„Gyönyöröm négyötödét tette ki mindig, amit a másiknak szereztem”

A háromszáz évvel ezelőtt, 1725. április 2-án született hírhedt szélhámos és nőcsábász a legkitűnőbb krónikása volt a hanyatlás és felemelkedés, a felvilágosodás és a szétzüllés századának. Minden idők egyik legnépszerűbb emlékirata lódításaival együtt is a leghitelesebb és legérzékletesebb leírása az akkori Európa udvarainak, szalonjainak, erkölcseinek. A nagy uralkodók, vezető politikusok környezetétől a legnyomorúságosabb rabságig, a mérgező pénzbőségtől a vészes pénzszűkéig a legeltérőbb színhelyeket, a legszélsőségesebb élethelyzeteket tárják fel ennek a sokféle tehetséggel megáldott, nagy tudású írónak, költőnek, tudósnak, szélhámosnak és besúgónak a művei. A szexuális élete viszont nem is volt olyan kirívóan intenzív, mint ahogy az a köztudatban él.

Az anyja fája volt inkább, amelytől elsőszülöttje, Giacomo nem esett messze. Gianetta Farusi volt ő, egy velencei suszter lánya, ünnepelt színésznő, Európát Londontól Szentpétervárig bekalandozó tündöklő színházi csillag, akiről Carlo Goldoni is elismeréssel írt az életrajzában.

Színész, táncos volt az apa is, Gaetano Casanova, ha ugyan valóban ő volt az. Rebesgették, hogy igazából az egyik legtekintélyesebb velencei patrícius család sarja, Michele Grimani volt az igazi apa. Éppen akkor is a Grimani család adta a dózsét, amikor a fiatal Casanova először próbálta meghódítani Velencét.

Giacomo nyolcéves volt, amikor az apja meghalt. Anyja akkor is a világot járta. Varsóból, Drezdából intézte gyerekei dolgait. Giacomót kiskorától a nagymamája nevelte. Kilencéves korában nem éppen szent életű édesanyja elküldeti őt Padovába, hogy egy fiatal pap tanítsa és felkészítse a papi pályára.

Már akkor is kitűnt szellemi képességeivel. Tizenegy éves korában anyja egész úri társaságát elvarázsolta, amikor latinul feltett kérdésekre szép latin válaszverset rögtönzött pentameterekben.

Tanárának, a fiatal papnak egy még fiatalabb húga is volt, és a két kiskamasz nem éppen papnak való tudományba vezette be egymást. Giacomo azért a paptól is sokat tanult. Kitűnő latinista lett, és amikor 15 éves korában visszatért szülőhelyére, a velencei pátriárka már feladhatta rá a négy alsóbb papi rendet.

Első prédikációjával szép sikert aratott, de második már botrányba fulladt, mert az ifjú papnövendék részegen leesett a szószékről.

Visszament Padovába, ahol 17 évesen felavatták őt az egyházi jog doktorának.

Doktorként tért vissza Velencébe, ahol anyja révén bekerült az előkelő társaság erkölcsi fertőjébe. Velence prominens gavallérjai, kéjencei számos társasági és szexuális kapcsolathoz segítették hozzá. Ekkor ismerkedik meg egy fiatal komédiás lánnyal, Imer Teresával, aki már azon nők közé tartozik, akik fontos részei voltak az életének.

Fenyő Miksa, aki az egyik legjobb leírást és elemzést adta magyar nyelven Casanova életéről 1912-ben a Nyugatban, ezt írja Casanova szerelmi életének hátteréről: „…a tizennyolcadik század derekán, úgyszólván a kurtizánvilág adta meg Velence társadalmi életének színét. A kéjnők céhe… a köztársaságnak nélkülözhetetlen oszlopa volt, mert rendesen csak a patricius családok fiatalabb tagjai nősültek, tekintettel házuk fényére, az idősebbek agglegények maradtak. A köztársaság az idegen nagykövetek szándékait gyakran a kurtizánok útján tudta meg. Sőt amikor egy későbbi időben a köztársaság elhatározta, hogy száműzi őket Velencéből (valamint a szerencsejátékokat): a családi élet, az apácakolostorok olyan veszélyeknek voltak kitéve, hogy nemcsak hogy kénytelenek voltak őket visszahívni…, hanem állami támogatást is kaptak.” Velencében tehát a családbarát politika a prostitúcióra épült.

