Magyar politika: az antigének meg az immunhiány

Jósolni nem célszerű, és a magyar választásokig – ha rendben, időben megtartják őket – még hátravan egy év. Addig akármi történhet, ki tudja, milyen kompromatok vannak eldugva a spejzban, de az uralmi eliten mégiscsak a pánik tünetei mutatkoznak. Persze lehet, hogy mindez csak a látszat, és teljesen racionális számítás van amögött, hogy a hatalmi hálózat alternatív vasakat tart a tűzben.

Az ellenzék helyében én nem bíznám el magamat. A választást egy évvel megelőző közvélemény-kutatások eredményei nem jelentenek semmi biztosat. A kormányoldalnak összehasonlíthatatlanul több az erőforrása, beleértve a fék nélküli jogalkotást, a közterületi, elektronikus és online médiafelületek zömét, az állami költségvetést és megannyi titkosszolgálatot. A választások garantáltan tisztességtelenek lesznek.

Korántsem biztos, hogy a kormányoldal veszít, sőt szerintem jobban bízik a saját győzelmében, mint nem. Az olyan aktor, aki észnél van – legyen szó akár politikáról, akár bűnözésről – mégis bebiztosítja magát kellemetlen és váratlan történések esetére. És az ilyen esemény valószínűsége közelítőleg nulláról mérhetővé nőtt, sőt már meg is történt az első lépésben.

Ráadásul több közvélemény-kutatónál nagyobb a Tisza Párt előnye, mint négy éve az ellenzéki erőké összeadva, és kevesebb a „ha”. Nincs szükség ugyanis a szétforgácsolt ellenzék pártjai között körülményes alkudozásokra, megvalósult Orbán ama terve, hogy az ellenzék viselkedjen egyetlen, könnyen célba vehető pártként. Ha az egész a mélyállam akciója – adatok híján ezt a feltevést sem lehet teljesen kizárni –, akkor is túl jól sikerült. Úgyhogy a kockázatszámításban az uralmon lévőknek figyelembe kell venniük a megváltozott feltételeket.

Az új helyzetre adott válasznak két oldala van: az egyik a lélekszakadva végrehajtott pénzmenekítés főleg vagyontárgyak megvásárlásával, romániai áramszolgáltatástól nyereségessé nem tehető, ámde jó nagy hotelekig, amik pusztán ingatlanként is sokat érnek. Meg olyan akciókkal, amikről nem is tudunk. A rossz befektetés is befektetés, pláne hogy ez nem igazi piac, és a mostani gazdasági rendszerben Orbán hálózata egyszerűen nem tud veszteséges üzletet csinálni.

A kellemetlen történésre adott másik válasz az oroszországi 2012-est idéző represszív fordulat.

Olyan, mint egy sortűz. Nincs idő felocsúdni a lövések között.

• Évtizedek után valamilyen bölcsek tanácsában bizottságban ráébredtek, hogy a Pride káros lehet a gyerekek fejlódésére, hát bejelentik, hogy mostantól nem lesz. Ha valaki mégis kimenne, azt szigorúan megbüntetik. A távolból történő arcfelismerésben mesterséges intelligenciát alkalmaznak, ami az európai uniós jog szerint elfogadhatatlan, de persze a kínai diktatúra joga szerint nem.
• A hol unalmas, hol feszült magyar–ukrán szomszédi együttélés évtizedei után a kormány hirtelen rájön, hogy Magyarország minden jelen- és jövőbeli bajának – az inflációtól kezdve a GMO kukoricán át az online bűnözésig – a rablógyilkos agresszió ellen védekező Ukrajna az okozója, éspedig Brüsszellel, a Tisza Párttal, a magyar független sajtóval stb. sokszögű összeesküvésben. Ha valaki az európai konszenzushoz közelítő véleményt mond a háborúról, az már, semmi kétség, ukrán megbízásból végzett magyarellenes ukrán propaganda.

Az ostobaságnak, a gonoszságnak vagy a paranoiának ez a mélysége pusztán nevetséges lenne, ha nem párosulna kémháborúval és például Ruszin-Szendi Romulusz megfenyegetésével.  Azért nevetséges, mert ha igaz volna, nem bizonyítana mást, mint a magyar nemzetbiztonsági apparátus politikailag elrendelt impotenciáját, amit persze fölösleges bizonyítani azok után, hogy orosz hackerek eltérítették a külügyminisztérium titkosított adatforgalmát, és magyar részről nem történt semmi.

• A történetesen orosz ihletésű 2017-es „civiltörvényt” és 2023-as szuverenitásvédelmi törvényt tovább szigorítva egyéni képviselők – hogy a kormányon lehessen jogi fogást találni –  „átláthatósági” törvényjavaslatot terjesztenek a parlament elé, szándék szerint megfosztva maradék támogatásuk nagy részétől a független médiát és a független civilszervezeteket. Közben csak úgy mellesleg bevezetik a cenzúrát és (szedje a sátorfáját a szuverenitásunkat mégező nyugati tőke, ha nem ilyenhez szokott) semmibe veszik a banktitok intézményét. Amennyiben megvalósul a terv. A magyarokkal nem kell törődni ilyenkor, működik a Niemöller-paradigma, s egy kis antikapitalista és nacionalista demagógiával bármilyen megaláztatást könnyen el lehet adni a választások megnyeréséhez szükséges százaléknak.

