A káosz vége: új világrend, új ideológia

„Amerikával harmincéves háborúra készüljetek” – állítólag ezt mondta a Kínai Kommunista Párt főtitkára, Hszi Csin-ping a Központi Bizottság tagjainak az év elején. Ez a technológiai, propaganda- és devizaháború a világ összes országának stratégiai szabadságát leszűkíti majd. Különösen látványos lesz a fordulat az olyan országok esetében, amelyek maximálisan kihasználták a 2010-es évek szabados viszonyait. Ezek közé tartozik Magyarország.

A 2008-2009-es nagy recesszió aláásta az addig uralkodó globális berendezkedést: az Egyesült Államok hegemóniáját, a piaci fundamentalizmus ideológiai uralmát, a globalizáció szent tehenét és a nyugati fejlődési modell univerzalitásába vetett hitet. Az azóta eltelt több mint tíz évet a kihívók, világmagyarázatok és az országstratégiák kavalkádja jellemezte. Átfogó alternatívák híján azonban a tehetetlenség fenntartotta a korábbi rend vázát. A 2010-es években is a régi díszletek közt éltünk, de az egységes tartalom akkor már a múlté volt.

A 2010-es évek világrendje

Az elmúlt tíz év legfontosabb fejleménye a globális seriff eltűnése volt. Az Egyesült Államok már Barack Obama elnöksége alatt csendben feladta ezt a szerepét, hogy aztán utódja, Donald Trump az „America First”-tel ki is mondja a nyilvánvalót. A korábbi nemzetközi szabályok és normák továbbra is érvényben voltak, az ezek működtetésére hivatott intézmények is léteztek, csak éppen nem volt senki, aki fülön csípje a csalókat.

El is szaporodtak a világban a potyautasok és a trollok. A potyautasok a többi ország szabálykövetését, a rendszer vázának fennmaradását fordították saját hasznukra. Erre Kína államilag szervezett, nagyüzemben űzött szellemitulajdon-vásárlása és -lopása volt a legfontosabb példa. De ide tartozik a hivatalosan NATO-tag Törökország moszkvai hastánca és az Európai Unió két potyautas-bajnoka, Lengyelország és Magyarország lavírozása is. A trollok ezzel szemben a rombolást, a fennálló rendszer aláásását tűzték célul. Irán és Észak-Korea e csoport ikonikus és aktív tagjai. Közülük is kimagaslik Oroszország, amelynek alig titkolt célja, hogy a régi világ két meghatározó pillérét, a NATO-t és az EU-t bomlassza. A 2010-es években sikert sikerre halmoztak: a Brexit és a 2016-os amerikai választások befolyásolása, az EU-ellenes európai populista pártok előretörésének finanszírozása vagy éppen a Krím megszállása egytől egyig jelentősen gyengítették a fennálló világrend oszlopait.

2017-2018 körül azonban elkezdett újra fel-fel bukkanni a seriff. Gyengébb, homályosabban lát és sokkal önzőbb, mint korábban, de még mindig nála van a stukker. A nem amerikai magánszemélyek Amerikán kívül (!) elkövetett korrupciós ügyeinek büntetését lehetővé tevő globális Magnitsky-törvény a globális rendőri felfogás visszatértét jelzi. Ezt az eredetileg a putyini Oroszországra szabott rendelkezést 2017 vége óta számos trollállam meghatározó üzletemberére, strómanjára alkalmazták, és ma is a legkézzelfoghatóbb külföldi fenyegetést jelenti ezen országok vezetői számára. Közben a nyugati világ meghatározó technológiai cégei immáron vadásznak a bevett trollstratégiákra, ezáltal jelentősen szűkítve azok mozgásterét. A trollok nem tűntek el, de már nem is álmodhatnak olyan sikerekről, mint az évtized közepén.