Történettudományi szakirány alakult ki Casanova életének kutatására, óriási terjedelmű életműve szembesítésére a dokumentálható tényekkel. Ennek művelői, a casanovisták kiszámolták, hogy a bővérű kalandor írásai alapján 122 nővel létesíthetett szexuális kapcsolatot. Ez viszont nem kiemelkedően sok. Szexuálisan aktív életének egy-egy évére két-három nő jutott, persze nem egyenletesen. Ehhez nem volt szükség kivételesen nagy hódító erőre, hiszen partnerei jelentős részét megfizette. Ezt bárki megtehette, ha volt elég pénze. Számos tehetős kortársának állt módjában élete során annyi vagy több nő kegyeit élvezni, mint Casanovának. Neki ráadásul olyan kapcsolatai is akadtak, amelyekben ő volt az anyagilag kedvezményezett fél.

Casanova inkább csak annyiban különbözött a kortársaitól, hogy őt az anyagi vonatkozásoktól függetlenül is szerette partnerei nagy része, és értékelte gyönyöradó képességét, hiszen Casanova meghaladta korát azzal, hogy partnerei élvezetét nem sorolta a sajátja mögé, legalábbis emlékiratai szerint: „.az a gyönyör, amit szemmel láthatólag a másiknak szereztem, saját gyönyöröm négyötödét tette ki mindig is. Az öregségtől alighanem ezért irtózik a természet: mert bár maga képes gyönyörhöz jutni, de mást gyönyörhöz juttatni soha.” 

Casanova ekkor még nem mondott le a papi pályáról. Édesanyja Varsóban megállapodik egy szerzetessel, hogy kijárja neki a martoranói püspöki széket Calabriában, ő meg cserébe magához veszi Giacomót, és egyengeti az útját a magasabb papi méltóságok felé.

Megjegyzendő, hogy a szerény származás, az apa korai halála, az anya távoli kalandozásai ellenére a Casanova fiúk neveltetésére nagy gondot fordítottak. Giacomo két fivére is festő lett. Giambattista kiváló képszakértő hírében állt és a festészeti akadémiát igazgatta Drezdában. Francesco pedig még híresebb csatafestő lett. Volt idő, amikor Bécsben Francesco Casanova, Kaunitz gróf protezséje volt a híresebb, Giacomót pedig elsősorban az ő testvéreként tartották számon. Amikor a magyar nyelvű sajtóban, az első magyar nyelvű lapban, a Magyar Hírmondóban először írják le Casanova nevét, akkor bizony nem Giacomóra, hanem Francescóra, a „Bétsben múlató Casanova hires Képíróra” gondoltak.

Az ifjú Giacomo anyja utasításai szerint meg is próbálkozik azzal, hogy papi szemináriumon készüljön lelkészi hivatásra, de nem bírja a szeminárium fegyelmét, és elég jelentős kihágásokat követett el ahhoz, hogy bezárják őt a Szent Andrea erődbe.

Martorano távoli, unalmas porfészek. Casanova nem bírja ott sokáig. Lemond a papi hivatásról, megy Rómába.

Ott remek állást kap. A spanyol király ügyvivője veszi magához titkárnak, és jó kapcsolatba kerül XIV. Benedek pápával is, aki nagy tudományú és a korához képest felvilágosult vezetője volt az egyházának. Fontosnak tartotta hívei földi jólétét, boldogságát is, és mindemellett igen jókedélyű, jó humorú ember volt. Casanova is a szórakoztató történeteivel kedveltette meg magát a pápával. Még tiltott könyvek olvasására is engedélyt kapott. Róma ekkori társadalmi életének legplasztikusabb bemutatását is Casanovának köszönhetjük. Stendhal is rá hagyatkozott.

Amikor az ifjúnak Rómából szerelmi ügyek miatt távoznia kellett, Velencébe utazott, katonának állt, és a velencei követ kíséretében eljutott Konstantinápolyba, ahol egy pasává változott egykori Habsburg hadvezér bevezette őt az előkelő törökök társaságába, ahol az érzéki örömök keleti változataival gyarapíthatta élettapasztalatait.

