444.hu, 2025. június 27.
UJ PÉTER
252.1. Odapridézni Orbánnak
252.1.1. Azt nem álítom azért, hogy ez lenne az ítélet napja. Pedig az sem lenne éppen esztétikai érték (dramaturgiai bravúr) nélküli, ha éppen a pride (ejtsd: pride) roppantaná meg a túlélésért legordenárébb buzizás módszerével is küzdeni hajlandó rendszert.
252.1.2. Pláne nem vagyok még, messze nem – aligha lepődik meg e hírlevél kedves olvasója – óráid-vannak-hátra-Orbán-hangulatban (sőt, éppen az „Óráid vannak hátra, Orbán!” legendája lehet az egyik legfigyelmeztetőb figyelmeztető!), és azt gondolom, hogy a rendszernek még hatalmas tartalékai vannak, és elképesztő arzenálja, mocskos trükkök, sunyiságok, a gátlástalan szélhámoskodások, vagy akár a direkt erőszak, és tizenöt év alatt összelopott gigantikus vagyon mindezek finanszírozására a kitalálástól a végrehajtásig.
252.1.3. De. És akkor ez itt a lehető legnagyobb DE földön és égen, amit a tisztelt olvasó bölcselmetekje álmodni képes. DE. Ha szombaton (holnap) tíz és tízezrek mutatnak be a rendszernek, mármint azzal, hogy kimennek, és vonulnak egyet a pridén, jól odapridéznak kvázi, a hatalom orra alá, annak azért lehet most hatása.
252.1.4. Talán nem várható, hogy ettől azonnal összeessen a rendszer, valószínűleg nem kerül padlóra, talán még rászámolni sem kell, de talán kap egy újabb gyomrost, tovább lassul, esetleg megtántorodik. Az elmúlt hetek, hónapok fenyegetőzései, poloskázásai, kötekedései, újabb gazdasági mellényúlásai, kommunikációs szerencsétlenkedései (magyarul: a szokottnál is átlátszóbb, röhejesebb hazudozásai), Birkin táskái és Lázár Keaton-börleszkjei után tízezrek demonstrálhatják, hogy nem hajlandók engedelmeskedni a törvénynek álcázott hatalmi manipulációknak, hogy átlátnak a szitán, hogy nem most jöttek le a falvédőről a hathuszassal, tudják, honnan fúj a szél (a bolond lyukból), mi merről hány méter, eszik-e vagy isszák. Akkor ez végre valódi ellenállás volna, valódi ellenszegülés hatalom akaratának, a jogi jelmezben öltöztetett hatalmi erőszak kicsúfolása, leleplezése, kiröhögése és hatástalanítása.
Mert a pridét kvázi-betiltó álgyerekvédelmi áltörvény az egyik legocsmányabb mintapéldánya a mélyorbánista hatalmi trükközésnek: ha az egyelőre félretett – bár még mindig nem tudom úgy kinyitni a Youtube-ot, hogy Lánczi T. álállami álhivatalnok ne hazudozna rólunk, előre kitervelten, aljas indokból – „átláthatósági” (sajtószopatási) törvényt manifeszt belaruszista, direkt diktatórikus jogi garázdaságnak minősítettük (mert pontosan az), akkor azért látni kell, hogy ez a gyerekvédelminek hazudott súlyos szabadságkorlátozás, törvényestül, alkotmánymódosításostul (!) ugyanakkora fehéroroszkodás, ugyannyira anti-európai, anti-nyugatos, anti-értelmes. Az egészen súlyos, full kretén blablájával születéskori biológiai nem és önzazonosság szétválaszthatatlanságáról. Maga a törvény hazugság. Nem célja, hogy megvédjen bárkit, nem célja, hogy a társadalom működését javítsa. (Valójában egy olyan célja sincs, ami alapján jogszabálynak nevezhetnénk.) Ennek a jogi aljasságnak a kiagyalója mást biztosan nem akart, mint feszültséget gerjeszteni, indulatokat, konfliktust, segíteni Orbán hatalmi küzdelmét.
Aminek egyetlen, ám annál értelmetlenebb célja: önmaga, azaz a hatalom megtartása, a végtelen hatalmi küzdelem. Ahogy nyilvánvalóan nincs más célja Orbán „kormányzásának” sem.
Most szombaton oda lehet üvölteni neki: látjuk, mit csinálsz, bennünket nem versz át!
(Aztán, hogy ebből mi következik, azt meglátjuk.)
