Azért a víz az úr

Oda kell menni, bele kell állni! Mármint a vitákba. Ezzel a jelszóval kezdődött a Fidesz rendezvénye, ami pont úgy nézett ki, mint tizenöt éve a gyanús táplálékkiegészítőket tukmáló események, ahova értékes nyereményekkel és ingyenes buszkirándulással csábították a nyugdíjasokat.

És tulajdonképpen pontosan ez történt, csak itt maga a Fidesz az áru. Minden stimmel. Elképesztő felár: pipa. Nem működik: pipa. Többe kerül a marketing, mint a termék: ez is megvan. Roppant ellenszenves, erőn felül rikácsoló előadók: jelen. Alig van köztük, akikről ne tudná a fél ország fejből, hány százmilliót vagy milliárdot nyúltak le, és honnan. A kopasztól a lélegeztetőgépeken nyerészkedő miniszterig, a batidai gróftól a kaszinóhercegnőig. Ezzel ők is tisztában vannak, ezért most nagyon szeretnék elérni, hogy mindenki másnak kuss legyen. Hátha elfelejtik egy év alatt.

De akkor mibe fognak beleállni?

Az üres ringben lenne a legkényelmesebb, úgy bokszolni a sakkozókkal, hogy azokat fel sem engedik oda. Logikus: így nyerik a tendereket, és így szeretnék a választást is megnyerni most már, versenytárs és kihívás nélkül.

Kétségtelenül könnyebb a hatalom megtartása, ha sikerül elhallgattatni minden kritikát. Módszerrel és ürüggyel tele a történelmi padlás. Felségsértéstől az istentagadáson át a közerkölcsig. A komcsik szerették például a felforgató tevékenységet meg az aknamunkát emlegetni, és nehéz kibírni röhögés nélkül, ahogy a továbbszolgáló kommunisták ma is pont ezeket a szavakat veszik elő. Zavarni kellett a Szabad Európát, elkobozni a nyugati képregényt a határon, hajkurászni a szamizdatot, számontartani az írógépeket – és mindig volt persze jelentkező, aki vállalta a babramunkát. Volt olyan aljanép is, aki még a nyolcvanas évek végén is beállt besúgónak, hogy aztán a Szuverenitásvédelmi Hivatalban kössön ki végül.

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem váltunk rendszert, hanem a párt megválasztja Orbán Viktort első titkárnak.

De nem így történt. Akkor is volt efféle próbálkozás, szegény hülye Grósz Károly nem fogta fel, hogy az MSZMP-nek vége van. Volt minden: riogatás „anarkiával és káhosszal”, kiátkozása mindazoknak, akik „szétzilálják a szocializmus intézményrendszerét”, valamint határozott fellépés sürgetése az „ellenséges erőkkel” szemben. De körülötte a többiek már kiszámolták a maguk jövőjét, és szívesebben gondoltak a jó zsíros privatizációra, mint arra, hogy valami hamvába holt vérfürdő után ringatózzanak egy lámpavason, vagy padlógázzal meneküljenek a nagypolszkin.

Itt az a gond, hogy a jó zsíros privatizáción túl vagyunk. Azok a komcsik érdekeltek voltak a békés átmenetben, mert nem volt sok veszítenivalójuk. Kádár Magyarországán nem születtek dinasztiák. Egy-egy szép családi ház volt a legnagyobb vagyon, amit abban a rendszerben össze lehetett kaparni. Az igazi kaszálást pont a változás ígérte, és be is következett. Aztán megtörtént újra, sosem látott étvággyal, és nevezték azt nemzeti együttműködésnek.

Most nagyon is jóllakott hiénákkal állunk szemben. Ők hergelik harcba szegény nyuggereket, tízmilliárdokkal a hátuk mögött. És a változás azzal járna, hogy el kell majd számolniuk.

Ez nem a vége. Lesznek még ötleteik. És minden egyes mozdulatuk a gyengülésükről, a bukásuk közelségéről árulkodik majd.

Most a sajtó ellen vonulnak, mert tudják, hogy a valóság vállalhatatlan. Szégyen az életmódjuk, és szégyen az ország állapota. Azt akarják, hogy titokban maradjon – de nem fog. Nincs idejük már véghezvinni a tervet, csak a bűneiket szaporítják. Tudják, hogy ez Európában nem kivitelezhető, csak abban bíznak, hogy a büntetés késik vagy enyhe lesz. Az unió dolga az, hogy a büntetés elviselhetetlen legyen és gyors. Olyan brutálisan fájdalmas, hogy abból menekülni akarjon minden magyar. Még az a szerencsétlen is, amelyik most harcosnak képzeli magát, és még szédül a reflektoroktól meg a varázslatos buszkirándulástól.

Aztán majd elkezdik tekergetni a választási törvényt. Most aki nyer, az nagyon nyer. Magukra szabták, mert eddig ők nyertek. Igaz, nem olyan nagyon, mint amit gyurmáztak belőle – sosem állt mögöttük a magyarok kétharmada, pláne maga a nemzet. Most vasárnap már kicsit sem nyernének. Ezt egy darabig tagadják még, rajzoltatnak maguknak alternatív tényeket. Amikor a választási szabályokhoz nyúlnak, az lesz a beismerés: tényleg buknak, és nem tudnak fordítani.

Omlásában súlyos a légvár – mondta Orbán Viktor húsz évvel ezelőtt. Utolérte az omlás, és súlyosnak ígérkezik. Sarokba szorította magát, és most harap.

Nem kell már sokáig elviselni. De készenlétbe kell helyezni a botot, amivel az orrára csapunk, amikor előugrál harapdálni. Országos sztrájk, blokád, engedetlenség – ezekre és ezek elviselésére készen kell állni, mert ez a rendszerváltás nem olyan lesz, mint a legutóbbi. Itt bűnözők reszketnek a lopott vagyonért, és puszta jófejségből nem fogják elengedni.

A jó hír az, hogy végül mégis kénytelenek lesznek. Oltári nagy bunkók, de odáig ők is olvasták a tananyagot, hogy a víz az úr.