hvg360.hu, 2022. október 16.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Ragadós lesz-e az iskolapélda? Vannak kétségeim, vajon egy szántszándékkal lebutított, alulszolidarizált, a birkalitás erős tüneteit mutató társadalom mennyire vevő a tanításra. Egy végzős diák okosan mondta a pénteki tüntetésen, hogy a tanárok most bátorságot tanítanak az egész országnak. Ráfér. De képes-e az elégedetlen sokaság arra, hogy megtanulja: itt és most, s még inkább télen semmi nem fog segíteni, csak a közös és konok engedetlenség. Hisz legyenek akármennyien a csicskák, meg a közöny és/vagy a kiszolgáltatottság örök csicskajelöltjei, ők vannak kevesebben. A többségnek elege van a NER-ből. Nem véletlen, hogy a kaszt, amely a delirált, vágyott jövőbe veti tekintetét, nem néz körül, nem néz tükörbe.
Amennyire tudom, a tankerületi hölgyek és urak eleddig nem mondtak le, se tömegesen, se szórványosan, nem mondták, hogy elég, pedig látják, hogy a vezér zsigerből utálja a tanárokat is, a diákokat is, főleg, akikről még nem tudni, engedelmes betanított alattvalók lesznek-e. Látják, hogy a probléma, finoman fogalmazva is, rendszerszintű. Állnak a vártán, talán még sajnálják is magukat, rendőri védelem fedezékében, parancsra gyártják a stupid leveleket volt kollégáik ellen.
Konkrét, hús-vér, magukat tisztességesnek tartó állampolgárok, akik beálltak a szellemi padláslesöprők közé, s elhitetik magukkal – van az a mi? pénz? hűség? gyávaság? –, hogy igazuk van, ők végső soron Brüsszel és Biden és az izgága ukránok áldozatai, különben is rendnek kell lenni minden áron, majd ha ki lettek rúgva az engedetlenek, ha kuss lesz, akkor lehet tárgyalni arról, hogy évek alatt a tanári fizetés elérje a diplomás-fizetések 80 százalékát – fel nem fogom, ehhez az aljas mondathoz hogy adhatja az arcát épeszű ember, magyar ember, írnám, ha nem émelyednék ettől a szókapcsolattól, illetve attól, ami lett belőle: trikoloropi, nertöpörtyű.
Lehetnek akármennyien, azért a víz az úr (vagy, egy másik szentencia szerint, lerázza, mint kutya a vizet, amit Esterházy úgy folytatott anno, hogy de meddig tart a kutya, s mettől a víz, mely kérdés 12 év után – a konszolidált Kádár-rendszer majdnem fele – bőven feltehető), azért az őket fenn- és eltartó nép van többen, az aljas, sunyi propagandával elkábított, szétzilált, padlóra szalámizott nép, amit a derék nemzetszerelő úgy kezel, mint egy kazánt, állítgatja át, most épp oroszbaráttá. Hergel, fordul, hülyíti muzsikjait, akikről senki meg nem tudja mondani ezen az őszön, hogy mennyire van elegük, s ez az elégedetlenség mire elég, tán ők maguk sem tudják, egyik zömük fél, másik zömük legyint, mindig így volt e világi élet, bár nem bánja, ha máshogy lesz, ha valamivel igazságosabban lesz szegény.
Aki pedig fölvergődött a napelem-telepítés magasába, az most káromkodik, dörzsöli a szemét, vajon álmodta-e, hogy az ő áramát, amit a saját pénzén termelne meg, illetve ami abból fölösleges, s amit eladna a köznek, hogy azt ezentúl nem veszi meg az állam, merthogy zsúfoltak a hálózatok, s vagy vegyen méregdrága akkumulátort, vagy fogadja meg az alig burkolt intelmet: ne segíts magadon, hagyd, hogy én segítsek rajtad, ha jó leszel! Ne telepítsd a tetőre a sok nyugati, brüsszelista szart, a magyar tető legyen a magyar gólyáé, mint egy magyar mesében, egyszer volt, hol nem volt, sőt watt.
Széllel, nappal, alattvalóm ne fűtsél, általam fűtsél, aki hozom neked Moszkvából a magyar meleget, van ott ugyan egy kis geopolitikai zűröcske február 24-e óta, de az én külügy-nyúlványom, a vagány magyar feltámadás és az élet ezen nem akad fenn. Szegény Putyin kománkat, s példaképünket mindenki tömeggyilkosozza, merthogy az, de mi ebből is kisajtoljuk, ami a mienk, gyakorlott hullarablók lévén, Főméltóságú Úr, ki Kecskeméten tetszel pompázni az önkormányzati képviselők feje fölött, és igazán tudod, milyen Hitler seggébe bújni s a magyarok érdekeire hivatkozni.
