hvg360.hu, 2021. december 5.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Egyszer csak fogja magát és itt van, alig emlékszik rá valaki, a városi hó mindig ideiglenes, megáll, tán időzik, de nem költözik be. Hideg vasárnap, az álló autók morcosak a hó alatt, a pár elporoszkáló még morcosabb. Nem tudom, mekkora élmény politikussal 772 lóerős Tesla autót vezetni, s nem vágyom rá, noha elég részt venni hozzá Menczer Tamás facebook-oldalán egy ner-szellemes kvízjátékban. Az első kérdés, és ez nem vicc, hogy a teszlajelölt szerint alapvetően jó irányba halad-e az ország. Az igen mellett egy izmos gumiszín kar látható, a nem mellett egy tuggyukki-emoji, de van egy nem tudom-opció is a maguk megvezetésében bizonytalanoknak.
Közbevetőleg, hogy az ellenzék nemzetbiztonsági veszélyt jelent, és hogy mindenki veszélyes, aki nem Kövér László, illetve akit az ő fáklyafénye nem világít be, abban semmi újdonság nincs. Leföljebb a despotalitás változása az érdekes, az „aki nincs velünk, az nincs magabízásától az „aki nincs velünk, az ellenünk van” fél- sőt egész tébolyáig. Közjogi Őméltóságának igaza van, az abszurditásnak nincs határa, kifejezett provokáció, ahogy a sunyi norvég posta, ráadásul egy állami intézmény, visszaél a normalitással, a keresztényi türelmünkkel, midőn pár perces reklámfilmjében egy felnőtt férfi beleszeret a felnőtt férfi Mikulásba, abból az alkalomból, hogy Norvégia 50 éve dekriminalizálta a homoszexualitást. A házelnök a nerfőurak közül talán az egyetlen tragikus figura, a rémálomból, amibe naponta hergeli magát, nagyon nehéz lesz fölébrednie, ha stalluma megszűnik.
Megjósolható, hogy a külügyi államtitkár vicces kvízkérdőívén az igenek lesznek erős többségben. Elképzelem, ahogy a reprezentatív minta retardált óvodásmosollyal áll sorban az országteszla előtt, ha szerencsés, elmehet egy ádventi körre, hull a pelyhes fehér hó, a jó irányba tartó Magyarország csúszkál a kovidban, s örül, hogy vezetői, mind a kétmaroknyian, boldogok a maguk mennyei píárvalóságában.
Az európai (finoman fogalmazva) szélsőjobb vezérbika-várományosa szerint Brüsszel olyan kormányt akar, amelyik azt mondja mindenre, hogy „jawohl. A kontextus, a nyelvhasználat világos, amiképpen a cél is: azt, hogy jawohl, azt Brüsszel kéne, hogy mondja, mikor ő kiszorítja (ld. nyelvhasználat, Viktor Klemperer: A harmadik birodalom nyelve) belőlük, ami jár, most épp kétmillió Pfizert a tavasszal még felmondott keretszerződésből. Természetesen Ausztriának is jawolhlozni illenék, ha a vezér péntek reggel megállapítja, hogy az osztrákok egészségügyi kapacitása jóval gyengébb, mert jóval kisebb a bevonható kórházi ágyak száma, mint itthon. Hogy aztán hányan állnak szakdolgozók az ágyak mellett, hogy hányan halnak meg, az nem tartozik a Kossuth Rádió közönségére, egy szárnyalási jelentés nem térhet ki mindenre, pláne kampányban, ahol a magas ingerküszöböt egyre nagyobb csúsztatásokkal lehet átkiabálni.
A legutóbbi csütörtökön 218 ember halt meg Covidban Magyarországon, túlnyomó részük oltatlan, már amennyire a kormány akciótájékoztatásából tudni lehet. A halottak száma mindösszesen 34713. Aki persze ezt a tárcát olvassa, éppúgy tudja a számot, mint én, s okkal gondolom, hogy a következtetései is hasonlóak. Például, hogy legalább nyár óta akcióhétnek kéne lenni. Remélem, a hülye címke lekopik róla, de az abnormális helyzetben mostantól az lesz a normális, hogy nem kötelező regisztrálni az oltásra, noha lehet. Talán az ingyenes akcióteszttel is próbálkozni kéne, mielőtt ötmilliárdnyi megint lábon megromlik, plusz a megsemmisítésére szánt potom kétszáz millió.