Aztán valaki gyorsan rájön, hogy ez sem elég – hát nem gondolták át elég jól a törvényjavaslatot?  –, és eszébe jut, hogy a személyi jövedelemadóból május 20-ig, azaz múlt időben civil szervezeteknek felajánlott 1 százalékokat már az idén egy állam által alapított alapítvány számlájára kéne téríteni, ha az illető civil szervezet augusztus 1-ig felkerül a SzuVéHá indexlistájára. Ez még a szentkoronai nemköztársaság ún. Alaptörvényével is érdes viszonyban lenne, nem beszélve  tulajdon szentségéről és a visszamenőleges hatály tilalmáról, de az ötlet maga érdekes.

Újabb felvonás: bejelentik, hogy a törvény elfogadását a „társadalmi szervezetekkel” folytatott vita után (kikről van szó? gondolom, nem azokról, akiket a törvény célba vesz) elhalasztják őszre. Nem vagyok olyan okos és jólértesült, hogy pontosan lássam a halasztás okát vagy célját, csak azt látom, ami megtörtént és történik: éreztették a valódi civilszervezekkel és a független médiával, hogy bármit  megtehetnek velük; folyamatban a fagyasztó hatás; a tiltakozók kicsit lecsöndesedtek, a SzuVéHában pedig addig is írják a bűnlajstromokat.

• Az ellenzékre szavazó Budapest elleni bosszúhadjárat keretében az amúgy is kiéheztetett, normatív bevételek nélküli főváros számlájáról inkasszálnak tízmilliárd forintot, „végveszélybe sodorva Budapest működését”. A főváros – ahol 1,3 millió választópolgár életét keserítenék meg – bírósághoz fordul, holnap vagy holnapután hétfőn vagy kedden megint eszébe jut valami a főnöki stábnak. Hirtelen. Valami, amitől megfakul az eddigi szadista kiszúrások emléke.

Ha megpróbálunk belehelyezkedni az állami vezérkar nézőpontjába, az új kiszúrásokat nem indokolja semmilyen változás a kiszemelt ellenségek viselkedésében, sem a vezérkar hozzájuk fűződő viszonyában. A melegek és az ukránok ellen hosszú évek óta megy az erőszakos propaganda. A központosított politikai hatalom 2010 óta a legváltozatosabb eszközökkel igyekszik megfojtani a civil szerveződést meg a független médiát, ugyancsak 2010 óta azt tesz az önkormányzatokkal, amit akar, és 2019 óta külön gyilkolja Budapestet.

Nem, ezt a hirtelen durvulást csak egyvalami indokolja: hogy javítsák a hatalmon maradás esélyét. Bármi áron. Konkrétan: javítsák a választások megnyerésének esélyét.

A vélhető cél: Gazdasági-szociális válság idején rákényszeríteni a valóságról tájékoztatni akaró független médiát és a valóságot feltáró, azzal szembesítő civilszervezeteket, hogy hallgassanak, sőt lehúzzák a redőnyt. Lehetőleg még mielőtt elkezdődik a kampány. Akkor is, ha ennek az ára olyan egyetemesen és történelmileg elismert alapjogok széttaposása, mint a sajtószabadság és az egyesülési szabadság.

Levenni a tábláról vagy fenyegetéssel megbénítani az ellenzék kulcsfiguráit akkor is, ha ennek az az ára, hogy Magyarországot átsorolják a nem szabad országok közé, s kiközösítik a nyugati szövetségi rendszerből.

És lehet sokaknak elfogadhatatlan a cinizmus, de mivel cinikus emberekről van szó, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a Pride beitltásának sem a Pride betitása a közvetlen célja, hanem ez is politikai eszköz. G. Fodor Gábor klasszikus megfogalmazásában: politikai termék.

Mint minden emberi populációban, a magyar uralmi elitben is feltehetőleg számottevő a saját nemükhöz vonzódók kisebbsége. Csak mint minden ideológiai vonatkozású témát, a rendszer ezt is használja, részben a saját melegeinek „fogására”, hogy szemrebbenés nélkül, sőt szenvedéllyel mondjanak elemi erkölccsel és józan ésszel ellenkező dolgokat; részben a tömegek hergelésére; és igen, kezdettől, a 2011-es Alaptörvény kihirdetése óta figyelemelterelésre.

Azazhogy a reflexív irányítás részeként, hogy ezzel foglalkozzanak a külföldi kritikusok, különös tekintettel az Európai Parlamentre. Azzal, hogy a rendszer nem tart be egy sor olyan szabályt, aminek a tiszteletben tartásáról konszenzus van az unióban. Nem azzal, hogy a rendszer maga nem demokrácia, s így az unió immunrendszere hibás, hiszen nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a vizsgán átment tagállam visszacsúszhat a zsarnokságba.

Összefoglalva: a represszív fordulat nem úgy hat, mint egy fordulat. A szabadság lemorzsolása folytatódik. Idehaza sokan tiltakoznak, hol bátran, hol bátortalanul, hol kreatívan, hol unalmasan, de nem elegen. Brüsszel és nem kevés tagállam kormánya undorodik és háborog, de nem történik semmi, amitől a Várszínház megijedne. Magyarország abnormális hatalmi viszonyai változatlanok maradnak.

Lehetne másképp? Erről a folytatásban.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.