A vakvéletlen gonoszsága és kegye - Parti Nagy Lajos az én hetemben

Volt egyszer egy tengeralattjáró, feljött a közműcsatornából s azt mondta: recessziókényszer. Nem mintha a tengeralattjárók így beszélnének, a füleskuvik hangján, hanem mert a szavaim közül ez az, aminek most főként hangteste van, igaz, a baljós értelmének megfelelő. Mintha parancs vagy ripakodás lenne, amitől az infláció, az árak elszabadult hajóágyúi szépen a helyükre szánkáznak, igaz, tengeralattjáró esetében ez képzavar, legalábbis ellentmondás, de hát isten áldja.

Már írom ezt az énhetemet, mikor meghal Peter Brook, 97 évesen átlebeg a halhatatlanságba, a nagyon is telített üres térbe, átlépi a horizontot, tengerből az égbe, égből a tengerbe, ahol a fehérrózsaszín párák végtelent alakítanak, vagy a végtelen remegő párákba öltözködik. „Az óceánt pusztán aszerint kell fenségesnek találni, ahogyan a szemünk elé tárul, nyugalmában tiszta, csak az ég által határolt víztükörként, háborgásában viszont mindent elnyeléssel fenyegető mélységként” idézi Kantot új könyvében, A táj keletkezéstörténetei-ben Radnóti Sándor.

A tájról ennyire kivételes tájban olvasni, igazán különös tapasztalat. Egy teraszról nézve a horizontot, a szem tengert és óceánt nehezen különböztet meg. Aminek partján, ha tetszik, mentén, s persze kapcsán írom mindezeket, az tenger. Sőt, egy közepes tenger melléktengere, amit Braudel, a nagy történész nem átall csupán nagyobb öbölként emlegetni. Azt, hogy leírom, mármint tárgyamat, azt le se írom, a tengerrel szemben terv, szisztéma nem sokat ér. Lenni a legjobb, nézni, hallgatni a kékséget kabócakísérettel.

Vajon a kiskanálnyi loccsanás és a bősz harsogás közt mit tesz a tenger, pontosabban milyen hangutánzó igék képesek közelíteni e zajt, pustol-tól morajlik-ig? Ezt a lélegző, apadó és dagadó tükröt, aminél nagyobb tömeget mozogni nem láthat, az ember épp hogy megkarcolni képes. Tájjá nézi, elé áll és mögé áll, rettegi, isteníti, megfesti, behajózza, szennyezi, aztán petpalackokként összeszedi, amit eldobált, legjobb esetben újrahasznosítja, s az új palackokat újfent széthajigálja. Majd újabb ringatás, újabb kivetés, egyre rosszabb arányok. Olvasom, a hőségriadó kezdetén több településen a vezetékes vízellátás föladta, s van, ahol kénytelenek voltak palackos ásványvízzel leönteni a vécét, mivel más víz nem volt – ínség és pazarlás, nagyjából ilyesmi volna a létező civilizáció.

A háború ötödik hónapjában, a NATO-csúcsról hazafelé a magyar miniszterelnök fejében villogni kezdett a piros lámpa, megszólalt a vészcsengő, hogy bizony kétszer, háromszor ennyire kéne fegyverkezni, s bizony, mondotta, katonáéknál véget ér a nyolc óra munkaidő, épp a pocakos tábornokokat nem említette. Ahogy azt sem, hogy ki miatt kéne most fegyverkezni, s hogy a bizonyos harcokhoz mi köze van a kedves agresszor barátnak – annyi, hogy kirobbantotta azokat, s tartani Putyin Oroszországától kell. Ezt konzekvensen nem kimondani, pont azt jelenti, amit sugall. Nem lepődnék meg, ha e nénónénó hatására a nemzet Lölője hirtelen venne pár fegyvergyárat.

Nagy szerencséje van az európai civilizációnak, hogy annak hanyatlását a magyar kultúra stabil bástyaként s kovászként erősíti meg, miként ezt a friss kulturális államtitkár kijelentette, továbbá lehetetlen hogy ő destruktív utcai anarchistákat támogasson, nevezetesen Molnár Áron NoÁr-t. Aki a szélsőségesség ezen perifériájára sodródik, az ne álljon sorba súlyos milliókért, hanem éljen meg a piacról. Mármost Molnár Áron nem állt sorba említett milliókért, de ez Hoppál államtitkár urat nem ejtette gondolkodóba, ahogy az avasi embert sem a miskolci tenger hiánya, mikor komolyan megijedt attól, hogy egy tengeralattjáró szonárját hallja bagolyhangon, ami egyszercsak előtör a föld alól.