252.2. Miből tudhatjuk, hogy tényleg vereségre készülnek?
252.2.1. Az egyre inkább lelkessé, olykor szinte euforikussá váló ellenzéki közhangulattal szemben itten már többször próbáltam kicsit józanabb és óvatosabb hogyishívjákra inteni, mert ugye emlékeszem én még 2018-ra és 22-re is, amikor, ha nem is ennyire, de elég hasonlóan bizakodó volt az orbánizmusban megfáradt ellenzéki közönség, például redőnyhúzóval kellett elhessegetni az újság környékéről az „Orbánék már menekülnek!”, „Kiknek osszuk szét Mészáros Lőrinc vagyonát?” típusú publicisztikákkal támadó, roppant magabiztos szerzőket.
252.2.2. A rendszer ma már leharcoltabb, fáradtabb, ötlettelenebb, mint akár 18-ban vagy 22-ben volt, de a támogatottsága még mindig meglepően nagy, rajongói magja stabil, tartalékai pedig – tudom, én is unom – jelentősek. Az egyre nagyobb Tisza-előnyt mutató közvéleménykutatásoknak pedig nem azért nem szabad túl sok jelentőséget tulajdonítani, mert a kutatók „manipulálni” akarnának, hanem például azért, mert azt mutatják a tapasztalatok, hogy ezek a viszonylag kis mintán készült kutatások egyre megbízhatatlanabbak, nem is nagyon tudják elérni azokat a választókat (válaszadásra pedig még kevésbé tudják bírni őket), akikről viszont a végtelen büdzséből gazdálkodó állampártnak részletes adatbázisa van, és százezerszámra tudja mozgósítani őket, akár órákkal a választás előtt.
252.2.3. Tehát erősen elbizakodottnak, indokolatlannak, sőt, talán veszélyesnek is gondolom azokat az ellenzéki megnyilvánulásokat, amelyek minden egyes újabb kormányzati lépést, bakit vagy félresikerült kommunikációs kísérletet az orbáni rendszer szétesését bizonyító újabb jelként értékelnek, minden történésből azt próbálják kiolvasni, hogy Orbánék vereségre készülnek.
Ezzel szemben éppen azt látom, hogy a kormány a szokott cinikus következetességével tolja a lejáratókampányait, a megfélemlítő, manipuláló kommunikációs műveleteket, és nyilván vannak visszajelzései, kutatási adatai is arról, hogy ezek mennyire működnek. (Ha nem működnének, nem tolnák.)
252.2.4. Viszont, a hétvégén, néhány kirobbanóan optimista ellenzéki érzelművel beszélgetve eszembe jutott, hogy lehetne itt találni elég biztos indikátort arra, hogy a rendszer valóban végveszélyben érzi-e magát, tényleg vereségre készül-e.
252.2.5. Tudjuk, hogy Orbán, tizenöt éves kétharmadával a háta mögött elég gátlástalanul nyúlkál bele választási törvénybe, alkotmányba, bármilyen jogszabályba, ha az érdekei úgy kívánják. És a választási győzelemnél erősebb érdeke nincsen.
Azt is tudjuk, hogy a magyar választási rendszer meglehetősen aránytalan, erősen kedvezményezi a győztest, ez tette lehetővé, hogy Orbán a szavaztok valamivel több mint felének megszerzésével rendre a parlamenti mandátumok kétharmadát kapja. Szinte biztosra vehető, hogyha a hatalompárt komolyan számol a vereséggel, újra belenyúl a választási törvénybe, hogy csökkentse a majdani győztes lehetséges mandátumszámát.
Ezt valószínűleg csak egy-két hónappal, esetleg hetekkel a választások előtt teszi meg, de ha megteszi, akkor ez egy elég jó indikátora lesz annak, hogy komolyan számol a vereséggel.
De tartok tőle, hogy eddig nem fog eljutni. Mert van még betárazva néhány piszkos trükkje, amivel megszerezheti a győzelmet 2026-ban. A rendszer mentálisan és morálisan már megsemmisült, nem létezik, zombirendszerré vált, de még így is képes lehet megőrizni a hatalmát. És minden lehetséges eszközt be is vet ennek érdekében.
252.3. Kőnigh és a jelentésárnyalatok
252.3.1. Akkor már Kőnigh sincsen.
Nem mondanám, hogy meglepődtem. Már tudtam, hónapok óta, hogy nagyon a végét járja. De persze mikor nem járta ő a végét? Inkább az ment csodaszámba, ahogy túlélte a nyolcvanas, a kilencvenes, aztán a kétezres éveket.
Talán ő volt a város utolsó igazi, éjszakai vuduszelleme, a buliról bulira kísértő, egészen valószínűtlen tudatállapotban, a mi világunkon kívül mozgó asztráltest, a Bada-, Dixi-, Pauer Henrik-, Gyík-osztályból.
Nem volt jó találkozni vele. (Ahogy általában a többiekkel, Dixivel vagy Badával sem.) Vagyis, az esetek többségében nem volt jó. Bár nem volt kötekedő, de mindig annyira szétcsapott, hogy inkább teljesen reménytelen kommunikációs kísérleteit volt nehéz elviselni, pláne, ha egy gitár is volt a közelben.