Mindazonáltal mi nem vagyunk a nap ellenzői, amíg keleten kel, főleg ha a pöking „nyugat” végre leveszi róla a hanyatló kezét, s ad pénzt annak fejében, hogy addig kutyapicsázzuk, amíg nem a magyar álláspont lesz az EU-tagországok akaratának összessége, konkrétan a magyar miniszterelnöké, aki mindennek az élére áll, országnak-világnak, egy kreatív ötlet, nénónénó, fékez, s máris odapattan, hogy vezessen, bármit bárhová, csak ő legyen, aki vezet, s ha elzavarják, ha erőt mutatnak, mondjuk, akkor is győztesen vonul el, száját győztesen nyalogatja, ingét győztesen gyűrögeti, inal diadallal, hisz csak akarni kell. Egy szavatosságát vesztett handabandavezér, egy (jó szó, kaptam) inflációterminátor, ki megparancsolta, jövőre feledre csökkensz, te pénzromlás, jól tudjuk, ki okozott tégedet s küldött reánk, a szankciók, meg a háború, pontosabban a Zelenszkij, aki amúgy, nemzeti ünnepünk alkalmából maga Nagy Imre, hát, ez is mekkora ötletem, Főméltóságú főorvos Úr.
Úgyhogy minket, a világ eszei lévén, senki semmire ne tanítson, mert mi eleve – innen vezesd le te magad, kedves nép a gondolatot, mármint ha van annyi eszed, attól függ, hányadikos vagy, tizennyolc fokban a legjobb gondolkodni, napot ne használj, kezeket hátra, nézz rám, ha velem beszélsz, adjunk rangot minden tanárnak, Sanyi, a tankerület-gauleiterek lesznek a tábornokok, az iskolaigazgatók ezredesek, s így lefelé, minden tanár szép rangot kap a békemozgósítás során, onnantól parancs az parancs, egyenruhát majd varrat magának az inflációnyi fizetésemeléséből, amint megjön az ősi juss, a pénzünk az idióták földjéről, addig kénytelenek vagyunk a saját milliárdjainkból nyomatni a plakátokat, amiken Brüsszel „szankciók” nevű bombát dob ránk, talán így az istenadta biodíszlet is megérti.
Továbbá a kamuméterre kell a pénz, hogy meginzultáljam a nemzetet, ugye nem akarja, tisztelettel, hogy Brüsszel szankciók formájában elvegye a magyar gyerekek magyar gázát a sorosista ügynök-tanárok közvetítésével. Ha nem akarja, bólintson, ha akarja, ha netán akar bármit rajtam kívül, akkor egy 16 jegyű kód megadásával jelentkezzen a legközelebbi rendőrtanáriszobában, a Sanyi ezt majd ellenőrzi, csak előbb hadrendbe állítja a hernyótalpas galacsinelhárítókat. Nézze, Főorvos úr, aki velünk együttműködik, az jól jár, ezt lehet látni a forinton, lehet látni rajtam, aki az egyfejű magyar nép vagyok, Hszi Csin-pingbe oltott Chuck Norris, aki minden magyar gyereket belehajítok a Napba, és meg fogom tudni magyarázni, és bármikor buszoztatok magamnak annyi magyar szülőt, amennyi engem fényesre tapsol az idők, vagyis az én időm végezetéig, Főméltóságú uram, drága Vlagyimir!
Mikor itt tartok az írásban, egyszercsak valami idegenség fog el, kétség, hogy tényleg ez lett volna az én hetem? Hát, igen, ez is, de hol marad belőle a civil októberi napsütés, a szép, kitartott ősz, melyet kissé mindig utolsónak él meg az ember, ez részben a kor, részben az évszak sajátja; hol marad, hogy dolgoztam, néztem a Dunát, hogy jó emberekkel találkoztam, hogy a becsukott szemem mögül még frissen előhívható a derűs, homályos Gibraltár; hol maradnak a gyerekek, hogy a legnagyobb hétfőn átvette a diplomáját a freeszfén, szóval hol marad a bennfoglalt magán-idő, amit egyre nehezebben, de el tudok választani Nermagyaroroszág állapotától, abban bízva, hogy ők, mind, akik kint voltak, vannak és lesznek az utcán, előbb-utóbb, talán nem oly sokára megdöntik a rezsimet, amit én egyszerre látok menthetetlennek és mozdulhatatlannak.