Egy gyilkosság állította örökre a demokrácia mellé

Thomas Mann korának egyik, vagy a legnagyobb hatású írója volt. Settembrini, Naphta, Cippola, Leverkühn, József, Aschenbach és Kröger – kis- és nagyregényei alakjainak elhíresült mondatai mélyen beépültek a világ szellemi életébe. Súlyos konfliktusok kísérték végig az életét. Magyarországon volt olyan is, hogy átkozták, de kiadták, és olyan is, hogy magasztalták, de nem adták ki.

Id. Thomas Mann és félig brazil származású felesége, Julia da Silva-Bruhns nászából öt írót nyert a német és a világirodalom. Két gyermekük, Heinrich és Thomas, három – Thomastól való – unokájuk, Erika, Klaus és Golo lett ismert szépíróként (plusz Elisabeth köz- és szakíróként, Michael irodalomtudósként). A Ronda tanár úrtól (Heinrich) a Mefisztóig (Klaus) jó néhány fontos mű fűződik Thomas Mann rokonainak a nevéhez.

A Mann család Lübeckben élt és nagyon jól élt. Itt született és itt gyerekeskedett Thomas és Heinrich. Ebben a tehetős Hansa-kikötővárosban munkálkodott terménykereskedőként és városi pénzügyminiszterként az apjuk.

Thomas lusta diák volt, az iskolai tananyag nemigen érdekelte. Tanulás helyett inkább olvasott és írt. Már 14 éves korában „lírikus-dramatikus költőként” írta alá a levelét.

16 éves volt, amikor apját elvitte a rák. Id. Thomas Mann úgy végrendelkezett, hogy örökösei adják el a családi vállalatot, a házat, és annak kamataiból éljenek. Ezt tették.

Thomas már 18 éves korában publikált a Der Frühlingsturm című újságban, de az érettségiig nem jutott el. 19 évesen éretlenül hagyta ott a gimnáziumot, és a családja után költözött Münchenbe.

Gyámja ráparancsolt, hogy válasszon valamilyen rendes, polgári foglalkozást. Egy biztosítótársaság irodájában ölte az unalom. Nem bírta sokáig. Beiratkozott a Müncheni Műszaki Főiskolára, de ott is csak lézengett.

21 évesen elérte a nagykorúságot, szép havi jövedelme lett az apai vagyonból. Akkor otthagyta a főiskolát is, és úgy döntött, főfoglalkozású író lesz.

Heinrich kiadott egy lapot Das Zwanzigste Jahrhundert – Blätter für die deutsche Art und Wohlfahrt (A 20. század – Lapok a német művészetért és jólétért) címmel. Ebbe az öccse is beledolgozott. Népies – völkisch – lapocska volt ez, antiszemita stichhel. A Mann testvérek nem nagyon emlegették pályájuknak ezt az epizódját. Nem voltak büszkék rá.

A két testvér együtt fedezte fel Rómát. Thomas itt kezdte írni első regényét, A Buddenbrook házat.

Ez a regény egy képzelt család, az erejét vesztő patrícius-polgárság hanyatlástörténete, amelybe sok személy, esemény, történet beépült, amelyet az író Lübeck életéből ismert. Az 1901-ben kiadott regényt Lübeckben úgy olvasták, hogy igyekeztek valós személyekkel azonosítani a regény szereplőit. Egy lübecki könyvkereskedő úgy lendítette fel a forgalmát, hogy „dekódoló listát” is adott a regényhez.

Thomas Mann fiatal fiúkhoz kötődő, homoszexuális vonzalmairól életében és életművéből is tudni lehetett, de az 1975-ben – kívánsága szerint csak születésének századik évfordulója után – kiadott naplójában ez már kendőzetlenül meg is jelenik.

Nem is voltak kapcsolatai nőkkel egészen 29 éves koráig, amikor megkérte Katharina (Katia) Pringsheim kezét. Mann a szabályos, polgári élet mellett döntött, amely heteroszexuális házasság keretében zajlik, és zajlott is, amire a házaspár hat, 1905 és 1919 között született gyermeke a bizonyság.