Amikor visszatér a korfui garnizonba, tiszttársak feleségei és leányai fölött diadalmaskodik.

Aztán megbetegszik, rossz társaságba keveredik. Megviselt állapotban tér vissza Velencébe, ahol szűkösen él. Hegedűsként próbál megélni, bár saját megítélése szerint nem játszott túl jól. Egy nő megerőszakolása miatt az inkvizíció látókörébe is bekerül.  

A sorsa azonban jóra fordul. Az volt a szerencséje, hogy Zuanne Bragadint, a kőgazdag és roppant befolyásos szenátort éppen akkor ütötte meg a guta egy esküvőn, amikor ő ott zenélt. Azonnal eret vágott rajta, megmentette az életét, és a hálás szenátor élete végéig fiaként támogatta őt. A szenátor és barátai kedvéért dolgozta ki a maga egyedi szám- és betűmisztikáját. Egyre inkább belemerült a kaballisztikába. Jósolt, varázsolt. Ezzel is szédítette és kopasztotta az embereket későbbi élete során szerte Európában. Volt, akit „megtanított” az aranycsinálás mesterségére.

Két évig Párizsban él. XV. Lajos számára királyi lottót tervez és pénzügyi előadásokkal traktálja minden előképzettség nélkül. Lyonban csatlakozik a szabadkőművesekhez. Az ő segítségükre azután mindenhol számíthat, ahol megfordul.

Az élemedett D’Urfé márkinő arról álmodott, hogy valami titkos elixír segítségével meglelheti a megfiatalodás titkát, és nemet váltva, immár férfiként újra élheti az életét ifjú korától kezdve. Casanova hosszú ideig kecsegtette őt azzal, hogy közel jár a megoldáshoz, és a kísérleteihez hatalmas összegeket csalt ki a márkinétól.

A Velencébe visszatérő Casanova szerencsejáték-függő is lett. A kor Európájában imádták és igen széles körben kultiválták a szerencsejátékokat. Velencében kiváltképp. A Ridotto volt a szerencsejátékosok mekkája, és Casanova ideje jelentős részét ott töltötte. A szerencséjét azonban nem bízta minden tekintetben a véletlenre. A kártyajátékok mestere lett. Ügyes is volt, okos is volt, a csaláshoz is értett. A kártya lett az egyik jövedelemforrása.  

A velencei inkvizíció és a titkosrendőrség aktáiban gyűltek az adatok viselt dolgairól. A varázslói tevékenysége kiváltképp csípte a szemüket. Egy Manuzzi nevű besúgót állított rá az állami inkvizíció, amely elképesztő összegeket költött nyomozókra és besúgókra. Nyilván a drágakövekkel kereskedő és Casanovát hitelügyekben segítő Manuzzit is jól meg kellett fizetni.

Ő pedig szorgalmasan jelentett: „járt Angliában, majd Párizsban is, ott lovagnak adta ki magát, és nevezetes nőügyei voltak, amelyekből meg nem engedett előnyöket élvezett, minthogy mindig az volt a szokása, hogy mások nyakán élősködött, kereste a hiszékeny embereket, továbbá a szabados életű társaságokat, és minden kicsapongásban részt vett. Nagy kártyás…/…/ hazugságaival és rendkívül bonyolult meséivel megszédíti az embereket, és hol ennek, hol annak a költségén él; ő okozta Ser Zuanne Bragadin anyagi romlását is, mert sok pénzt csalt ki belőle, elhitetvén vele, hogy el kell jönnie a ‘Fény Angyaljának’./…/… a nemes patríciusoknak tetszik Casanova, és mindenben követik. Csodálatos, hogy eddig még semmi baja sem történt, pedig a nemes patríciusok előtt olyan tanokat hirdet, amelyek nyílt ellenkezésben állnak egyházunk szent tanaival, s ha valamelyik patrícius elárulná, Casanova bizonyára nyakát törné./…/ Nem tudok rettenetesebb dolgot elképzelni, mint Casanovának a vallásra vonatkozó gondolatait és beszédeit; irtózat leírni is, de gyengeelméjűnek tart mindenkit, aki Jézus Krisztusban hisz. Casanovával beszélvén, az embernek lehetetlen nem látni benne a hitetlenség, ördögi ravaszság, bujaság és érzékiség valóságos megtestesülését, s az ember elretten tőle, mint valami démoni jelenségtől.”