252.3.2. De ha éppen olyan állapotban sikerült elcsípni, esetleg még többé-kevésbé működő zenekara is volt éppen, akkor fantasztikus dolgokra volt képes. A legrockandrollabb magyar lehetett volna. Életmódilag talán az is volt. Közelített. De lett volna tehetsége is hozzá. Szorgalma nem volt. Nagyon nem. Még annyi sem, mint a kor- és bulitársaknak, Pajoréknak, Víg Miskáéknak, Menyhárt Jenőéknek. Tulajdonképpen végigbulizta az életét. Bár, ha őszinték vagyunk, ez a bulizás kívülről néha egészen gyötrelmesnek tűnt. Pláne az utolsó évek.
Egyébként utolsó próbálkozásaiban 2018 körül, már megint benne volt a bugi, egyrészr úgy nézett már ki, sőt úgyabbul, mint a magyar Keith Richards, csak ezerszer lepusztultabban, fogatlanul, szétesetten, és maga ez az elképesztő „maszk” és „jelmez”, ez a végtelen megpróbáltság adott erőt, iszonyú nagyot, vizuálisan a produkcióinak. Árnyalta a jelentéseket.
252.3.3. Legenda volt, persze, legendák maradtak utána. Egészen hihetetlen történetek. Egy zenész barátom elmesélte például az utolsó lemezfelvételi kísérleteinek egyikét, aminek persze kábé az lett a kifutása, hogy egy hónapon keresztül minden délután ötkor találkoztak a stúdióban, de akkor előbb inni kellett egy sört, aztán eltolni egy csík speedet, aztán újabb sört, és így tovább, persze, egész addig, amíg már a gitárt sem tudták fölemelni, és ez ment egy hónapon át, amíg el nem fogyott az összes pénz. De hát volt neki napok alatt eldrogozott örökölt belvárosi lakása is. És folyton kirabolták, megverték, elgázolták. Nem tudom, hányszor találták meg vérbe fagyva, eszméletlenül valami városszéli árokban. Állandó életveszélyben volt 1981 óta.
Pajorral, Nagy Attila Kristóffal és Czellerrel még a nyolcvanas évek legelején kezdte a punkot. De ő sosem volt benne igazán a klasszikus, sikálós, dobszétverős, loholós punkban, mindig a nyugisabb rock (előbb new wave-nek is hívták, aztán lett underground, később meg alternatív rock, de sima bluesalapú rock volt ez) felé tartott. (Pedig nyugis alkat aztán végképp nem volt.) Két legsikeresebb száma, az Indián-dal és a Coca Cola a gyerekkorról, az iskoláról szól. Szerettem is ezeket a számokat: banálisak, érzelmesek, erősek, amolyan magyar Teenage Kicks mindkettő. (Maga Kőnigh már utálta a Coca Colát, annyira nagy sláger volt a budapesti undergroundban.) Ma ezek jóval ártatlanabbul, szinte bárgyún hangzanak, nehéz is elmagyarázni azokat a jelentésárnyalatokat, azt a szarkasztikus-provokatív izét, amit a nyolcvanas években rögtön kihallott ezekből mondjuk a Ráday Klub közönsége, amikor egy seggrészeg, tüskehajú, öltönynadrágos fiú üvöltötte a színpadról, hogy „Vidám diákévek, a tükörből visszanézek”, miközben mindenki pontosan tudta és érezte, hogy a vidám diákéveket éltető előadóművész legszívesebben azonnal fölkötné magát.
252.3.4. (Hasonló, anakronisztikus élmény, amikor mostanában elém dobja a Youtube, ahogy Vitáris Iván vagy a Blahalouisiana vagy a kettő együtt elbazseválja az Európa Kiadó Baby, Baby, te nyomorult állatát: így csak egy popszám, ami lendületesnek éppen lendületes, de nem túl izgalmas szerelmes dalocska, egy semmise, és lehet – biztos –, hogy még maguk az előadók – már ezek a maiak – sem értik vagy tudják, hogy nyolcvanötben egész mást, de tényleg egész mást jelentett, amikor Menyhárt Jenő mindenre elszánt arccal, belebőgte a Kassák félhomályába, hogy „Mocskos idők, sose lesz vége…”)
252.3.5. Hát, Kőnigh úr, akkor megint vége a nyolcvanas éveknek. Téged se kell már kerülgesselek a Hunnia előtti járdán. Érdemelnél egy emléktáblát legalább a Moszkván, az óra alatt.
252.4. Ceterum, censeo: Július 26.! Készüljetek!
252.4.1. Tízerelés! Újabb korszakos 444-gasztrorendezvény! Nem hal. De durva. Lesz. Program később. Napokon belül.