Nősülése után megsemmisítette annak a félkész regénynek a kéziratát, amely a Paul Ehrenberg festőművésszel folytatott szerelmi viszonyáról szólt.

1904-ben jelenik meg az első érdemi cikk Thomas Mannról a magyar sajtóban.

Képzeljünk el egy magyar nyelvű napilapot, amely a címlapján hoz tárcát egy ismeretlen német író regényéről, amely még nem is olvasható (és 1921-ig nem is lesz olvasható) magyarul (Budapesti Napló, 1904. március 16.)! Nem, ilyet ma már elképzelni sem tudunk.

1912-ben Katiát tuberkulózisra utaló tünetekkel egy davosi szanatóriumba küldték az orvosai. A felesége révén ismerte meg Thomas Mann azt a szanatóriumi világot, amely A varázshegyben megjelenik. Már ekkor belekezdett a regénybe, de még az első világháború első időszakában félbehagyta, ami nagy szerencséje a világirodalomnak, mert a világháború végére az író világképe alaposan megváltozott. E változás nélkül A varázshegy nem is hasonlíthatna arra a regényre, amelyet ismerünk.

1914-ben a német írótársadalom háborúpárti és háborúellenes táborra szakadt szét. Thomas a háborúpárti, Heinrich a háborúellenes táborhoz tartozott. A testvérek viszonya, amely már korábban megromlott, ekkor még inkább elmérgesedett.

Az ekkori, harciasan nacionalista nézeteit Thomas Mann az Egy apolitikus ember elmélkedései című könyvében fejtette ki. Az volt a véleménye, hogy a háborút „a nemzetközi illuminátusság, a szabadkőműves világpáholy” robbantotta ki. A „civilizáció” támadt rá Németországra, hogy rákényszerítse a demokrácia normáit, holott a demokrácia és egyáltalán a politika maga „idegen a német természettől és mérgezően hat rá”. A politikai demokrácia képviselői harcolnak „állami berendezkedésünk ellen, lelki militarizmusunk, a rend, a tekintély és kötelesség szelleme ellen”. A demokrácia nem jelent mást, mint „a többség erőszakos uralmát a kisebbség fölött, tehát a valószínűleg ostobákét a valószínűleg okosabbak fölött”. Németországnak nem ez kell, hanem „katonás kormányzat”, „egy olyan vezér uralma alatt, aki a német fajtájú Nagy Ember vonásait viseli”.

Aki ekkor – és máskor – így gondolkodott Németországban, szinte automatikusan antiszemita is volt. Mann nem volt az. Egy rossz szó nem esik ebben a könyvben a zsidókról, de esik sok jó szó az antiszemiták szellemi vezéréről, Houston Stewart Chamberlainről, csak éppen nem a zsidókkal kapcsolatban. Mann tehát ekkor nem volt antiszemita, de nem is volt érzékeny az antiszemitizmusra.

A háború vége felé már egészen másképp gondolkodott. Sokan voltak, akik egészen másképp vélekedtek a háborúról és a világról a Nagy Háború végén, mint az elején.

Ez az elmélkedő könyv a háború elejétől 1917-18 fordulójáig íródott, és csak néhány nappal a háború vége előtt jelent meg. Akkor már Mann hajlott rá, hogy visszavonja a kéziratot, de addig vacillált, amíg már késő volt. Felsóhajtott: „Isten így akarta!” És jól akarta, mert fontos tudnunk, hogy a háború kirobbanásának tragédiáját és az ahhoz vezető utat a legnagyobb erővel megjelenítő könyv, A varázshegy milyen pálfordulás után íródott.

A háború utáni zűrzavar Mann fejében is benne volt. Végérvényesen és szenvedélyesen csak Rathenau külügyminiszter meggyilkolása után állt a demokratikus köztársaság mellé 1922 nyarán. Akkor békült ki Heinrichhel is. A német köztársaságról című beszédében kifejti, hogy humanizmus és demokrácia egyet jelentenek, és az ember kötelessége a humanizmus és a demokrácia melletti kiállás.

A varázshegy első részét a felvilágosodás embere, Settembrini uralja, aztán a második részben megjelenik a totalitárius terror fenomenális ideológusa, Naphta és lehengerli őt.

