Kis magyar 1984

A volt lengyel igazságügyminiszter-helyettes politikai menedékjogot kapott Magyarországon, miután az ellene indított büntetőeljárást a magyar kormány – aminek semmi köze hozzá – a jogállam eltiprásának minősítette, s ennélfogva az európai körözést lesöprendő szemétségnek.

Ám ez nem elég, mert Marcin Romanowskinak az Alapjogokért Központ csinált egy komplett új agytrösztöt Magyar–Lengyel Szabadság Intézete néven. Namost Romanowskinak többek között azért kellene bíróság elé állnia hazájában, mert a Zbigniew Ziobro nevű, kissé fasisztoid volt igazságügy-miniszter/legfőbb ügyész jobbkezeként részt vett a csaknem hatszáz lengyel állampolgár lehallgatására használt Pegasus kémszoftver beszerzésében. Éspedig úgy, hogy a bűncselekmények áldozatainak megsegítésére szánt Igazságtétel Alapból vette ki a pénzt. (Ziobróról, az előző kormány démonáról még előző főügyészsége idején Pályi András írt először az ÉS-ben, fölidézvén az epizódot, amikor a műtőből bilincsben elvitt sebészprofesszornak odavetette a tévékamerák előtt: „Maga nem fog több embert megölni.” A pöcegödör és a parfőm, 2007/39., szept. 28.) Lengyelországban a Pegasus-ügyből óriási botrány lett, Magyarországon sikerült tökéletesen elkenni, Varga Judit is másba bukott bele.

A lényeg itt az, hogy ennek a figurának, akinek legfőbb politikai cselekedete az állampolgári szabadság durva korlátozására irányult, egy „szabadság”-ról elnevezett intézményt toltak a feneke alá. Tette mindezt egy olyan, „alapjogok”-ról elkeresztelt álcivil szervezet, aminek fő rendeltetése, hogy az Európában egyezményesen elfogadott alap­jo­gokról bebizonyítsa: nem ezeket a jogokat kell betartani, hanem azokat, amiket a Jogállam és Igazság Nonprofit Kft. intézete kitalál mint betartandókat az aktuális kormányintenciók szerint.

Eddig tehát azt láttuk, hogy a magyar kormányzó hatalom nyelvén minden az ellenkezőjét jelenti. Az Orwell-féle „a háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő” modernizálva, az internet korára alkalmazva, telekép helyett kémszoftverrel a telón, most már MI-segédlettel. A szabadság a szabadság elfojtását, a jogállam a törvénytelenség favorizálását, az alapjogokért vívott harc az alapjogok megtagadását és kigúnyolását, az igazság az óriási pénzbefektetéssel döngetett hazugságkampányokat.

Folytathatjuk sokáig: a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” kifejezés a nemzet túlnyomó többségének semmibevételét, kihasználását és átverését takarja. (Magyar Péter kétségtelenül frappáns „együttbűnözés” fogalmáról majd máskor.) Vagy: azok rondítják tele az országot a „Ne hagyjuk, hogy a fejünk felett döntsenek” feliratú plakátokkal, akik mindig és következetesen mások – hogy ódivatú szót használjak: a nép – feje fölött döntenek, senkit soha nem engednek a döntéseik közelébe. A Szuverenitásvédelmi Hivatal és Kutatóintézet célja az Oroszországgal (meg Kínával; azaz Eurázsiával és Kelet-Ázsiával) szembeni magyar szuverenitás felszámolása.

