Parti Nagy Lajos jó nyárban reménykedik, de az úristen szomorú szelfiket gyárt

Meghűvösödő májusvég, kis allergia-tüsszögés, fel-feltámadó nyárihó, eltolhatatlanul szép – mondanám az égre is, a koranyárra is, ahogy kisüt villogva, majd teátrálisan elborul. Amazonfelhők, lószoborcsoportok vonulnak a budai hegyek fölött, egy depressziós, roppant tágas operaszínpad, mely tán mutatja, mégsem hirdeti magát öröknek, van neki mire.

Nézem és továbbképzelem kissé egykedvűen, amit nem gondolnék rosszkedvnek, noha közel áll hozzá, de mégsem. Nem lehet éjjel-nappal a király új ruháin, góleminősített árnyékán keseregni, s elhűlve nézni a benzinhatár című magyabszurdot, amint az EU közepén fényes homlokkal rezsimagyar benzint csapol annak, aki megérdemli: magyar rendszámúnak, továbbá szlovénnak, szerbnek.

Miközben egy jó nyárban reménykedem, ott van, és nem oktalan az általános reménytelenséggel kontúrozott közeljövő-félelem, a személytelen és a személyes, hisz lassan száz napja tart Putyin aljas, mocskos háborúja Ukrajna ellen, és nem bukik bele, nem hagyja abba, és az EU-béli komája, a lassan örökös magyar miniszterelnök s rendeleti kormányzó falaz neki, szemérmetlenül kufárkodik a szolidaritással, amiben semmi meglepő nincs. Amúgy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, ahogy a magyar kultúra s teátrum egyik égő fáklyája, Szabó László a napokban megfogalmazta.

Hogy a fáklya-képben maradjak, honi kútkezelőnek, továbbá magyar autósnak lenni Európa útjain és benzinkútjain extra-legjobb lesz a nyáron, a magyar tűzoltókról nem is beszélve, kiket az adrenalinsokk, s a magyar pedagógusokról, kiket a nyári szünet kárpótol az alacsony fizetésükért. Hogy a kútfő, Parragh László tényleg így gondolta, vagy csak rá volt szignálva ez a provokatív prosztóság, netán ironizált, azon a NER 12. évében nem érdemes gondolkodni. Mindenesetre ápolónők, szociális gondozók felkészülhetnek, hogy lebírhatatlan ágytál-függőségük fogja kompenzálni szerény bérüket.

A hírfolyam vérhullámaihoz képest ez legalább nem halálos, mondjuk az extraprofit sem az (gyurcsánying), és milyen vészesen hangzik, lehet sziszegni a nép fülébe, kapjon csak a szívéhez, hogy mik vannak! Különben is valahonnan vissza kell szedni a rengeteg pénzt, amit rendeleti kormányzó urunk elosztogatott, a voks szava, a multik meg a maguk módján bekaszálhatják az istenadta néptől a nyereségük elvett szeletét. Ha nem: lám, volt miből elvenni, ha meg igen, ki lesz osztva újra, kaszára, kapára, talajgyökér-hitelre.

A világ kisebb-nagyobb tébolyok láncolata, az úristen szomorú szelfiket gyárt, majd kitörli, s kezdi újra, de ennél az élet több, történőbb, szövevényesebb.

Nézem a szavaimat, nem mind jutott volna eszembe, de, mint szkeptikus hírfogyasztó, ezekkel is le tudnám írni a múlt hetet, persze hányszor hány másikkal is, mi marad meg és mitől, s vajon ami szavam volt öt hete, arra emlékszem-e egyáltalán. Ez a szelfiző illető váratlanul idézni kezd Balassa Pétertől, aki június 3-án lenne 75 éves, a Halálnapló elejéről: „Amikor rájön az ember, hogy ezután már mindig néző lesz, ha akarja, ha nem, de soha többé nem lehet bizonyos benne, hogy igazak-e azok a tények, amiket vetítenek neki.”

A szemérmetlenségi küszöb, mint Damoklész kardja nem fog csökkenni, hogy maradjak a képzavarban. Ki tudná meggátolni, hogy a NER haramiái, kik bő népítéletként kaptak újabb négy évet, bármilyen kalandba, ügybe bele ne vigyék alattvalóikat, amíg van honnan elzabrálni a hozzávalót? S nemcsak mert veszélyhelyzet volt, van, lesz, hiszen a magyarok háromtengernagya meccsen és veszélyhelyzetben érzi jól magát. Ahhoz képest, hogy rendeleti kormányzás van, s szinte bármit megtehet, nem tesz meg mindent, igény is lenne rá, de nem, legalábbis amíg nem muszáj.

Hogy mikor muszáj, azt majd megmondják, melyik péntek éjféltől melyik háborús veszélyre tekintettel, milyen kivételekkel kell bizonyos értelemben megfeddni a kicsodát, de ahogy kinéz, erre szükség sem lesz, akinek nem tetszik, elhúz, ahová tud kint s bent, amíg teheti, miközben az agitprop már próbálgatja a létezett szocializmus szárnyas mondatát, miszerint az elvtársak ne csak hirdessék, hogy diktatúra van, hanem vegyék is tudomásul. Lényegében ez ilyen egyszerű, választó honfitársaink jelentős többsége, gondolt, amit gondolt, nézte, amíg nézte, de elintézte, hogy négy évig így legyen.

Legalábbis sokáig, ami szintén hosszú idő, jönnek megint az enyhén kakatív, lejtős pályák, keserű alkuk, hátatfordítások, a NER-kompatibilis keretezés a legerősebb bírálatot is a hatalom legitimációjává rohaszthatja, ül az ellenzék a parlamentben, ott legalább hallatszik a hangja, mondja, sajnos azon kívül – hát, ez az. Hogy hol az a hang. A többi csak finomszabályozás kérdése: hol enyhén növekvő zsarnokság van, ott az is marad, míg csak vérrel vagy anélkül rá nem omlik valami világhelyzet az Isten kalapbokrétájára.

A texasi Uvaldéban egy általános iskola hajdani diákja épphogy tizennyolc évesen vásárolt két puskát, hozzá rengeteg lőszert, bement az épületbe, agyonlőtt 19 gyereket és két tanárt, megsebesített 17-et, végül a kommandósok agyonlőtték. Aszódon egy férfi baltával megölte mindkét kamaszlányát, majd nekiszaladt a vonatnak, amely levágta egyik lábát. A fegyvertartás betiltása, erős szigorítása nyilván szükséges beavatkozás, ami aligha fog megtörténni. Megoldást viszont nem nagyon kínál, ahogy Trump praktikus agyréme sem a még több fegyverről, a három méteres iskolakerítésekről. A baltát meg hogy is lehetne betiltani? S hogyan a bullyingolt és bullyingoló embert? Marad a félelem, meg a reménykedés a józan ész és a szerencse kevercsében, hogy akikről tudsz, akiket szeretsz, túlélik az aznapot, a holnapot, épségben hazajönnek, végigélik az életüket ebben a roppant veszélyes üzemben.

A világ úszik vérben vagy a hírek, kérdi orrát elfintorítva a szelfiző illető, s már nyitnám a szám, mikor rázni kezdi a fejét, hogy ne, nem kell, csak elütni tudnám valami közhellyel, úgyhogy ne válaszoljak, és hagyjam szépen a tükröt. Egyáltalán mi volna a fájdalom mértékegysége, kérdezek vissza, s az el volna-e osztható valamennyire, uram, a képedre és hasonlatosságodra elburjánzott élők közt, de ő csak babrálja a telefonját.