A regény végén a legázolt, naiv és könnyelmű aufklärista Settembrini átöleli Hans Castorpot, küldi őt harcolni a hazájáért, és ő is megy harcra tüzelni Castorp hazája ellen a maga népét, hogy a szerető szívek legyilkolják egymást. „Vajon a halálnak ebből a világraszóló ünnepéből, a borús esteli eget körös-körül pirosra festő gonosz, lázas tűzvészből is feltámad egykor a szeretet?” Ez a kérdés zárja a regényt.

A Varázshegy gyorsan meghódította Európát. A megjelenése után egy évvel, 1925-ben már magyarul is megjelent. Thomas Mann ettől kezdve a Nobel-díj várományosának számított. Ő 1927-re várta a Nobel-díját, amit 1929-ben kapott meg, de nem volt maradéktalanul boldog, mert az indoklásban A Buddenbrook házat emelték ki, ami három évtizeddel korábban írt, és A varázsheggyel ellentétben egyáltalán nem számíthatott az életmű csúcspontjának. Ezt valószínűleg a Nobel-díj bizottság befolyásos szakértője, Fredrik Böök irodalomtudós intézte így, aki nem kedvelte és több írásában is bírálta A varázshegyet.

A varázshegy utáni hosszú időszak a József és testvérei négy részének megírásáról szólt. Mann bejárta az ószövetségi történet helyszíneit, Palesztinát és Egyiptomot.

A regényfolyam első bekezdése közismert: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Az utolsó mondata már kevésbé, pedig az árulkodik az írónak az Istenhez való viszonyáról: „És így végződik a szép történet és istenkitalálás Józsefről és testvéreiről.”

Figyelmeztették Thomas Mannt, hogy jól tenné, ha a Nobel-díjjal megszaporodott vagyonát, a befektetéseit jelentős részben külföldön tartaná, mert ki tudja, mi lesz Németországban. Ő azonban nem hallgatott a jó tanácsra, mert nem tudta elképzelni, hogy a nácik hatalomra juthatnak.

1933 februárjában külföldi útra indult a Mann házaspár, és már nem tértek vissza Németországba.

Utolsó németországi fellépésével is vihart kavart. A Richard Wagner szenvedése és nagysága című remekmívű esszéjét olvasta fel Münchenben, aztán már külföldön, Amszterdamban, Brüsszelben, Párizsban. Akkor ünnepelte az éppen náci uralom alá vetődő Németország Wagner halálának ötvenedik évfordulóját. Wagnert a náci eszmék előfutáraként üdvözölték, Wagner diadalának állítva be a nácik diadalát. Thomas Mann esszéje – részben – arról szólt, hogy „Wagner győzedelmes műve nem elméletének, csak önmagának igazolása”. Őt, aki kamaszkorától rajongott Wagner művészetéért, a zeneszerző elmélete mindig hidegen hagyta, s nem hiszi, hogy „akadt egyáltalán, aki komolyan vette valaha”. Még azt is megjegyezte, hogy Wagnert 1933-ban minden bizonnyal kultúrbolseviknak kiáltanák ki.

Mann esszéjét számos neves értelmiségi mellett Richard Strauss is elítélte.

A Mann házaspár Dél-Franciaországban, majd Svájcban telepedett le. A világhírű, világszerte kiadott és olvasott írót nem fenyegette a szegénység, de a Németországban maradt vagyonát elkobozták, és 1936 decemberében a német állampolgárságától is megfosztották, egyebek között felesége zsidó származására hivatkozva.

Pár héttel később egy Fleischmann nevű, Prosecben élő gyáros kezdeményezésére csehszlovák állampolgárságot kapott, amit örömmel elfogadott. Nem tudhatta, hogy nemsokára már Csehszlovákia sem lesz.