Ha a pártelnök jajkiáltását halljuk, miszerint „Brüsszel segít megakasztani a magyarok gazdasági fejlődését, ezzel emelve hatalomba a Tiszát, cserébe a Tisza támogatja Ukrajna tagságát”, akkor – túltéve magunkat a sokkoló mértékű ostobaságon – biztosak lehetünk legalább két dologban: 1. Nem Brüsszel akasztja meg Magyarország gazdasági fejlődését; 2. Nem Ukrajna felvétele a fejlődés megakasztásának eszköze. (Ahogy a mostani kampány előtt nem a háború volt a rekordinfláció stb. oka, de hát hol van már a tavalyi maszlag?) Hozzátéve harmadiknak, hogy a magyar pálya: relatív lecsúszás stagnáló GDP-vel, Európa-rekord inflációval, pocsék beruházási rátával, eladósodással, és ezt erős jóakarattal lehet ugyan fejlődésnek nevezni, de belőlünk valahogy hiányzik a kellő jóakarat.

Ha már a gazdaságról és a lengyelekről van szó. Mint az idősebbek még emlékezhetnek rá, a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben voltak. A lesajnálás céltáblái. Most nem azt elemzem, hogy mennyivel vannak előttünk ma, és főleg mennyivel lesz­nek előttünk, ha a jelen trend folytatódik, hanem csak egy pillanatfelvétel 2011-ből. Akkor járt a fiam iskolai csereprogram keretében egy Eger mé­re­tű sziléziai kisvárosban. Mikor visszajöttek, osztálytársaival meg­ál­la­podtak, hogy ott jobb. Az emberek nyugodtabbak és lazábbak, a lakások tágasabbak, az utcák tisztábbak, a fagyi olcsóbb, a boltokban több mindent lehet kapni, az egész normálisabb. Lengyelországban akkorra berendezkedett az első Tusk-kormány, Magyarországon a második Orbán-kormány (illetve az új rendszer).

A gyerekekből már akkor hiányzott a Kádár-korból örökölt fölénytudat más közép- és kelet-európai országokkal szemben (amire a kormány oly magabiztosan épít, ha Ukrajnáról van szó), és első kézből szerezhettek tapasztalatot egy másik ország hétköznapi életminőségéről. Nem a turistáknak szánt kirakatról, és nem arról a kevésről, ami a felkészületlen vagy akár ellenséges médián átszivárog az ottani politikából. Úgyhogy elfogulatlanul láthatták a különbséget, ami azóta csak nőtt. És aminek az alapja – politikai viharok ide vagy oda –, az hogy a lengyelek de­mok­rá­ciá­ban élnek, valamint nincsenek beoltva piac- és ver­seny­gaz­da­ság ellen, továbbá a gazdaságban a korrupció: rendellenesség, nem pedig elemi építőanyag. Az üzleti cselekvés fő módozata nem a rablás. Másképpen: a politika lehet utálatos, mint az demokráciákban gyakori, de nem tesped rá hormonzavaros Leviatánként a gazdaságra. Végül: a lengyelek szeretik az országukat, és nem csak úgy, mint sértett áldozatok, akikkel a külvilág, különös tekintettel Európára, valamilyen kozmikus és megmagyarázhatatlan okból mindig kiszúr.

Valahányszor és akárhol azt mondom, hogy a rendszerváltást a demokrácia meg a piac- és versenygazdaság bevezetése jelentené, mindig megkapom, hogy ezek elvont dolgok, eszmények, „az embereket az ilyesmi nem érdekli”. Rendben, elfogadom, de azzal együtt, hogy ezek a bizonyos „azemberek” összehasonlítási alap híján azt sem tudják, hogy hasonló adottságú országban demokrácia és versenygazdaság, azaz szabad politikai és gazdasági rendszer mellett mennyivel jobb lehetne az életük. Hogy nem kellene alapból ilyen sivárnak és kilátástalannak lennie, s hogy attól önmagában még nem lesz jobb világ itt, ha jön egy csodatévő, és megszabadítja őket Orbántól. Amíg nincs igény kellően nagy tömegben a valódi szabadságra, amíg mondjuk fél- vagy egymillióan már nem akarnak 1984 gulyásváltozatában élni (lásd még gu­lyás­kom­mu­niz­mus), addig az ország csak orbáni értelemben lesz szabad, körülbelül úgy, mint egy körözött lengyel gyanúsított Budapesten.