444.hu, 2025. június 20.
UJ PÉTER
251.0.1. Szilágyi Ákos író-költő-esztéta-filozófus-műfordító-filológus-ruszista-ikonográfus-szerkesztő-teológus-rendszerváltóértelmiségi-politológus egyszercsak (térült-fordult, és) 75 éves lett. A szinte puccsszerűen bekövetkezett esemény oly mértékben sokkolta a rendkívül sokoldalú (röneszansz polisztirol) alkotó barátait, ismerőseit, pályatársait, hogy legott születésnapi antológia készítését határozták el. Zavarodottságukat mi sem mutatja jobban, mint hogy engemet is fölkértek, írjak valamit a valahová.
Pedig nekem aztán mekszimum annyi közöm van a szerteágazó munkásságú ünnepelthöz, hogy (többnyire ebben a hírlevélben) elég gyakran idéztem könyveit és cikkeit az orosz és a magyar illiberalizmus állapotáról, miután ugye rádöbbentem (döbbenet!), hogy Szilágyi évekkel (némely esetben akár egy évtizeddel) a sajtóban feleselő politológusok, elemzők, publicisták előtt meglátta, megsejtette, megjósolta a legfontosabb trendeket. Az idézgetések mellett két hosszú beszélgetést (hülye kérdésekkel meg-megzavart Szilágyi-monológok) is készítettem, illetve a Poszt Petőfi-verseskötet apropóján méretes cikkben fejtegetettem az én Szilágyi-élményeimet.
251.0.2. Tehát, az alábbiakban következik a születésnapi kötetbe írt akármicsodám. (A kötet maga egyébként teljesen frí letölthető ám.) A cím Andrej Tarkovszkíj Szolarisz című filmjére utal, ahogy alatta az idézet is abból való. Merthogy Szilágyi Tarkovszkíjról is írt már könyvet, Kovács András Bálinttal trióban.
251.0.3. A kötet – mármint a születésnapi antológia, nem a Tarkovszkij- – további, bár eléggé közvetett 444-es vonatkozása, hogy Ács Dániel kollégám – vagy talán mondhatom: barátom – édesapja, Ács Pál irodalomtörténész is írt bele egy nagyon érdekes tanulmányt arról, hogy hogyan vált Puskin költészete az orosz birodalmi ideológia támaszává, illetve, hogy mennyire lengyelellenesek valójában az orosz költő lengyelellenesnek tartott versei.
251.1. A degenerált szolarisztika kátyújából kivezető úton
– ojságczikk–
251.1.0. „Szeretném, ha jól értene: az a véleményem, hogy a szolarisztikát éppen a felelőtlen fantáziálgatások juttatták kátyúba. Engem csak a tények érdekelnek.” (Krisz Kelvin, fiktív űrpszichiáter)
251.1.1. A tények pedig makacs dolgok – tartotta állítólag minden idők legnagyobbabb hatású georgiai származású politikusa, Zsugás Vili, de az is lehet, hogy csak az a drága jó Virág elvtárs originálta az anekdotikus szentenciát, lényegileg édestökmindegy, egyébként is eljárt már fölötte az idő vasfoga, ami (amely) bele is törött ebbe a nehéz dióba: lépten-nyomon, úton-útfélen, kézen-közön látjuk-halljuk, tapasztaljuk, hogy a tények, ezek a mi manapsági tényeink legalábbis, egyáltalán nem olyan makacsak. (Makacsok?)
Persze, azt sem zárhatjuk ki, sőt, tulajdonképpen elég valószínűnek tűnik, hogy az idézett georgiai, ha ugyan egyáltalán mondott valaha ilyesmit, tréfált csupán, ironizált, állítólag remek humorérzéke volt („Hogy vagyunk, hogy vagyunk?” – vagy az sem ő volt, hanem legjobb magyar tanítványa?, francba a tényekkel!), eképpen tehát nagyon finoman szőtt posztmodern pszeudometaszatíra, hogy a georgiai szellemiségét az élet számos területén, különösképpen a hatalmi kérdésekben, demokráciafölfogásában irányadónak tekintő közorbáni kertévé, a TV2 (népi nevén: Phenjan 2) Tényeknek nevezi makacsnak talán makacs, de tényszerűnek tán még belsős viccelődésekben is csak óvatosan csúfolható műsorát.