Illető, aki mintha egy Keresztury Tibor-novellából lépett volna elő, alighanem delirált, ami Hoppál államtitkárról nyilván nem mondható el, bár az odaadó szolgálat, a feltétlen nyalatívitás válthat ki hasonló tüneteket. Szép, dolgos hétköznapok várnak reá, ha minden nem támogatott produkcióról/intézményről el kell mondania, hogy mely szélsőséges periféria mely grádicsán, milyen lojalitási együttható szerint kapott nulla forint közpénzt. Például az Átrium magánszínház, ami tíz év után nagyon úgy néz ki, kénytelen lesz lehúzni a függönyt.

Már hajnalban forróság van, bekapcsolom a klímát, visszaaltat a finom zörömbölése, aztán fölkelek, lemegyek egyet úszni, hogy fölébredjek, a lustaság mélyén párszáz tempó, majd ideülök a géphez, bebútol lassan, addigra talán az agyam is. Ragyogó nyárközépi reggel az Adrián, Korcula szigetén, szívgörög neve Szekrenosz, annak is a nyugati végében, a brnai öbölben. Az öböl száján messze látni, a mélyebb és a magasabb kékség peremén fölrémlik Bielac és Kopiste szigete s Lastovo széléből egy kopott, talán bányamart hegyoldal. Ülünk az isten tenyerén, K. még alszik, kikapcsolom a klímát, Új Delhiben 45 fok van, a világ energiafogyasztásának 10 százaléka annak a felmelegedésnek a hűtésére megy, amit az energiafogyasztás okoz, ettől még konkrétan senki nem akar megfulladni az egyetlen életében vagy kiszáradni, szomjan halni, noha az édesvízkészlet fogyóban.

Csinálok egy neszkávét, hány neszkávét rak össze életében az ember? Fürdőruhák arabeszkjei a kötélen, mintha fecskék, denevérek, száradó bábok, ezt fölírom, félreteszem, araszolok sehonnan sehova, miközben igyekszem keresztezni a szavaimat. Az omlás, ma az a legnehezebb, egy táncosnő dolgozni indul az Operettszínházba, a budapesti Jókai utca sarkán leomlik a tetőbeépítés négy emelet magasból, épp ott, épp akkor, éppen elé, mögé, részben rá. Nagyon súlyosan sérül. A vakvéletlen gonoszsága. És kegye, hogy életben marad.

Miskolc külterületén napokig ég az erdő, a barna bögrét, amiből a kávét megittam, becserkészi egy darázs. Miért ne mászna bele, gondolom, de mégis ráteszek a bögre szájára egy füzetet, ami a kanál miatt nem illeszkedik. Hogy ettől a nehezítéstől, az érdekes feladattól a darázs dühös lesz vagy fellelkesül, nem tudom. Vajon nekem mennyi kedvem volna bemászni felülről egy 12 méter mély vagy magas tartályba, bár ha röpülni tudnék, nem is volna oly nehéz leereszkedni a – darázsarányosan – egy kádnyi édes kávé kedvéért. Brueghel a távolban lekalimpáló Ikarusza rémlik föl, pontosabban Radnóti Sándor emlegeti Claude Lorrain kapcsán, illetve a festő alakjainak tájbéli léptéke kapcsán.

A darázs átmegy a narancsleves pohárra, nem tudja eldönteni, mit akar, zizeg ide-oda, a bögre alján a maradék messze van, mélyen, ha tetszik, ez a narancslére is igaz, mérlegel, ér-e annyit az egész. Végül úgy dönt, hogy nem, vállat von és tovaszáll. Vasárnap délutánra föltámad a szél, már-már harsogni kezd a tenger, a tajték, megannyi sirály, kiélesíti a víz kékjét. A kékségről írni nagy kihívás, úgyszólván lehetetlen, tulajdonképpen elég leírni a jelsort, kimondani a rövid magyar szó torokhangjait, káit és é(g)-betűjét vagy az angol, német, francia pattanó béjét, e buborékot mely kéjesen hal el az au az ú vagy az ő uszályában. Minden más rátét, melizma, A est A, a rózsa az rózsa, az azúr az azúr, száll a terasz, a száradó ruhák, a kattogó csipeszek, egy jegyzetlap, a szörfök, egy szúnyogspirál, mindenki mellékalak együtt és külön, az üveghúshoz képest, ami (Szabó Lőrinc) „túlél minket is, és túléli ellenségünket is.”