Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 23. szám, 2025. június 6.
SZÉKY JÁNOS
2006. szeptember 18-án, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után Sólyom László köztársasági elnök így nyilatkozott kamerák előtt: „A tegnapi hír morális válságot okozott Magyarországon.” Tizenhárom nappal később pedig: „Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították”, bár a tévéostromot, az erőszakos megmozdulásokat a leghatározottabban elítélte. Amiként Gyurcsány Ferencet is: „A demokráciába vetett bizalmat ásta alá.” De – fűzte hozzá Sólyom, az enyémnél fennköltebb fogalmazásban – neki semmilyen közjogi felhatalmazása nincs a miniszterelnök leváltására. A miniszterelnök a parlamentnek felelős, és „az országgyűlés dönt a miniszterelnök személye felől”. Szijjártó Péter Fidesz-szóvivő mélyen egyetértett vele: „a morális, erkölcsi és politikai válságért a miniszterelnök felelős”, és természetesen mennie kell.
Meg lehetne tán kérdezni a jogtudós-politikust emléke iránti illő tisztelettel, hogyan állapította meg az országos morális válság tényét, s hogy ezt csakugyan az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése okozta – nem véletlenül fordítva történt-e, s a hazugság, annak bevallása meg a titokban tartásra tett kísérlet volt már önmagában válságtünet? Ám a lényeg mégiscsak az, hogy az akkori államfőnek volt erkölcsi mércéje és politikusi felelősségtudata, valamint fontosnak tartotta a demokráciát.
Morális válság ma már egyáltalán nem lehetséges, amennyiben az ország túl van a válságon, és a morál nem szempont többé, nincs, gyakorlatilag kitiltották a közéletből. Van helyette tűzoltócső-propaganda: hazugságok és aljasságok vég nélküli ismétlése minden létező kommunikációs csatornán, elsöprő hangerővel, az adófizetők lehülyítése a saját pénzükből. Ebben a rendszerben nem a miniszterelnök felelős a parlamentnek – még formálisan sem –, hanem a parlament felel őneki. Nem az országgyűlés dönt a miniszterelnök személyéről, hanem a miniszterelnök az országgyűlési képviselőkről, s ha valamelyik ellenzéki képviselő ellenzéki módra mer viselkedni, azt a miniszterelnök parlamenti komisszárja szénné bírságolja. A törvényhozás a végrehajtó hatalom hajtószíja, de különben sincs túl nagy szükség rá, mert a kétharmad birtokában a vészhelyzetet s így a rendeleti kormányzást a végtelenségig meg lehet hosszabbítani. Jó, nem a végtelenségig, hanem csak amíg ez a kormány kimozdíthatatlan.
Ha az újkori demokrácia megjelenési formája a plurális képviseleti rendszer hatalommegosztással, akkor tömören ki lehet mondani: Magyarországon nincs demokrácia.
Mindamellett az erkölcsöt mint olyat, a tisztesség fogalmának ismeretét nem sikerült államilag kinevelni a közemberekből. Egyrészt mert ezt az ismeretcsomagot nagyjából mindenki megkapja gyerekkorában, és aztán negligálni ugyan lehet, de elfelejteni nem. Másrészt mert a kormánypropaganda éppen ezeket a bevésődéseket használja ki, amikor keresztény hagyományokról, családi értékekről, gyermekvédelemről pofázik szilajul.
Tudom, utólagos bölcsesség, de szinte szükségszerű volt, hogy tizennégy év rendíthetetlen regnálás után tavaly a politikai földcsuszamlást éppen a pedofilok hatalmi pártolásáról szóló botrány indította el. Amit finomkodva kegyelmi botránynak neveznek. Én azt hittem, korábban jön el az igazság pillanata; hogy ennyit nem lehet büntetlenül hazudni, de hát rosszul becsültem fel, mennyi „egészséges erkölcsi érzék” van a magyar választókban, vagy ahogy Hemingway mondaná, mennyire érzékeny a beépített, ütésbiztos szarjelző készülékük. Úgy látszik, a könyörtelenül harsogó „gyermekvédelmi” kampány kellett hozzá, hogy amikor kiderült a disznóság, ne csak a megrögzött kormánykritikusok háborodjanak fel, de esetleg azok közül is sokan, akik eladdig komolyan s igaznak vették a rájuk irányzott kormánypropagandát. Hogy észrevegyék a képmutatás arcátlanságát, és azt, hogy hülyére veszik őket.
Az elterjedt politikusi és publicisztikai okosság szerint „az emberekre” (azokra, akik nem politikusok, régies szóval a népre) azzal lehet hatni, ami személyesen fáj nekik. A többi elvont huncutság. A demokratikus intézményrendszer hiánya miatt nem mennek ki az utcára; mások szabadságjogainak csorbítása miatt sem tömegesen; a piacgazdaság megnyomorítása miatt végképp nem. De ha szociopaták vagy egyszerűen cinikus gazemberek a hatalom oltalmában gyermekek ellen követnek el bűnöket, azt nem lehet nyugton tűrni.
Politikatechnikai szempontból teljesen észszerű, hogy Magyar Péter azokon a témákon kívül – egészségügy, oktatás, korrupció, MÁV –, amik a közvélemény-kutatások szerint a legjobban foglalkoztatják a népet, a gyermek-„védelmi” intézményekben uralkodó állapotokat is igyekszik leleplezni. S itt az államelnök, miniszter és püspök bukásához vezető bicskeinél is förtelmesebb botrány: az óbudai javítóintézet – viszonylag befolyásos állami emberekkel jó kapcsolatot ápoló – igazgatója és bűntársa gyermeklányokat kényszerített prostitúcióra, és ezzel betegre kereste magát, míg a bejelentésekkel, feljelentésekkel senki sem törődött. A kormányoldali média hallgat, de hallgat az is, aki most a köztársasági elnök székében ül, és kevés mondanivalója van a világról a bájolgáson meg a szenteskedésen kívül. Emlékszem egy-két köztársasági elnökre, aki bírálta az aktuális miniszterelnököt. Az alkotmány adta tekintélye dr. Sulyoknak is megvolna hozzá, papíron. Ő viszont nagyon megdicséri Orbán Viktort a születésnapján mint hajóépítőt, tisztán látó kapitányt és ha kell, evezőst (vezérgályarabot?) a politika hullámzó tengerén.
Magyar Péter politikai érzékére jellemző, hogy dr. Sulyok hallgatása és másról beszélése alkalmából újra fölveti azt, ami már a 2022-es egységes ellenzék programjában is szerepelt: a közvetlen elnökválasztást. Bölcs lépés. Az állampolgári panaszokon túl végre egy lépés a demokratikus intézményrendszer – a hatalommegosztás – felé, aminek a bevezetése persze csak kétharmados többséggel lehetséges. Kérdés, hogy ha a maiak után másvalaki megkapná a kétharmadot, annak eszébe jut-e majd. Az is kellene hozzá, hogy az elnök ne legyen minden tényleges hatalomtól megfosztott díszember, hanem valamennyire politizálhasson a hatalommegosztás viszonyai közepett, mint Romániában – vagy éppen Lengyelországban. Egy országban nem attól van demokrácia ugyanis, hogy az elnök progresszív ízlés szerint jó arc, hanem például attól, hogy a végrehajtó hatalom nincs mindenestül, minden szinten és neki tetsző ideig a fennen trónoló kormányfő kezében.