Még fontosabb fejlemény, hogy 2018 végére az amerikai politikai elitben szinte teljes körű konszenzus alakult ki a kínai potyautas-stratégia veszélyeit illetően. 2018 elején az ausztrál hatóságok tették először össze a képet a kínai befolyásolási (had)műveletek nagyságrendjéről és mélységéről. Az ezt követő nemzetbiztonsági reform bevezetésekor Malcom Turnbull ausztrál miniszterelnök egzisztenciális veszélyekre utalt: „megvédjük az életformánkat, megvédjük és megerősítjük a demokráciánkat és biztosítjuk, hogy Ausztrália a döntéseit az ausztrálok szándékai szerint hozza meg.” E fejlemények miatt az egész nyugati világban elfogadottá vált a meggyőződés, hogy a kínai állam 2012 óta rendkívüli erőfeszítéseket tett, hogy befolyásolja a nyugati politikát és közvéleményt annak érdekében, hogy nyugati vállalatokon, egyetemeken és tudósokon keresztül csúcstechnológiát szerezzen: vegyen, lopjon vagy zsaroljon ki. Méghozzá nagy sikerrel. A Nyugat globális nirvánába vetett hitének erősségét mutatja, hogy ezt több mint fél évtizedig nem volt hajlandó tudomásul venni.

A 2018-as eszmélés óta azonban egymást érik az ilyen kínai törekvések elfojtását, illetve az ezt előkészítő kínai propaganda és illegális befolyásszerzés visszaszorítását célzó intézkedések. A Huawei-ügy csak a jéghegy csúcsa. 2020-ra már olyan szigorú kínai technológiatranszfert akadályozó intézkedések vannak érvényben Amerikában, amelyekhez hasonlót utoljára a hidegháború alatt alkalmaztak.

Amilyen sikeres volt Kína a potyautas stratégia kapcsán, olyan ügyetlenül látott egy esetleges alternatív világrend alapjainak lerakásához. Kína 2013 óta próbálja a globalizáció egy új, Peking-centrikus vízióját építeni az „Egy övezet, egy út” projekt ernyője alatt. Az elképzelés lényege, hogy kínai építésű és finanszírozású infrastruktúrát biztosítson a kínai termékek külföldi piacra jutásához és hivatalosan az ellenkező irányú áruforgalom számára is. A finanszírozás és az áruforgalom természetesen befolyást, adott esetben függést is hozna magával. A megálmodott óriási beruházások jelentős része 2020-ra csak a tervezőasztalig jutott el, de számos helyen már így is komoly ellenállásba ütközött és összefogásra sarkallta az ellenérdekelt feleket. Bár Kína nem adta fel vonatkozó ambícióit, közvetlenül a járvány vuhani megjelenése előtt a projekt újragondolása került terítékre Pekingben.

2020-ben továbbra is Amerika a világ egyes számú hatalma, de nyilvánvaló, hogy már nem mindig és mindenhol dominál. Ugyanakkor a potyautasok és trollok káosza lassan véget ér, és az új hatalmi viszonyokhoz alkalmazkodó világrend van kialakulóban. Ezt fogják felgyorsítani a koronavírus-járvány következményei.

A 2010-es évek uralkodó ideológiája

Minden világrendnek van egy olyan hit- és arra épülő eszmerendszere, amely részben legitimálja a fennálló viszonyokat, részben pedig segít abban, hogy a szereplők képesek legyenek értelmezni és előre jelezni a konkrét helyzeteket és a várható fejleményeket. Nem meglepő, hogy az előző évtized ebben a tekintetben is kaotikus volt.

Egyik oldalról az óriási tehetetlenség miatt megmaradt főszabálynak a 2008 előtti világ ideológiája. A piaci fundamentalizmus alapvetése az, hogy a társadalomban zajló szinte összes ügylet esetében a piaci folyamatok, pontosabban a piaci ár a leghatékonyabb eszköz a szereplők különböző igényei és érdekei közti koordinációra. Mindegy, hogy a mosóporok piacáról, az egészségügyről vagy éppen a nyugdíjakról gondolkodunk: a kormányzás feladata, hogy minél több területen alakítsa ki a piaci verseny feltételeit. Ennek eszközei pedig a liberalizáció, a privatizáció és a piacteremtés. A globalizáció meg, Kofi Annan egykori ENSZ főtitkár szavaival, „olyan, mint a gravitáció, nem érdemes ellene érvelni.”

