Népszava, 2021. november 20.
Tölgyesi Gábor
Kner Piroska receptgyűjteménye sok évtizeden át lappangott hagyatékban. Most egy kiadványban jelent meg Parti Nagy Lajos Árnyékporocska című kisregényével. Az író szerint az Orbán-rendszer inkább kisiklás, mintsem szükségszerű következmény.
Még meg sem jelent a kötet, Mautner Zsófi gasztroblogger már főzött Kner Piroska receptkönyvéből: kedvence a rakott burgonya köpönyegben. Ön gyűjt recepteket?
Nem. Ritkán főzök, de a feleségem, Bíró Kriszta főz, ő tud is, szeret is. A munka kezdetétől tudtam, nekem a szakácskönyv tartalmi részével nincs dolgom. A kézirat története, megírásának hányatott, mondhatni kudarctörténete, ami érdekel, az, hogy elfelejtődött, ahogy Kner Piroska maga is.
Pedig olyan levelezőtársa is akadt, mint Ignotus. Vagy ez már az írói képzelet szüleménye?
Azt hiszem, erről nem volt adatom, de kapásból már nem is nagyon tudnám szétválasztani, mi az, ami tény, és mi az, amit én találtam ki, ezért az alcím: félténypróza. Ami tény: Piroska levelezett az unokaöccsével, Kner Imrével, a gyomai Kner Nyomda tulajdonosával, igazgatójával. Ezeket a leveleket Erdész Ádám levéltáros-történésztől, a Kner-kutatás motorjától kaptam, nélküle ez a könyv nem született volna meg – nem tudom neki eléggé megköszöni. Ez a levelezés volt a fő forrásom, családi ügyektől, a gyerektől, Piroska szakácskönyvéig, aminek a kiadását mindig elodázta a Kner Nyomda. Ehhez még elolvastam, amit tudtam, a Kner család életéből, itt is Erdész Ádámot kell említsem. Amihez volt adatom, azon nem változtattam. Nem volt sok, de ezt a kirakósdit élveztem a legjobban: hogyan lehet valakit száz oldalon visszahozni a felejtésből. A Kner-család a magyar kultúrtörténet fontos darabja, egy ilyen kisregénybe természetesen nem fér bele, de remélem, ott dereng a háttérben. Az biztos, hogy a két kötet külleme felidézi e könyvművészeti hagyományt, hisz a Magvető művészeti vezetője, Pintér József gyönyörű papírtárgyat tervezett – Kner Antikva betűkből, Kozma Lajos díszítőelemeit felhasználva.
Sárbogárdi Jolán karakterét volt nehezebb megalkotni, vagy Kner Piroskáét?
Jolánnak van egy igen pregnáns nyelve, ami meghatározza a figuráját. Piroska nem használ a kor művelt polgári átlagától elütő nyelvet, őt a századelő, kicsit pipiskedő, cirkalmazott nyelvén próbáltam beszéltetni, Elvben Jolán lett volna a nehezebb karakter, de ő az én teremtményem, belülről inkább ismerem. Piroskáról – hiába érzem most már a sajátomnak – még sok mindent nem tudok. Ha több írott forrás marad fenn, vagy ha másként alakul az élete, egészen más dolgokat is megtudhattam volna róla, és ettől nyilván a karakter is változott volna. Piroska elszegényedett, fajsúlyos tanti, fontos mellékszereplője egy nagy, soha készre nem írható tablónak. Azon belül, hogy minden ember titok, fenség, idegenség, egy olyan évszázadban, mint a huszadik, vele kevés tragédia történt. Persze, mi a kevés… Tüdőbajban elvesztette a férjét, egy életen át szűkölködött, a család apanázsára szorult, ambíciói elapadtak, aztán jöttek a zsidótörvények, a Kner-család sok tagját elhurcolták, meggyilkolták. Piroska bujkált, túlélte.
Az Árnyékporocskához hasonló írói feladat volt, hogy Szalay Zoltán fotóalbumaihoz is írt. Mindegyik kötetben az írásai önálló irodalmi alkotások, amelyek mégiscsak adott témához kötődnek. Segíti az írót egy ilyen felkérés?
Mindenképp. Bármit is írsz, kell egy kiindulópont: az lehet egy dallam, egy mondat, egy történet, lehet látvány, egy film, egy fotó, bármi. De amint beindul, a szöveg már a saját törvényei szerint íródik. Persze te magad döntöd el és teremted meg a távolságot is a kiindulóponttól, adott esetben a fotóktól, vagy dokumentumoktól-levelektől. Ha nincs ez a fellelt kézirat, s nyomában kora tavasszal a felkérés, Piroska életéről aligha írtam volna százoldalas kisregényt. Így négy-öt hónapos intenzív munkára volt időm, de bőven tudtam volna még egy-két évet beletenni. A tárgyam és hősnőm alakjának és életének rekonstruálása nagyon izgalmas volt, és még izgalmasabbá vált, mikor elvesztettem a nyomot. Elkezdett dühíteni, hogyhogy nincs nyom tovább?! Ez a vadászösztön az igazi prózaírókra, epikusokra jellemző, de úgy látszik, van bennem is belőle. A könyvvel azt is volt módom, hogy úgy mondjam, hozott anyagon kipróbálni, hogyan lehet nagy időtávokat kis cédulákkal, egy mozaik darabkáival befogni, különféle spotlámpákkal egy egész színpadnyi helyet bevilágítani. A cédula-formát régebben is szerettem, s mostanra elég teherbírónak tartom ahhoz, hogy egy hosszabb történetet is rábízzon az ember. Meg azt hiszem, ezekre a rövidformákra áll a kezem, az agyam. Alighanem innen ered a képmelléírás is mint műforma, Szalay Zoltán albumaihoz először „kínomban” találtam ki, hisz többnyire a képek mellé kerültek a szövegek, de metaforikus értelemben is működik. Persze ilyen fotók mellett a legföldszintesebb mondat is szárnyra kap. Nagyon szerettem a fényképeit már akkor is, amikor még nem volt szó ezekről az albumokról
Az Azok a nyolcvanas, kilencvenes évek című kötet bemutatóján Spiró György arról beszélt: a fotók és az ön írásai sokkal szomorúbbak, mint ahogy a korszak az ő emlékeiben él. Egyetért vele?