Mann Csehszlovákiába utazott, átvette az állampolgársági iratait, kétórás audiencián fogadta őt Benes elnök. Interjút adott Prágában, amelyből a Népszava (1937. január 14.) ezt idézte: „A humanizmus nem húzódhatik szellemi felsőbbrendűségének és erkölcsi magasságának tudata mögé, nem engedheti át a területet a barbárságnak és harsány toroknak és kemény ökölnek. Küzdenie kell a maga szellemi és erkölcsi ideáljaiért, mert ez a kor a humanizmus döntő küzdelmének kora.” Ekkoriban Mann azt hirdette, hogy a humanizmusnak meg kell találnia a férfiasságát, a harcos erejét.

Az író Prágából egy napra Budapestre utazott, aztán már ment is tovább Bécsbe. Mindkét helyen felolvasást tartott. Budapesten már több nagy sikerű felolvasóestje volt az elmúlt években. Ezúttal a Szép Szó hívta meg, Ignotus Pál és József Attila lapja, és mint mindig, Hatvany Lajos báró látta vendégül.

A Magyar Színházban tartották meg a felolvasást nagy sikerrel, tüntető tapsviharral 1937. január 13-án este nyolc órakor. Ignotus Pál tartotta a bevezető előadást. József Attila készült elszavalni erre az alkalomra írt ódáját, a Thomas Mann üdvözlését. A verset előírás szerint bemutatták a rendőrség államrendészeti osztályának, ahol azt nem tartották alkalmasnak arra, hogy egy politikamentesnek bejelentett eseményen felolvassák, mivel a vers nem politikamentes.

Kétségtelen, hogy politikamentes eseményre kértek engedélyt. Kétségtelen, hogy a vers nem politikamentes. A szörnyállamok iszonyatával, a ránk uszuló ordas eszmékkel nehéz is lenne azt politikamentesnek eladni. Demokratikus országban persze az államrendőrségnek nincs köze hozzá, hogy egy esemény politikamentes-e vagy sem, de Magyarország nem volt demokratikus ország.

A verset magát nem tiltották be. Az megjelent a Szép Szó következő számában. A betiltást elítélő nyilatkozatokat, Fejtő Ferenc erről szóló cikkét is olvasni lehetett a lapokban. Mann a Népszava (1937. január 14.) szerint „nagy köszönettel és hálával vette a kitűnő fiatal költő szándékát, hogy versét, amelyet részére németre is lefordítottak, üdvözlésképpen fölolvassa. Nem akar a betiltás fölött kritikát gyakorolni, csupán őszinte, sajnálatát fejezi ki, hogy a közönség nem hallhatta a szép költeményt.”

Thomas Mannra nem lehetett ráfogni, hogy az esemény politikamentességét ne tartotta volna tiszteletben. Készülő kisregényének, a Lotte Weimarbannak az első fejezetéből olvasta fel Lotte és bőbeszédű, túlbuzgó szobapincér parodisztikus párbeszédét, amelyben azért szintén vannak áthallások: „Azonnal, Madame – készségeskedett a pincér. – Csak még egy kis formaság lenne hátra. Esedezve kérjük, kegyeskedjék ezt a pár rovatot kitölteni. Nem mitőlünk ered a pedantéria, hanem a magas rendőrhatóságtól. Az, hiába, nem bújhat ki a bőréből. Öröklődnek a törvényes előírások, mondhatnám, mint valami elpusztíthatatlan betegség. Szabadna megkérnem erre a különös jóságra és szívességre?”

A második világháború éveiben az akkor már Amerikában élő írót a magyarországi sajtóban is érték támadások.

Például: „hány költő, író és művész nyögte és nyögi még ma is a vegyes házasság keserűen kegyetlen, egykor még érdekesnek számító jármát! Thomas Mann például, Európánk egyik legjelentősebb élő írója vajjon elindult volna-e valaha azon a végzetes és borzasztó úton, a fajmegtagadás és fajárulás útján, ha mondjuk nem zsidó nőt vesz feleségül?” (Magyarság, 1944. április 23.) „több mint gyanús az a csöpögő humanizmus, amely a demokraták táborában járványszerűen elharapódzott. Kifelé oszthatatlan világról beszélnek, Atlantic Chartát írnak alá. Közben a fő-fő humanista Thomas Mann vértengert ígér hazájának Németországnak.” (Magyarság, 1944. április 23.)

