Népszabadság, 1996. augusztus 28.
Szerda
UJ PÉTER
Ez a szerda még a múlt szerda, természetesen, és ilyen formán sziget, természetesen, aki unja, lapozzon.
Nem beszámolás vagy riportolás következik, hanem maradt itt néhány véres történet és legenda, amelyet átnyújtanék, csokorba kötve, vagy hogymongyák.
Kiindulópontunk egy beszólás, amelyet a Pesti Est kiadója, civilben dzsesszzenész ejtett el, valahol a harmadik nap környékén:
— Ba’meg, itt százszor több kultúra van, mint a szuperkoncerten!
És aztán véletlenül éppen a szabadiskola felé tévedtem, ahol csont telt ház előtt adott elő Mérő László matematikus-pszichológus Mindenki másképp egyforma, avagy a racionalitás struktúrái, a játékelmélet pszichológiai alapjai címmel. Ezt tessék a hajra kenni!
Pepsi Sziget ’96, ha még nem mondtam volna. Az utolsó utáni napon, amikor már biztos volt a tizenhatmilliós bukta (kétszázezer látogató ide vagy oda), kinézett Rostás Ákos is, a Sziget-pusztító kisgazda képviselő, aki rendben talált mindent, azt mondta, javaslatot tesz valami infrastruktúrafejlesztésre, mosolygott. Akkor éppen nagy sárga porszívók jöttek-mentek a szigeten, tűntették a szeméthegyeket elfele.
Már kínosan nyugalmas fesztivál volt, a rendőrök engedélyt kértek éjjel kettő tájban hazamozogni, a drognyomozók csak legyintgettek, maximum füvező arcokat találtak, ingerküszöb alatt, az egészségügyi biztosítás torokgyuszikkal, gyomorrontásokkal és ficamokkal küzdött.
Ami mégis sztori lehet, azokon túl persze, a nagy bulikon, meg a kicsiken, az ottlevésen túl…
Vegyük a Stone Roses esetét: öt nem túl szimpatikus és nem túl okosnak tűnő manchesteri fiú, fejlett önsztárságtudattal, egy nappal azelőtt, hogy föllépett volna, kisunnyogott a szigetre és úgy beivott, mint a csacsi. Nem is albán, hanem angol. Még a Kempinskibe induló kisbuszból is visszaszöktek, aztán valami színpadok alatt aludtak, Ian Brown hangja el is ment teljesen, másnap csináltak egy nagyon rossz koncertet.
A legnagyobb drukk persze Iggy Pop körül volt, mégis ő a rockzene legsúlyosabb pszichopatája, elég emlékezni tavalyi alakításaira, amikor a biztonsági emberek tőle védték a közönséget, nem őt a közönségtől, de még így is sikerült rátámadnia egy egész sajtótájékoztatóra, mert két kérdés nem tetszett neki. Szóval Iggy már beköltözött szépen a Kempinski elnöki lakosztályába (Ugyan, hol lakhatna egy durva őspunk?), amikor kitalálta, hogy ő mégse játszik a szigeten, mert nem szereti a Pepsit, volt valami pere is, punktum. Rossz kedve volt, anyagot sem hozott magával, repülőn nem lehet, állítólag a fél Kempinski azért rohangált; Iggyben heroin- meg kokainmeghajtású a motor.
A menedzser sápadtan tárta szét a kezét: ha Iggy beborul az agyába, akkor nincs mese, azaz nincs koncert, nincs ötvenezer dollár, nincs semmise. Aztán a szervezők is elkezdtek pánikolni, leszedtek minden olyan feliratot a színpadról, ami bosszanthatta volna a pszichopata Iguánát, úgy hozták ki, mint valami cirkuszi vadállatot, tíz perccel a fellépés előtt, kiürítették neki az öltözőbuszt, hogy tudjon rohangálni, aztán kiszabadult a színpadra, szemlátomást jó erőben, biztos került valahonnan egy kis koksz, és ez az ötvenéves ember aztán száztíz percig szántott-vetett, ugrált, futott, táncolt, hasast ugrott a gitárerősítőkbe, megtámadta a gitárosát, életveszélyes lendülettel dobálta a mikrofonállványt, lenyomott egy olyan koncertet, hogy ihaj.
Profi őrült. Öt reflektort szét tört, de semmi és senki másban nem tett kárt. Ötvenezer dollárért ennyi ön- és közveszélyesség jár.
A Prodigy megközelíthetetlen volt, a Sonic Youth tagjai barátságos középkorú amerikaiak a mosógép mellől, Peter Hammill meg olyan szerény, hogy a Stone Roses menedzsre simán kizavarta a stage-ből. A Therapy? okozott még vérnyomás-emelkedést a roadoknál, amikor műbalhéilag dobálni kezdte a mikrofonokat a közönség közé, meg a basszgitárt a dobszerelésbe, Andy Cairns énekes még buli után is alakított, átugrott a kerítésen, a rá váró rajongók közé. Jól érezte magát éppen. Ahhoz képest, hogy az írek két héttel a fesztivál előtt még nem akartak játszani, mondván, inkább Amerikába mennek előzenekarnak, az fontosabb…
És egy édes kis magyar történet a végére, kanyarodva kicsit az első bekezdések felé: a Sziget Kft. fölajánlotta a Magyar Televíziónak, hogy ingyen rögzítheti a fesztivált, szőröstül-bőröstül. A tévének nem kellett. Inkább közvetítették a Hősök teréről Bródyt, Koncz Zsuzsát, Zoránt. És kifizettek (költségvetési pénz — fussa!) ötvenmillió forintot jogdíjra.
Nem mozog, nem sustorog, nem nevet!
Uj Péter