251.1.2. Másrészt, pont a fent idézett Krisz Kelvintől tudjuk, hogy a szolarisztika degenerálódik, ami persze nem nagy meglepetés, rengeteg minden degenerálódik, amiből adódhatna akár, hogy „szolarisztika=rengeteg minden” (ergo: kátyúba vagyunk jutva; és tényleg!), ami messze nem akkora értelmetlenség, mint amekkorának elsőre tűnik.
Degenerálódó szolarisztikánk közepette, nyakig a kátyúban, a (makacs) tények iránti rendíthetetlen érdeklődéstől hajtva – az újságíró, legalábbis az én ósdi, degenerálódó, degradálódó és delíriumos fölfogásomban mégiscsak Krisz Kelvin-szerű (kelvinista) alak volna – akadtam bele, véletlenül, Szilágyi Ákosba, a tények iránt szintén makacsul érdeklődő íróba. Azaz, pontosítsunk: Szilágyi Ákosba, az újságíróba akadtam bele.
251.1.3. Szilágyi Ákossal, az íróval, író-költő-műfordítóval valahogy éppen elkerültük egymást. Utólag rekonstruálom, hogy a nyolcvanas évek végének eltökélt kortársirodalom-fogyasztó (sőt: kortárslíra-fogyasztó!) gimnazistájaként, eminens JAK-füzetek-vásárlóként, Beatrice-rajongóként (Fölöspéldány és a budaörsi koncert, amin még nem lehettem ott, mert tíz éves voltam, és csak három évvel később, amikor a Beatrice már föloszlott, lettem rajongó) mindig csak milliméterekre kerültem el, de valahogy elkerültem.
251.1.4. Aztán egyszercsak szembejött az uszodában.
Ha makacsul ragaszkodni kívánunk a tényekhez, nem maga Szilágyi Ákos jött szembe, hanem Vajda Péter, volt kolléga (újságíró), akkor éppen a lányom informatikatanára a budaörsi gimnáziumban, és az egyik három-négy mondatos uszodai beszélgetésben – vízbeugrás előtt, zuhany után – mondta, hogy ő szerkeszti a szilagyiakos.hu-t, és nézzek rá, mert letölthető több könyv is, cikkek, sok Oroszországról szóló írás.
251.1.5. És Oroszországban meg környékén akkor már, ahogy mondani szokás, állt a bál, oké, persze, mikor nem állt, áll 1547 óta minimum, szóval kulminálódott a helyzet (mikor nem kulminálódótt?, etc.), akármit is jelentsen ez, és nekem, mint a makacs tények fáradhatatlan, ám málenkíj robotosának, égető szükségem volt oroszszakértelemre, oroszszaktudásra, orosz (makacs) tényekre, képbe kellett kerülnöm, pótolni a (fájó) hiányokat. Úgyhogy olvasgatni kezdtem a szilagyiakos.hu tartalmát, a legfrissebb orosz témájú könyvvel kezdtem, a Túlirányított demokráciával, meg közben azért ránéztem a rövidebb cikkekre, esszékre, interjúkra.
És már sínen voltam, mint József Attila.
Estem egyik ámulatból a másikba. Nem is az ámulat a legjobb szó ide, hanem – döbbenet! – talán a döbbenet. (Ez…, ez a nyomorult döbbenet, nincs még egy szó talán, amely iránt ilyen szenvedélyes gyűlöletet éreznék, a legelkoptatottabb bombasztikussággenerátor, a bulvárklikbéjt mélypontya. És most mégis:) Döbbenet. Az ült ki az arcomra. Költözött a szívembe. Lett úrrá rajtam. Hogy ottan meg volt, kérem, írva, évekkel a bekövetkezések bekövetkezte előtt a mi kis magyar illiberális, szuverén, identitárius sorsunk is, cakompakk. De szinte szó szerint.
