hvg360.hu, 2022. szeptember 11.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Könyveket pakoltam egy héten át, ilyenkor a létra határozza meg a tudatot, nincs több helyünk, net és net. A relatív felesleg többféleképp elrekkentődött, duplumok, véletlen lerakódások, vacakok. A kérdés, hogy ment-e általuk a világ elébb, ilyenkor föl se tehető a lakonikus válasz nélkül, tudniillik lófaszt. A hosszabb választ is belepte a por, tollsöprűk ültek rajta, szomorkás kakaduk. Múlt századi értelmiségiként nem kevés szégyenérzettel, hezitáló eltökéltséggel tettem mindezt, a könyvgerincek, okkal vagy ok nélkül szemrehánytak, alkudoztunk magammal.
Hogy mit tartok meg, mit nem, a sietősség éppúgy befolyásolta, mint a Gutenberggel való perlekedésem állása, mért nem lehetett rögtön a pendrive-ot és a winchestert feltalálni. Aztán az indulat lecsihadt, a polcok újrateltek, mintha hozzájuk sem nyúltam volna. Az ember kikel az ártatlan papírra, a könyvtárgyra, pedig az úgy tartozik hozzá, mint a csontozata, e rozoga hordozó, ami nélkül (sőt amely) nem tudnám magam elképzelni, illetve a teret, ahol élünk, ahol a könyv héj, burok, védelem, identitás, még akkor is, ha csak az ember nem ér rá olvasni.
Úgy raktam vissza némely könyveket a helyükre, hogy tudom, onnan én azokat soha le nem veszem, lassú voltam, és mogorva, nem álltam meg, nem olvastam bele jobban, mint muszáj, hisz akkor még mindig ott imbolyognék. Nem is lassú, inkább rosszkedvűen sietős, törpék közül hajdan Szende, mára Morgó, pedig jó lenne lenni jókedvű-lassúnak, ez egy verssor is lehetne, nem hektikusnak, ki egyszer aggyal, másszor kézzel jár előbb, és rángat mint a dodzsem, idetesz, odatesz, belekap, akár a sebbe, sziszeg, ápolja, jókedve ha volna, mindjárt oda.
Ennél csak a rosszkedvű-lassú rosszabb, masszív izomlázból, összeszedetlenségből, észbe nem jutásból kifolyólag, óh, emlékezet, te kihagyó, tán ha nem tegezném a memóriámat, kegyesebb lenne. A volna hagyományosan a jelenre, míg a lenne a jövőre vonatkozik, plusz a jó hangzás, ami ha nem is minden, de sok minden előtt, noha jó volna fenntartani e finom különbségeket, amik vagy amelyek mégiscsak volnának egy jól, tehát kellő rendetlenséggel berendezett nyelvben.
Ha nem volnék ennyire fáradt, lenne esélyem rendes tárcát írni hétvégén, ami nem bomlik folyton ágakra és erekre, csorgókra, mellékvizekre, mint valamely folyó-delta, a héten jelent meg egy nagyszerű német szöveggyűjtemény magyar változata A Folyó – Egy másfajta Duna-antológia címmel a Kalligram kiadónál, Király Edit és Olivia Spiridon kisesszéivel és szerkesztésében. Ami a tárcát illeti, rendetlen tárca nincs is. Üres az bőven van, nemrég a hatos villamoson, a Margit-híd után kiesett egy férfi vastag tárcája a hátizsákjából. Kinyílt, teli volt bankkártyákkal. Fölnézett, mind üres vagy mínuszban van, mondta, összenéztünk, közérzület. „És kártya perdül, kártya mén; / Bedobta… késő visszavenni” – jut eszembe Arany János Híd-avatása, lesz forgalom a metaforikus margithídon.
