Az ingadozó középpolgár

► Magyar Imre: Vita Nuova 1945–1948. Múlt és Jövő Kiadó, Bu­da­pest, 2025, 328 oldal, 4445 Ft

Azt hittem, hogy a vészkorszak túlélőinek szövegeiből már nem lehet nekem újat mutatni. Tévedtem. Olyan művel még nem találkoztunk, amelyben egy humanista, demokrata polgár írja le ingadozásának folyamatát a felszabadulása utáni években, melynek végén beingadozott a kommunista pártba.

Magyar Imrét személyisége és társadalmi helyzete arra predesztinálta, hogy a polgári demokráciához kötődjön, és ne legyen csavar a diktatúra gépezetében. És mégis.

Zsidó származású orvos volt. Kiváló, sokat publikáló, tankönyvíró szakember. Az értelmiségideál megtestesítője. Átfogó műveltséggel rendelkezik. Tud németül, angolul, franciául, latinul. Az orvosok szimfonikus zenekarában hegedül. Verseket és regényeket ír. Polgári öntudattal él. Leírja, hogy „a lelkem mélyén valóban valamilyen polgári demokráciára vágyom, valamilyen angol vagy dán, vagy svéd rendszerre”.

Ezt 1950-ben írja le. Egy naplószerű álregényben, amely tele van olyan kitételekkel a kommunistákról, a Szovjetunióról, Sztálinról, Rákosiról stb., amelyek minimum hosszú börtönbüntetést garantáltak volna a szerzőnek, ha a kézirat illetékes elvtársai kezébe kerül.

Pedig ez nem ellenzéki mű. Sőt. Ott van vége, amikor 1948-ban, még a pártegyesítés előtt belép a kommunista pártba, és úgy érzi: ezzel „fordulóponthoz érkeztem. Kötelességeim és tennivalóim megszaporodnak. (…) Csak folytatom az utam. A megfelelő irányban.”

A kommunistákkal a megfelelő irányba – ez a végső állítás. A pártállam kiépülése és a Rajk-per után. Egy olyan kéziratban, amelynek a kiadhatatlansága egyértelmű volt a számára. Amellyel nem akarhatott érdemeket szerezni, hiszen önkorlátozás nélkül leírja és nem vonja vissza ellenérzéseit mindazzal szemben, amit a kommunisták művelnek a teljhatalom felé menetelve.

Tudja, hogy kemény diktatúra következik. Fél tőle. És mégis.

Természetesen az egzisztenciális érdekei, a szakmai érvényesülés szempontjai is hajtják. Csapatban rugdalják kollégái a párt felé, tudtára adva, hogy nem lesz belőle senki a szakmában, ha nem lép…

De a döntő mégis az, ahogy a kitaszító, eltaposó társadalmi közeget érzékelte gyerekkorától, a fehérterrortól a munkaszolgálatig. Ez kiölte ebből az egyébiránt nagyon igényes szellemi életet élő emberből az árnyalás képességét.

„Ne essünk az általánosítás hibájába” – írja abban a (természetesen nem közölt) cikkében, amelyben Darvas József hírhedt antiszemita írására (Őszinte szót a zsidókérdésben, Szabad Nép, 1945. március 25.) válaszolt.

Őt viszont ebbe a hibába ejti mindaz, amit a felszabadulásáig átélt. Meggyőződése, hogy Magyarország népe túlnyomó többségében fasiszta. Ha demokrácia lenne, ha a többség akarata érvényesülne, a fasizmus térne vissza. Teljes mértékben osztja a kommunisták terjesztette tévhitet, hogy a Kisgazdapárt 1945-ös győzelme a benne megbúvó horthysta, fasiszta reakció győzelme volt. A következtetés: diktatúrával kell átvészelni azt a korszakot, amelyben a nép oktatás által felvilágosul. Ilyen diktatúrát pedig a Szovjetunió által felszabadított országban csak a kommunisták gyakorolhatnak. 

A Közel-Nyugat kiszipolyozott minket, a Távol-Nyugat nem törődött velünk. Ezzel a véleménnyel vetődik el a Nyugaton létező polgári demokrácia távlata, amely amúgy Magyar Imre számára is a legvonzóbb.

Semmi nyoma annak, hogy Magyar Imre tudna az antifasiszta ellenállás demokrata hőseiről, akiket a munkáspártok fasisztaként gyaláztak és vetettek börtönbe, vetettek ki a közéletből, az országból Peyer Károlytól Dessew­ffy Gyulán keresztül Sulyok Dezsőig.

Az olvasó érzékeli: mennyire nehéz lett volna a leszorítottság évtizedei, a megkínzatás és életveszély évei után követni azokat az értékeket, amelyek szembeállítják azzal a rendszerrel, amelynek kiépítése szükségszerűen következik a történelmi helyzetből, és vállalni a leszorítottságot, az (élet)veszélyt további évtizedekre. Lemondani tudásának érvényesüléséről, a vita nuováról, az új életről egy imádott feleséggel, a megszületett és megszületendő gyermekekkel.

A legkevésbé sem fiktív emlékirat „fiktivizálása” érdekében csupán annyi tesz a szerző, hogy a szereplők és a helyszínek egy részének a nevét megváltoztatja. A feleség Évából Kati lesz, Hetényi Géza professzor a Polányi nevet kapja, az Orvosok Lapja beköszöntő szövegét pedig Weil Emil helyett „Bernát János” írja.

A kiadót köszönet illeti, hogy a szerző halála után négy évtizeddel az olvasók kezébe adta ezt a művet Kőbányai János értékes utószavával.

A kötet sajnos – alulszerkesztett. A ténybeli tévedéseket nem helyesbítették. A német megszállás időpontja téves. Nagy Imre pedig nem 1947-ben, hanem 1945-ben volt földművelésügyi miniszter. Az idegen nyelvű betoldásokat is helyes lett volna lefordítani. Nem várható el az olvasótól, hogy Baude­laire versét, Az albatroszt felismerje egy francia nyelvű idézetből.