És akkor még jöttek hozzá a régi cikkek, Népszabadságból, innen-onnan, a döbbenet egyre fokozódott.
251.1.6. Szilágyi Ákost ki is neveztem legott váteszemnek. („Ha nincs eszed, legyen váteszed!” alapon, nyilván.)
És itt már ismételni vagyok kénytelen magamat, mert ezt a váteszezést a legutóbbi Posztpetőfi-kötet apropóján kifejtegettem. Hát hol is váteszezhetne máshol az ember, ha nem Petőfi valamely szövegkörnyezetében? Nem tudom, hogy itt illik-e vagy ha illik, mennyit önismételni, úgyhogy csak jelzésszerűen jelezném. Tehát a váteszezésre alapos okom volt. Tetszett volna nem telibe találni annyi mindent.
Most mégis, mi a frászt lehetne mondani arra, aki már 2008-ban, amikor még maga Orbán Viktor sem gondolta tán egész komolyan, megírta, szájunkba rágta, orrunkra kötötte, hogy illiberális korszak előtt állunk? (Mink meg néztünk, mint bornyú az új kapura.) 2014-ben megírta, hogy választásos autokráciában élünk, amit az ellenzéki poltikusok, elemzők, politológusok többsége még 2018-ban, 2022-ben, sőt 2025-ben sem. Ahogy Szilágyi szatíráiból a fiktív populista blabla (paródia) konkrét fordulatai kerülnek bele a nonfiktív populisták blabláiba újra és újra. (Folytatólag.) A Wagner-puccsot meg a condottierókat nem is merem már. (Emlegetett cikkben – hírlevében – jó három flekken át sorolom a valóra vált jóslatokat.) És csak remélni, hogy az illerális, szuveréndemokratikus, választási-autokrata rendszer copywriterei nem veszik hétről hétre az Élet és Irodalmat, vagy legalább nem merítenek belőle. (Kizárni mindazonáltal nem merném.)
Így van nekem saját – ugyan nem külön bejáratú – váteszom. Orákulum.
Szün.
Csillag.
251.1.7. „Az Ákos egy zseni. Ha angolul születik, most ő lenne a Baudrillard!” – súgta oda nekem egy rendezvényen az ismert szociológus, és ott helyben annyira megvettem ezt a remek bonmot-t (bonmotot), annyira telibe találta az én Boncz Géza-i ízlésemet, hogy el is határoztam, alkalom adtán ellopom, most itt lenne az alkalom, de közben kiderült, hogy az ismert szociológus évekkel ezelőtt valahol már leírta. Úgyhogy maradt az egyszerű plagizálás. Az, ellentétben a makacs tények körüli rágódással, korszerű műfaj legalább.
251.2. Kívánságműsor: Johnny Thunders a New York-i Cat Clubban, 1989 júliusában
251.2.1. Balásy Zsolt, budapesti hallgatónk az írja, megrögzött Johnny Thunders-rajongóként nap mint nap pörgeti a Youtube-ot abban a reményben, hátha fölfedez valami újabb kis futidzsot minden idők legdrogosabb és legjobb gitárosának valamelyik koncertjéről. Thunders nem egész két évvel az itt látható koncert után halt meg, túladagolásban vagy valami hasonló okból (nem pontosan tisztázott), az biztos, hogy pocsék egészségi állapotban volt évek óta, pedig nem volt még negyven, de évtizedek intenzív herionozása, piálása, kokainozása, mindenezése után nem köll csodálkozni. Viszont ennek a láthatóan nagyon rossz állapotban lévő embernek itt is – ahogy minden koncertjén, a szétcsapottság bármely fokán – úgy szól a kezében a gitár, ahogy soha senkinek.
251.3. Július 26.! Készüljetek!
251.3.1. Tízerelés! Aki akar valamit, ne csináljon programot aznapra! Részletek később. Nem lesz olcsó, de…