Kicsi magyar gyermekek ülnek majd a 18 fokban, éljen a fafűtéses tízórai, jön a vélt után a valódi elnyomorodás, lesz dolga a vezéri médiának, átkommunikálni a valóságot, sőt, ha már, akkor szeretni és szerettetni is a segget, amit (amelyet) nyalnak, hogy a segg is szeresse őket pozícióban tartani minél tovább. Az biztos, egyre több cirkusz lesz és kell, hatásvadászat, kaptam a szót, használom a határvadászok eskütétele kapcsán. Szeged nem kért belőlük, hát felhozták őket Budapestre, bár vadászni nem itt fognak, egyelőre. Újabb masírozat és militaritás, hozzá a legfelső hadúr csata-zimezumja elfogásról, határozott kitessékelésről, hopp, megvagy, nincs szükségünk rád, csáló, s már penderítjük is kifelének a máskultúrájú anyjába, nehogy ráüljön, mint az alkonyult nyugaton, a magyar emberek nyakára. Nem mintha itt akarnának maradni. Nem idióták, hanem menekültek, pechjükre útba esik nekik e pöffeteg kis ország, ami az isten kalapjával vadászik rájuk, s kínálni csak azt a jövőt kínálja, ahol az elsöprő többség lepukkant határvadász leend, s egymásra les a ner-kaszt uradalmi erdeiben, fehér fülért egy pillepalack benzin jár, fekete fülért kettő, s időnként eskütételre felruccan Budapestre a harcivadász járművein.
Csirkefarhát és eskütétel, fűtés tűzijátékkal, ha dől össze a gazdaság, legyen parádénk, legyen haküzd ellenségünk minél több, akikre rá lehet fogni, múltat és jövendőt, egyedül a kormány nem felelős, hanem annyira szolidáris, hogy még a miniszterelnöki hivatalban is 18 fok lesz télen, nemzeti közteherviselésből, és még az egyszemélyes Avian Fund Kft is csupán nettó másfél millióért ad kommunikációs tanácsokat Csák János miniszternek Egyházasdengelegről. Legalábbis oda van bejelentve az ifjú filmproducer, Marencsák Kitty egyszemélyes cége, sok más céggel együtt, a falunak gyönyörű neve van, ízlelgessük, ne firtassuk, hogy e miniszteriálisan szerény összeg egy iskola havi fűtéséhez hogy viszonyul. Egyházasdengeleg, Petőfi utca 2, mint a mesében, volt egyszer egy cégegyházasdengeleg, én, ha már ez így kiderült, dacosan felemelném az összeget és a fejet, hogy de igenis, egy jó kommunikációs tanács még többet is ér rongyos másfél milliónál, különben is forintban, arról meg tudjuk, mennyire romlik az ukránok miatt, ilyen összeg meg se zörren egy apróra szétlopott ország horizontján, viszont minden mást titkosítanék nevezett cég körül ötven évre.
Ahogy titkos minden a debreceni oltóanyaggyár körül, ám oltásgikszernek mégsem nevezném, hogy decemberre oltóanyagot gyártanak a felhúzatlan falak közt, mert ha kell, ha akarni kell, akkor a mindenre jó nemzeti neretna időben feltör a földből, csak be kell marmonkannázni és kalap. Jó, ha van ott egy repülőtér, hogy az anyagot Szijjártó a távoli Bárhowába elliferálja grátisz lélegeztető-géppel, ami Debrecenben kéznél van, lesznek hamarosan, erős állami segítséggel, regionális járatok is, jellemzően keletre, lásd a légikalandot az e heti szavaim között.
Nemrég megtaláltam nagyanyám két retiküljét, az egyik teli volt szemüvegekkel, néztek rám, ahogy kinyitottam, hunyorogtak. Hány szemüveget hordott el és hány retikült szerethetett életében Elizabeth Alaxandra Mária Windsor, őfelsége II. Erzsébet, aki egy évvel a születésem előtt lépett a trónra, s a mesék Miss Marple királynője szerepében átaranyhintózott a 21. századba? Hetven évig királynak lenni, az majdnem annyi, mintha örökké. Odaadóan viselte atavisztikus posztját, ezt a kívülről alig is érthető eleven panoptikumot. Talán egy hajdani kalapjáról, de legtöbbször a madárfészek jutott róla eszembe, a madárfészek stabil könnyűsége és méltósága. Nem kell royalistának lenni, hogy az ember meghajtsa a fejét.