Épp most, december elején van két éve, hogy az első betegeket kórházba vitték a kínai Vuhan városában. Azóta azóta van és marad. A tüskefehérje szó a köznyelv része lesz, a delta után itt az omikron Afrikából, ahol az átoltottság 6 %-os, és nagyot kéne a világ szolidaritás-szintjének változni, hogy ez belátható időn belül megváltozzon. Tanácstalanul, szkeptikusan, nagy- és kisszájúan áll az ember együtt és külön a járványban, amitől nyugalma sose lesz már, a legtöbb, amit remélhet, hogy megtanul e hullámzásban, a Covidba-vetettségben élni, szerencséje, földrajzi és szociális helyzete szerint.
Áll az ember, kisebb vagy nagyobb buborékjának átoltottságában bízik, legalábbis a többség, míg a kisebbség a maga átoltatlanságában. Utóbbiak éppoly sokfélék, mint előbbiek, éppúgy okosak és oktalanok, oltástagadónak lenni összehasonlíthatatlanul nehezebb, igen, lejt a pálya, azt mondanám, illetve mondom, hogy a józan ész felé. Egy oltástagadó úgy érzi, már-már az életére törnek fekete bárány létére, pedig ő csak védi a szabadságjogait a kis befecskendezett nemlehettudnimicsodáktól, ő nem mondja, hogy kamerák, meg DNS-módosítók, de valaminek lenni kell, mert ezeket nem vizsgálták ki rendesen, illetve be-, az ő számára legalábbis nem megnyugtató, hogy nem tudja, mi van konkrétan egy ilyen vakcinában, igaz, az aszpirint se tudja tételesen, meg a xanaxot se és a parizert se, de ő akkor se kísérleti nyúl, inkább megvárja – amit nem kíván, de kizárni nem tudja –, hogy a beoltottaknak két feje nő, négy keze, mit tudja ő?
És majd ha kiderül, hogy a sok birka nem halt meg évek múlva, hanem esetleg ő halt meg nembirka létére, akkor esetleg beadhatják neki, de addig nincs olyan isten. Ő nem kapja el, ő vigyáz, és tényleg, persze túl azon, hogy kiteszi magát is, környezetét is a négyszer akkora veszélynek, noha az igazság nem mennyiségi kérdés, ami mellett hitet is tesz, mikor jönnek neki a tanmesével, hogy ki szerint ki megy szemben, avagy jön, 240-nel az autópályán. Egyébként magát a járványt nem feltétlenül tagadja, csak az oltást, miközben rágja a kétség, de hát az oltottat is rágja. Sokan van, mégis szektatagnak érzi magát, egyre mohóbban keresi más nem-oltottak tekintetét, a többi nembirkáét, bizonytalanságán dühödt magabiztossággal vesz erőt, elakadó lélegzetétől elakad a lélegzete, s noha oltásra nincs, oltási igazolásra szüksége van, hisz lassan mozdulni sem tud nélküle, ahogy az oltástagadó olasz fogorvos sem tudott a Torino környéki Biellában.
A történetet nehéz elhinni, annyira őrült és esendő, hogy akár igaz is lehet. Volt egyszer egy ember, ki e trükk nélkül tán sose híresült volna el. Ez a Guido Russo elsétált a helyi oltópontra, szépen kitöltötte a nyilatkozatot, aztán odatartotta a karját a nővérnek. Filippa Bua már emelte volna a lódarázsnál nem nagyobb injekciós tűt, mikor gyanús lett neki az a kéz, a gumiszíne, az állaga, a petyhüdetlen ruganyossága. Még el is vörösödött, hogy micsoda kellemetlen helyzet, biztos hibázott, eltévesztette, melyik karba kell adnia, és természetesen a másikba, hisz ez a művégtagja ennek a szegény fogorvosnak. Jaj, mondotta, és elnézést kért a fatális tévedésért. Viszont akkor lenne szíves az úr a másik karját szabaddá tenni. De Guido Russo bizony annyira meggyőződéses volt és előrelátó, hogy a másik oltásra felkínált karja is szilikonból volt. Nem tudni, mit gondolt, amikor, próba-szerencse, ezt is odanyújtotta Filippa Buának. A nővér eltátotta a száját, majd haragra lobbant, s közölte, hogy ez, kérem, csalás, mit a férfi, így az egyik tudósítás, nem is tagadott, öntudatosan felállt és távozott. A másik tudósítás szerint könyörgött, de hiába, akárhogy történt, feljelentették csalásért. Még a szilikonok sem nőnek az égig.