A nagy pénzügyi válság persze megroppantotta e narratíva hitelességét. Nem is maradt senki, aki köret, azaz kitételek és kivételek nélkül fogyasztotta volna. Továbbra is ez volt azonban a kiindulópont, amit az intellektuális fősodor igazítani, javítgatni próbált. A reformszándék elfogadottá vált, de a keretek megkérdőjelezése nem. A globalizációról kimondatott, hogy annyira azért nem jó dolog, mint korábban gondoltuk, de ez van. A kisvárosi szavazók „populista” indulatai hivatalosan érthetővé és megértendővé váltak, az általuk követelt antiglobalizációs, nagyvállalat- vagy éppen bevándorlásellenes intézkedések viszont nem. A klímaváltozás kezelése vagy a legkülönbözőbb kisebbségek jogainak kiszélesítése a kipipálandó feladatok része lett, de csak ameddig belefértek a csekély profithatással bíró vállalati „társadalmi felelősségvállalás” doktrínájába.

Más területeken még ennyit sem változott a szalonképes gondolat. A monopóliumok legrondább időszakát visszahozó technológiai szektor, szigorúan a piaci fundamentalizmus nevében, továbbra is belátása szerint darálhatja le a magánszféránkat, a helyi sajtót és gyakorlatilag magát a liberális demokráciát, mégis az számít radikálisnak, aki szigorú állami kontrollt követel felettük. Még fájdalmasabb, hogy miután a 2008-as pénzügyi válságban elsősorban a középrétegek veszítettek (házat, megtakarítást, munkahelyet), a válságkezelés megint az uralkodó ideológia logikáját követte, és elsősorban a leggazdagabbaknak kedvezett. Ehhez képest a Napóleon után visszatérő Bourbonok is önmarcangoló aszkéták voltak.

Nem mintha a gondolkodó emberek többsége vak lett volna. Egyszerűen arról van szó, hogy nem az ideológiának van hatalma, hanem a hatalomnak van ideológiája. Ahogy a világrendet, úgy az intellektuális fősodrot is az inercia tartotta egyben az elmúlt évtizedben.

Mindeközben a pálya szélén persze rengeteg érdekes gondolat született, csakhogy a megannyi különböző probléma a megoldási javaslatok kakofóniájához vezetett, és így esély sem volt egyetlen meghatározó narratíva kiemelkedésének. Egymásnak ellentmondó részleges világmagyarázatok versengtek az új politikai prófétajelöltek kegyeiért, akik közül senki nem is volt képes túllépni az előző berendezkedés egy-egy aspektusának támadásán.

Országstratégiák a 2010-es években

A megváltozott világrend és a delegitimálódó univerzális ideológia megszakította azt a két évtizedes trendet, hogy szinte minden ország egyre nyugatibb próbál lenni a szövetségi orientáció és a fejlődési modell tekintetében is. Az egyes országok stratégiái rég nem látott mértékben kezdtek el differenciálódni.

Az óriási reményeket generáló, 2011-ben kirobbant arab tavasz sorsa a korábbi világrend kimúlásának első látványos jelképe lett. A zsarnokok sorát megbuktató tüntetéssorozat újabb zsarnoksághoz vezetett (Tunézia kivételével), Líbia és Szíria esetében pedig szörnyűséges polgárháborút eredményezett. A mindezt távolról szemlélő Egyesült Államok gyakorlatilag azt üzente a világnak, hogy rá ne számítson senki, mindenki kaparja ki a gesztenyét saját magának.

A 2012-ben hatalomra kerülő Hszi Csin-ping nagyon hamar felmérte ezt a változást, és az általa irányított új kínai külpolitika választások sorozatára elé állította az ázsiai országokat. Elfogadhatták Peking külpolitikai iránymutatását és támogathatták területi követeléseit, cserébe piacot, befektetőket és pénzt kaptak, valamint szabad kezet (esetleg segítséget) bármilyen belpolitikai gazemberség végrehajtásában. Ellenkező esetben viszont nem volt se pénz, se garantált új lehetőségek, maradt helyettük a megfoghatatlan nemzetközi áru- és tőkepiac és az egyre kevésbé kiszámítható amerikai seriff. A pekingi ajánlat a nyilvánvalóan ellenérdekelt országokon (Japán, Tajvan, Vietnám, Ausztrália, India) kívül mindenkit elgondolkodtatott és legalább egyensúlyozásra ösztönzött, továbbá számos esetben teret nyitott az autokratikus tendenciák erősödésének.

