Jön a tömeg

Pogány Judit a Budapest Pride-on szónoklat helyett elmondta József Attila Hazám című versét, benne azzal a sorral: „föl kéne szabadulni már!” És ezzel tökéletesen összefoglalta a szombati eseményt, aminek lényege a felszabadulás volt.

Felszabadulni – de mi alól?

A 30. Budapesti Büszkeségmenetre aligha mentek volna el több százezren dacosan, strammul és vidáman, ha Orbán nem tiltja be. Mivel a „betiltás” ez esetben elnagyolt kifejezés, legyünk pontosak. Ha Orbán és csapata nem folytat bő évtizede melegellenes propagandát, egybemosva az LGBTQ (stb.) egyenjogúság ügyét a pedofíliával s a gyermekeken végzett nemváltó műtétekkel. Ha nem derül ki a „kegyelmi ügy” néven emlegetett pedofilbotrány alkalmával, hogy ez mekkora képmutató hülyítés. Ha Orbán mindennek ellenére nem veri a vasat, és a februári „évértékelőben” nem veti oda pökhendien, hogy a Pride szervezői csak az időt és a pénzt pocsékolják. Ha nem módosíttatta volna – tizenötödszörre is – a gránitba kapart Alaptörvényt, fölébe rendelve minden szabadságjognak a gyermekek védelmét, illetve azt, amit ő annak kinevez, aztán nem módosíttatta volna a gyülekezési törvényt, pénzbírsággal fenyegetve az arcképről azonosított felvonulókat. Végül, természetesen, ha a rendőrség engedélyezi a menetet.

A lankadatlan és könyörtelen melegellenes hadjárat azonban csak egy a választópolgárt idiótának néző agresszív kampányok közül. Hogy a Pride-ot Brüsszelből mozgatják a hagyományos keresztény magyar családok szétverése céljából; hogy aki a megtámadott, háborús és emberiesség elleni bűntettek áldozatává lett Ukrajnával szimpatizál, az Zelenszkij (meg persze Soros) ügynöke; hogy aki civil társadalmi vagy médiamunkájához pénzt fogad el külföldről bármilyen forrásból, többek között az EU szervezeteitől, az idegen ügynök – nos, ezek összeesküvés-elméletek, amiket a kormány nem tudna független bíróság előtt bizonyítani, de minek, ha a bizonyítást úgyis pótolja a hangerő.

Térségünkben garantáltan népes vevőköre van az összeesküvés-elméleteknek. Bizonyos Grzegorz Braun például, aki hat százalékot kapott a lengyel elnökválasztás első fordulójában, fennen hirdeti, hogy a Varsó melletti Mszczonów városka alatt a zsidók egy szupertitkos bunkerből ügyködnek Lengyelország birtokba vételén, s ehhez a technikát pálmafákban csempészték be Hollandiából. Olyan is előfordul, hogy a kormány felkarolja és magas tisztségekkel jutalmazza a kon­teó­vigéceket, mint Fico az ortopédusból Covid-szakértővé lett Peter Kotlárt, lásd Eva Mihočková cikkét e számunk 5. oldalán. (Bár ez nem kelet-közép-európai sajátosság, hiszen a megszállott oltásellenes ifjabb Robert Kennedy egészségügy-miniszter lehetett a Trump-kormányban.) De olyan, azt hiszem, sehol a civilizált világban nincs, demokrá­ciá­ban biztos nem, hogy egy államosított összeesküvés-elmélet el nem fogadását büntetőjogilag szankcionálják.

Az összeesküvés-elméletekben való gondolkodást paranoiának nevezik, önmagában tudtommal nem betegség, de súlyos lehet, és gyakran más pszichés betegségekkel együtt mutatkozik meg. A pszichiátria foglalkozik vele. Ha viszont a paranoia államilag kötelező, terjesztését jutalmazzák s a hiányát büntetik, akkor nem túl merész metafora, hogy ez a rendszer pszichiátriai osztályt akar csinálni az országból.