Szalay Zoltán igazi újságfotós volt, pontosan tudta, hol kell lenni és mikor kell exponálni. A hagyaték negatívjaiból harminc másik könyvet is össze lehetett volna rakni. Mégis, mikor Kincses Károly fotótörténész kész lett a válogatással, a maga „olvasatával”, evidensnek tartottam az eredményt. Egy hiányérzetem volt: miért nem háromszor ennyi kép? De hát kellett egy határt szabni. Kicsit elkoptatott szóval: keserédesnek mondanám e képeket. Nagyon fontos történelmi jelenetek, a béketábor vezetőinek emblematikus fotói, Nagy Imre- és Kádár-temetés egyfelől. Másfelől a hétköznapok, sapkák, sálak, használt autók, fürdőruhák és használt viselőik: ezek mind-mind mi voltunk egykor, és nem történt generális változás. Egy valamire való újságírónak, fotósnak az élet úgynevezett napos, halivúdi oldala sokkal kevésbé érdekes, mint a másik, a súlyosabb, érdesebb. Alighanem így van az irodalomban is, minden művészetben. Hogy maga az időszak milyen volt? Attól függ, milyen szeletére vetül fény, és hogy azt az ember hol és mennyire élte meg. A várt és vágyott rendszerváltozásról, az azóta létezett rendszerről is kiderült, hogy finoman szólva sem fenékig tejföl, és még csak nem is erről a fasizmus felé lépkedő kis diktatúráról beszélek. Ami ma van, az lehet, hogy szükségszerű következmény, de szeretném hinni, hogy inkább csak kisiklás, egy ronda defekt a magyar demokrácia történetében. Ki gondolt erre ’90 táján: hogy egy ilyen pöfeteg, cinikus reprintje előáll az összes XX. századi kommunista vagy fasiszta diktatúrának, mely képződmény mindent, amit el lehet lopni, el is lop. De eltekintve ettől az utolsó harmadtól: mégiscsak megteremtődtek a demokrácia alapintézményei, amiket ugyan most megpróbáltak rendesen szétverni, de mindenestül talán mégse sikerült. Ez a tizenkét év rányomja a bélyegét az elmúlt harminckét év megítélésére is. Abban bízom, ha valaki negyven-ötven év múlva visszanéz erre az időszakra, akkor reálisabban fog látni.
Felteszem, az első szabadon választott országgyűlés tagjainak szemei előtt nem a NER lebegett célként.
Senki nem akarhatta ezt a rendpárti diktatúrát, még később sem. Csak túl édes lett a hatalom, és ellenállás hiányában mindent meg lehetett csinálni, és mindent meg is csináltak, ami az EU-n belül tehető, persze nem fekete autókkal és politikai letartóztatottakkal. Olyan törvényekkel, amiket a kétharmad urai írtak mások számára, a maguk érdekében. Kisebb közösségben is létezik ilyen: ha valakinek nincsenek meg a fékjei, ellensúlyai, illetve van hatalma azokat lerázni magáról, akkor a végén eléggé szörnyeteggé tud válni. A holdudvara meg csak hízeleg, húzza neki, igazi fülbevalóság, vezérünk, napisten vagy. Is. Nem hiszem, hogy a NER urai ezt akarták volna: ők maguk sem tudták volna elképzelni, hogy ekkora gazemberekké válhatnak. Lehet, hogy vágytak rá, de nem tudták elképzelni. Most meg itt vannak.
Még itt. Kérdés, hogy meddig.
Képtelenség, hogy sokáig. Még akkor is, ha a világ esze épp Azerbajdzsánnal vagy Kínával akar közös államot, vagy épp az Európai Uniót akarja felcsutizálni. Igaz, 2014-ben is nehéz volt elképzelni, hogy a NER folytatódik, 2018-ban még nehezebb. Ezt meg lehetett csinálni, de meg is lehet változtatni.
Kegyelmi pillanat az ellenzéki összefogás: sokféle párt akar egyet a legfontosabb kérdésekben. De az előválasztáson láthattunk pár mélyütést is.
Az összefogásnak nincs alternatívája, ezt felrúgni akkor is öngyilkosság volna, ha nem sikerül leváltani a NER-t. Gondoljon bárki bármit X-ről, Y-ról vagy Z-ről ez az egyetlen lehetőség. Vannak olyan pillanatok, amikor normál esetben képtelen koalíciók jönnek létre, sőt, elég tartósnak bizonyulnak. Bízom benne, hogy a választás nyerhető, és ezt az egyre romlottabb, cinikusabb és elszálltabb NER-garnitúrát mindenki érdekében el lehet jövőre távolítani a kormány közeléből.