Ezzel párhuzamosan a korábban is inkább birodalmi túlnyújtózkodásnak tűnő amerikai befolyás elhanyagolhatóra olvadt Közép-Ázsiában és a Kaukázusban. Sőt, az iraki jelenlétének csapdájába szorult Egyesült Államok a közel-keleti kezdeményezést is fokozatosan átengedte két megbízottjának, Izraelnek és Szaúd-Arábiának. Ezen kívül Kína befolyást szerzett néhány kevésbé fontos stratégiai jelentőségű afrikai és dél-amerikai országban, bár egyelőre nem egyértelmű, hogy ezek tartós fejlemények volnának.

A 2010-es években a világ országai elhelyezkedésüktől függően húzhattak a Nyugathoz, Kínához vagy éppen a mi környékünkön Oroszországhoz, de egyensúlyozhattak is kettő közt. Közben követhették a nyugati, a kínai vagy az orosz típusú (az ország vagyonának szisztematikus lefölözésére épülő kleptokrácia) gazdasági berendezkedést, hatalomgyakorlásban pedig választhattak a liberális demokráciától az illiberális autokratikus rendszeren át az erőszakos elnyomásig szinte bármit. Nyilván nem mindenkinek volt valamennyi opció elérhető, de sokkal nagyobb volt a mozgástér, mint 2008 előtt.

A karantén utáni világ rendje

A járvány terjedési sebessége és kivédhetetlensége, illetve az államok döntő többségének felkészületlensége egyszerre sokkolta az egész világot, és nagy valószínűséggel felpörgeti a múlt tehetetlenségi erejének gyengülését. A hetekig tartó karantén és az azt követő hosszú félnormális állapot pedig, úgy tűnik, beindítja, sőt, inkább berúgja a világgazdaság negatív ciklusát, amelynek kezelése során valószínűleg kialakulnak a következő korszak világrendjének alapjai.

Az Egyesült Államok és Kína szembeállása kapcsán nemcsak arról van szó, hogy a két hatalom érdekei alapvető ellentétben állnak, hanem arról is, hogy a feszítő belső problémáik kezelésére mindkettőnek szüksége lesz egy külső ellenségre. A vírus körüli propagandaháború jól illusztrálja ennek dinamikáját.

A járvány rettenetes félrekezelése a kínai rezsim legitimációját is fenyegethette volna, ezért aztán márciustól rákapcsolt az elnyomó- és propagandagépezet. A kritikus hangok és gazdáik eltűntek, mindenhonnan ömlik viszont az amerikai eredetű vírusról és a világ legsikeresebb védekezését bemutató kínai rezsimről szóló hősköltemény. Sőt, Hszi újgenerációs, „farkasharcos” (maguk hívják így őket) diplomatái és internetaktivistái az egész világot elárasztották vele. Az amerikai kommunikáció pedig egyre inkább akörül forog, hogy a kínai állam és az általa befolyásolt egészségügyi világszervezet, a WHO tudatosan félrevezette a világot az új vírussal kapcsolatban, ami aztán lehetetlenné is tette a megfelelő védekezést. Bár minden jel arra mutat, hogy az állítás első fele igaz, az Egyesült Államok elhibázott reagálását valójában nem ez okozta, hanem a védekezési intézményrendszer néhány kulcselemének tavalyi felszámolása és az elnök hibás döntései.