Volt olyan cikk is, amelyben Heinrich Mannt Thomas Mann félzsidó fiaként emlegették.

Persze a másik oldalról is érték támadások az írót. Bertold Brecht például „a burzsoázia kormányzathű bérírójának” nevezte.

A Magyarság munkatársa a „vértenger ígéretével” azokra a beszédekre célzott, amelyeket a BBC Németország felé sugárzott, német nyelvű adásában mondott el Mann, s amelyekben Németország elkerülhetetlen vereségéről beszélt. E beszédek egyikében, 1945. január 14-én ezzel fordult a német hallgatósághoz: „Bárcsak vége lenne már ennek a háborúnak! Bárcsak eltávolíttatnának azok a szörnyű emberek, akik Németországot ide juttatták, hogy aztán hozzákezdhessünk gondolkodni egy új élet megindításán, a belső és külső romok eltakarításán, az újjáépítésen, a többi néppel történő értelmes kiegyezésen és a velük való méltó együttélésen! – Ez az, amit szeretnétek? Ez a ti vágyatokat is kifejezi? Úgy hiszem. Elegetek van a halálból, a rombolásból, a káoszból, még ha korábban titokban talán vágytatok is rá. Rendet akartok és életet, egy új életrendet, bármilyen nehezen és sötéten is alakulnak majd a következő évek.”

A magyarországi sajtóban egészen a német megszállásig pozitív cikkek is megjelenhettek Thomas Mannról, és a műveit is kiadták, forgalmazták.

1947-re készült el Mann a Doktor Faustusszal, amelyben az alkotó művész létezésmódjának drámáját bontja ki, és Serenus Zeitbloom alakjában önmaga paródiáját is megírja. Zeitbloom egyszerre paródia és szócső. Kulcsmondatokat fogalmaz meg. „Hadd iktassak ide egy őszinte szót, mely napjaink tapasztalatából fakad. A felvilágosodás híve számára a ‘nép’ szó és fogalom mindig valamely archaikus-aggasztó árnyalatot foglal magába, az ilyen ember tudja, hogy a tömeget elég ‘nép’-nek szólítani, ha valaki haladásellenes gonoszságra akarja felbujtani. Mi minden nem történt a szemünk láttára, vagy talán éppen nem a szemünk láttára, a ‘nép’ nevében, ami sosem történhetett volna meg Isten nevében, az emberiség nevében, a jog nevében!”

És még egy fontos mondat a regényből: „Az abszolút értékekbe vetett hit, bármily illuzórikus is, szerintem életfeltétel.”

A világháború utáni évek Németországában Thomas Mann nem volt túlságosan népszerű. Nem javította a viszonyt azt sem, hogy abban az írásában, amelyben megindokolja, miért nem tér vissza Németországba, a németek kollektív felelősségét taglalja. Elvileg helytelenül, de a korabeli korszellemnek megfelelően. Ellátogatott többször Németországba, a szovjet övezetbe is, de a hazaköltözést kizárta.

A Doktor Faustus kritikai visszhangja sem volt kedvező Németországban.

Kellett hozzá pár év, hogy Németország megbéküljön nagy írójával.

Thomas Mann-nak a McCarthy-kurzusban az Egyesült Államokban sem volt maradása. A képviselőházban Sztálin és társai legelszántabb védőinek egyikeként emlegették. 1952-ben visszatért Svájcba.

Magyarországon 1949-ben abbamaradt Mann műveinek a kiadása, és 1955-ig nem is jelent meg tőle semmi. Pedig nem átkozták ki, az egyik legnagyobb élő íróként emlegették. Veregették a vállát, amiért kiáll a béke ügye mellett, Németország egyesítését szorgalmazza és szigorúan bírálja a mccarthyzmus Amerikáját. Még azt is megírták, hogy az NDK-ben kiadták befejezetlen regényét, az Egy szélhámos vallomásait. Csak éppen nálunk nem adták ki. Sem azt, sem mást.

Íróként való magyarországi feltámadásáról pedig már nemigen szerezhetett tudomást, mert 1955 augusztusában, életének 81. évében egy sikertelenül kezelt trombózis megölte.