéket, ahol napjaink politikai köpönyegforgatói és konjunktúralovagjai tapicskolnak, bárki is a damaszkuszi útnak nevezze.

E züllöttség viszont nem újkeletű, hanem idült oka annak, hogy közéleti bajaink sokszor bővítetten újratermelik magukat, de legalábbis makacsul konzerválódnak. Thomas Mann József-regénye óta ugyanis számontartatik nemcsak az a lehetőség, hogy igaz ember hamis úton járhat, hanem az is, hogy igaz úton hamis emberek gyalogolnak, netán motorizált száguldozásba kezdenek. A nemes cél előtti főhajtás még senkit sem avat Grál-lovaggá. Füst Milán panaszkodik arról, hogy milyen nehéz egy véleményen lenni a marha sznobokkal. Sajnos ők is hangoztatják Shakespeare nagyságát, de mennyire más okokból, mint én — jegyzi meg keserűen.

Züllöttség a neve annak a lelkiállapotnak, amelyik lehetővé teszi, hogy diplomás emberek beletapossanak a felnőttéválás aktusának évszázados szép színjátékába, és kiárusítsák az érettségi tételeket. Ebben a lelkiállapotban lehet úgy nyilatkozni, hogy a politikai lincselés nem tekinthető közönséges gyilkosságnak. Egyáltalán, züllött az, aki nem tartja be a társadalmi szerződést, amelyet aláírt. A hiteltelen tanár, a fölényes nemtörődöm orvos, a kelletlen pincér, és a durva eladó. A politikus, aki a tisztes bukás vállalása helyett sumák lavírozásba kezd. Züllött a társa is, aki harsonaszóval vonul át az ellenfél táborába, és egykori szövetségeseinek a vérét kutyákkal óhajtja felnyalatni. Szintúgy a zsurnaliszta, aki szélsebesen festi ördögpofájúra az egykor általa fényesre smirglizett angyalokat.

Bizony, bizony, mondom magamnak, az intellektuális és a morális lezüllés ma nálunk a legnagyobb átok. Zászlót és jelszót könnyű váltani. A kérdés az, hogy mennyi mocsok hömpölyög a társadalmi közélet vizében, amelyen a pártok, és szövetségek sokszínű hajói úszkálnak?

Merre van Damaszkusz? Hová vezet a damaszkuszi út? A damaszkuszi út a hatalomból a szolgálatba vezet. Az aljasságtól a tisztességhez vezet. A gyávaságtól a bátorsághoz vezet. A parancstól a tanításhoz vezet. A nagyhangúságtól a munkához vezet. A damaszkuszi út néha az életből a halálba vezet.

Olvasom: „Ma sokan nyüzsögnek a damaszkuszi úton.” Arrafelé sandítok: A damaszkuszi út szinte üres. Csak nagyritkán tűnik fel egy-egy ember, aki elszántan talpal Damaszkusz felé, növekvő magányban.

Popper Péter