Amerika és Kína konfliktusa elkerülhetetlennek tűnik. Nem kell feltétlenül háborúra gondolni, bár a távháborúk (proxy wars, azaz amikor a két nagyhatalom általuk támogatott feleken keresztül háborúzik) nagyon is benne vannak a paklikban. Fontos azonban, hogy fő hadszíntér nem ez lesz, hanem sokkal inkább a szemben álló fél gazdasági mozgásterének, katonai ütőképességének és politikai rendszerének aláásását célzó, véráldozatot közvetlenül nem igénylő frontok. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez elsősorban devizaháborút, technológiai versenyt, valamint a tudományos és kommunikációs szakemberek összecsapását fogja hozni. A mainál sokkal jobban külön fogják választani az amerikai és a kínai világot, és a határaikon sem érzékeny technológia, sem szakértő nem nagyon léphet át. A két világnak egyre inkább különböző szoftver- és hardversztenderdjei alakulnak ki, különálló szellemitermék-szabályozással és kutatási infrastruktúrával. A kommunikáció pedig kiemelt nemzetbiztonsági területté válik (vagy már vált is) az amerikaiaknál is. Kína eközben mindent el fog követni, hogy a saját zónájában ne a dollár, hanem a jüan legyen a mindenki által használt és elfogadott fizetőeszköz. A határok azonban továbbra is átjárhatóak lesznek a turisták és az áruk jelentős része számára.

A két világ a mainál lényegesen jobban elkülönül majd. A nyugati világ határain belül pedig a korábbi évtizedekben megszokottnál lényegesen szigorúbb lesz a seriff. Az USA ugyanis nem engedheti meg magának, hogy a saját rendszerében észrevehető mennyiségű ki- és beszivárgás álljon elő. A szorosabb kontrollal a trollok és a potyautasok játéktere is összezsugorodik majd.

Az elkövetkező évek egyik legnagyobb kérdése az, hogy mely országok tartoznak majd az amerikai világhoz, melyek a kínaihoz, és kik maradnak a senki földjén. Ebből a szempontból kulcskérdés, hogy az Európai Unió ismét visszatagozódik-e az amerikai irányítás alá, vagy megpróbál egyensúlyozni a két fél között. Az elmúlt évtized azt sugallta, hogy Washington szabályai és rendőrködése nélkül az EU még saját belső ügyeit sem igazán képes rendben tartani. Ugyanakkor az USA-nak is szüksége van Nyugat-Európára, hisz utóbbi nélkül szinte lehetetlen elzárni Kínát bizonyos csúcstechnológiáktól és kulcsfontosságú szakértőktől. Az érdekközösség nagyon erős. Az elmúlt 18 hónapban azonban a németfóbiás Trump határozott ellenállása megakadályozta az atlanti szövetség Kína-ellenes újradefiniálását. Ha Trump az idén ősszel bukik, akkor az EU országok szinte bizonyosan újraintegrálódnak az „amerikai világba”. Ha viszont az elnök ismételni tud, akkor a következő négy évben eltávolodhat annyira a Nyugat két része, hogy záros határidőn belül nem találnak majd egymásra.

Egy új ideológia

A nyugati világ új ideológiája minden bizonnyal a biztonságról fog szólni. Akárcsak elődje, a szabadság, ez a fogalom is elemi igényt mozgat meg, miközben jelentése kellően rugalmasan alakítható úgy, hogy egy társadalom nagy többsége számára vonzó legyen. Belefér a járvánnyal, a válsággal, a klímaváltozással, a bántalmazással, a magánszférával, a nagyvállalati túlhatalommal vagy éppen a Kínával vagy Oroszországgal szembeni biztonság is.

Hogy végül mit értünk a biztonság ígéretén, azt elsősorban nem elméleti, hanem praktikus politikai megfontolások fogják meghatározni. Az új ideológia csak akkor lehet tartósan sikeres, ha érdekegyesítő lesz, azaz képes áthidalni a nyugati társadalmakat jelenleg kettéosztó nagy szakadékokat. Valahogy úgy, ahogy a hetvenes években az antikommunizmus ügye szövetségbe kovácsolta a libertáriánusokat, akik a piac ellenségét, és a keresztény konzervatívokat, akik az istentelenséget látták a Szovjetunióban. Ez az érdekegyesítő gondolat aztán Ronald Reagan vezetésével megszerezte és újrafogalmazta a szabadság jelszavát. Az így megszületett ideológia pedig harminc évre meghatározta a nyugati világ közgondolkodását.