A szándék nyilván nem annyira tudatos, mint a szintén ukrán-, Brüsszel- és melegellenes Oroszországban, ahol egyébként az államhatalmat fenntartó kényszerpszichiátriának nagy hagyományai vannak, de az eredményt bárki megtapasztalhatja utcán, boltban, tömegközlekedésben, bárhol, ahol több-kevesebb magyar kölcsönhatásba kerül egymással. Acsargó, mosolyra képtelen, gyanakvó, frusztrált embereket látni, ahová nézünk. Személyiségzavaros ország.

Ez alól szabadultunk föl múlt szombaton. Mosolygó, egymásra nyitott, jövőjükben bízó magyarok tömege tolongott az utcákon meg a hídon.

Bizakodásra van ok. Az elnyomó hatalomtól – globális tapasztalat – nem kistelepüléseken, hanem nagyvárosokban szoktak megszabadulni. Pipa. A szükséges tömeg a 2010-es évek elején megfogalmazott Chenoweth-szabály szerint a lakosság 3,5 százaléka (bár az autokraták azóta megtanulták, hogyan bekkeljék ki a tömegtiltakozást külföldi segítséggel és terrorral) – ez a mostani tömeg felmérhetetlen volt, általában kétszázezresre becsülik, de például a MapChecking tömegszámláló vagy az ismerősöm által a helyszínen megkérdezett készenléti rendőrtiszt szerint négy- és ötszázezer között lehetett. Úgyhogy előlegezzük meg a pipát. Lehetséges ekkora tömeg Magyarországon is.

Nem ágazati sérelmek, erkölcsi hibák vagy a rossz kormányzás tünetei miatt dühödtek föl a budapesti és ideutazó polgárok, hanem egy szabadságjog – a gyülekezési szabadság – megtagadása miatt. Pipa. Rendszert váltani a rendszer lényegéhez tartozó dolgok követelésével lehet, még akkor is, ha ez bölcs politikai megfigyelők szerint túl elvont kérdés. A felvonulók – ideológiától és szexuális irányultságtól függetlenül – pontosan értették a lényeget, s politikailag intelligensebbnek bizonyultak sok hivatásos kommentátornál. Ahogy a Partizánnak nyilatkozó mi hazánkos fiatalember mondta, akinek jelenléte a riportert is meglepte: „Ha a mi hazánkosok azt mondják, hogy hurrá, kitiltották a Pride-ot, akkor nem gondolnak bele, hogy akkor a mi hazánkos meneteket is kibannolhatják.”

A fent említett szabály szerint az a jó, ha a tömeges megmozdulás békés. Pipa. De kockázatvállalás nélkül nem megy. És most, itt egy óriási tömeg vállalta a kockázatot, fittyet hányt a pénzbírsággal való fenyegetésre éppúgy, mint a komor figyelmeztetésekre, hogy mindenki a maga felelősségére menjen, magát okolja, ha ellentüntetőkkel találkozik. Az ellentüntetők nevetségesek és nevetségesen kevesen voltak, világraszóló balhét hatósági erőszakot ábrázoló videókkal egybekötve meg senki sem akart.

Az uralkodó bölcsesség szerint a választásokat vidéken lehet megnyerni, és ehhez azzal kell kampányolni, „amit az emberek értenek”, nevezetesen az állami szolgáltatások pocsék minőségével. A szabadság és a polgári méltóság elvétele meg a lelki nyavalygás hasonló tárgyai csak az ún. belpesti értelmiséget érdeklik, jó, ha két százalékot. Én sohasem gondoltam így, de a múlt szombatig azt latolgattam rezignált pofákat vágva, hogy mi a szabadságelvonásnak az a foka, amit a politikailag aktív magyar közép­osztály – nevezzük szebbik nevén polgárságnak – már nem tűr el.

Most megjött a válasz.