Ma még nem tudhatjuk, hogy kik és hogyan formálják majd az új, biztonságközpontú ideológiát. Az azonban nagyon valószínűnek tűnik, hogy a nyújtani kívánt biztonságérzet szintjét végső soron az államba vetett bizalom mértéke és az állam képességei fogják meghatározni. A politikai szereplők célja e két tényező maximalizálása lesz, a vonatkozó ideológia pedig abban próbál majd irányt mutatni, hogy ez a cél hogyan érhető el.

A bizalom elsősorban nem a biztonságérzetben játszott szerepe miatt fontos, hanem finanszírozási szempontból. Az elmúlt évtized egyik legfontosabb közgazdasági fejleménye, hogy teret nyert az a gondolat, miszerint az az állam, amelyben saját polgárai is a külföld is nagy mértékben megbíznak, a korábban helyesnek gondolt szintnél lényegesen több pénzt nyomtathat. Az ilyen államoknak egyszerűen nagyobb lesz a gazdasági mozgásterük, mint a bizalomhiányosoknak.

Egy okos államnak pedig képesnek kell lennie meghaladni a régi piac-állam vitát. Tudnia kell, hogy mely területeken érdemes teret adni a piaci koordinációnak és hol szükséges visszaszorítani azt. Az az állam, amely túlnyújtózkodik a takaróján, nagyon gyorsan elveszíti polgárai bizalmát, ezért ebben a megközelítésben nem sikeres. A melldöngető autokraták „erős” államai, Oroszország, Törökország, valójában szöges ellentétei ennek az ideálnak. Hasonlóképpen nem lesz követendő példa a jelenlegi angolszász modell sem, amely minimalizálja az állam képességeit, kapacitását, és így nem képes megtalálni a két (esetenként még több) koordinációs mechanizmus közti egyensúlyt.

Ez a berendezkedés (magas állampolgári bizalom, okos állam) nem új találmány. Korea, Szingapúr, vagy éppen Németország és Dánia egytől egyig ezt valósították meg az elmúlt évtizedekben. A nagy változás abban rejlik, hogy ezek az országok, bár különböző aspektusokból és más-más országok számára, de követendő példává válhatnak.

Ezzel pedig minden bizonnyal el is felejtjük majd az univerzális megoldások hiú ábrándját. A megcélzott okos állam ugyanis elsősorban a saját korlátait méri fel helyesen. Van olyan szabályozási megoldás, amelyre a német bürokrácia képes, de a koreai nem, hogy a magyart ne is említsük. Ennek megfelelően mindegyiknél más lesz a célravezető egyensúly egy adott helyzetben.

Országstratégiák az új viszonyok közt

A biztonság kiemelt szerepe szűkíteni fogja az új világrend által tolerált alapvető országstratégiák számát. Az amerikaiak által dominált világon belül sokkal fontosabb lesz a lojalitás, mint az elmúlt tíz évben. Bizonyos alapelvek betartását egyszerűen előírja majd a seriff.

Hogy pontosan melyek ezek az alapelvek, az azon fog múlni, hogy végső soron a biztonság mely aspektusai válnak majd az új világrendet legitimáló ideológia alapvetéseivé. A nemzetbiztonság minden bizonnyal része lesz, talán a jogbiztonság is, de ne vegyünk mérget arra, hogy a környezetbiztonság is a körön belül kerül majd.

Miközben a világrend merevebbé válik, ami a kulcselemek betartatását illeti, minden bizonnyal lazább lesz a belpolitika egyedi vonásainak viszonylatában. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk: amíg egy ország betartja a fő szabályokat, addig azt csinál a saját határain belül, amit akar.

Ehhez a változáshoz Magyarországnak is alkalmazkodnia kell majd. Magától értetődő rezsimek helyett hazánk alapvető politikai és gazdasági berendezkedését immáron száz éve elsősorban a külvilág nyújtotta mozgástér határozza meg. Igaz volt ez az elmúlt évtizedre is, amikor a NER a nagy potyautas-lehetőséget kihasználva egyszerre húzott előnyt a fennálló világrendből és annak kicselezéséből, és teremtette meg ezzel fenntartásának anyagi és politikai alapjait. A potyázás korszakának azonban nagy valószínűséggel vége. Az átalakuló világrend és az azt legitimáló új ideológia kézzelfogható módon változtatja meg Magyarország politikai és pénzügyi mozgásterét is.