A besúgó azt is valószínűsítette, hogy Casanova a szerzője a velencei főpapokat és politikai vezetőket kifigurázó szatíráknak. A legfőbb baj azonban valószínűleg az volt, hogy Casanova egy fölöttébb vérmes és a szerelem művészetét igen merész és változatos formában művelő apácán keresztül francia és angol diplomatákkal is érintkezésbe került, és a kémkedés gyanúja is rávetült.

1755. július 25-én Casanovát letartóztatták, és ólomkamrába vetették. A Dózse-palota melletti épület tetején ólomlemezek alatt kialakított cellákban nyáron iszonyatos hőség, télen borzasztó hideg kínozta a foglyokat, akiket nem tájékoztattak sem az ellenük szóló vádról, sem az ítéletről. Casanova sem tudta, hogy öt évre ítélték. A kamrában nem volt semmilyen bútor. A rab a földön aludt el: „Mikor éjfélt ütött, felébredtem. Mily borzasztó ez az ébredés, ha a nemlétezés illúzióiból ráz fel bennünket. El sem tudtam képzelni, hogy három órát töltöttem el fájdalom nélkül. Bal oldalamon feküdtem s anélkül, hogy testemet megmozdítottam volna, kinyújtottam jobb kezemet zsebkendőmért, melyet – úgy emlékeztem – balfelől mellém tettem a földre. Tapogatózom – istenem! Mily meglepődés! Kezem egy másik jéghideg kézbe akad! Borzalom futott végig egész testemen és a hajam az égnek állt. Soha életemben ilyen rémület nem fogott el, sohase hittem volna, hogy így meg tudjak ijedni. Három vagy négy percig megkövülve mozdulatlanul feküdtem, a gondolkozásom is elállt. Amikor egy kissé magamhoz tértem, arra gondoltam, hogy az a megérinteni gondolt kéz talán csak képzeletem szüleménye. Ebben a reményben újra kinyújtom a kezem – újra ezt a jéghideg kezet éri. Megrémülve éles kiáltásban törtem ki és borzadva húztam vissza kezemet. Nemsokára megnyugodni kezdtem és gondolkozhattam a dolgon. Arra a következtetésre jutottam, hogy mialatt aludtam, egy hullát csempésztek mellém. Mikor idejöttem, még nem volt itt. Egy szerencsétlennek a hullája lesz, mondottam magamban, akit megfojtottak s most ily módon akarnak a sorsra figyelmeztetni, mely reám is vár. Ez a gondolat magamon kívül hozott, megvadultan ordítottam és újra kinyújtottam karomat a fagyos kéz után. Erősen megragadtam, hogy a gyalázatos tettről teljes bizonyosságot szerezzek. Fel akarok kelni, balkaromra könyökölök és akkor érzem, hogy a fagyos kéz, melyet megragadtam, a magam keze. Testem súlyától, a padló keménységétől, mely derékaljul szolgált, teljesen elhalt és elvesztette melegét, mozgékonyságát, érzőképességét.”

Az emlékiratnak a fogságról szóló részében mutatkozott meg legerőteljesebben Casanova elbeszélőművészete.

Fogsága második hetétől, amikor elveszti a reményét, hogy csak tévedésről van szó, folyvást a szökésen töri a fejét. Végül egy átfagyoskodott tél és még egy átszenvedett nyár után, 1756. október 31-én sikerült egyik rabtársával megszöknie. Kijutottak a Dózse-palota tetejére. Onnan veszélyesebbnél veszélyesebb manőverekkel ereszkedtek le a földre.

Fogságának és szökésének nagy hasznát vette. Hatalmas sikerrel mesélte el ezek történetét szerte Európában mindenféle társaságban. Előre kikötötte, hogy az elbeszéléshez legalább két óra kell, s ha nem szántak rá ennyit, akkor megsértődött és bele sem kezdett. A sikerre való tekintettel memoárjának ezt a részét még életében kiadta 150 oldalas füzetben.

Svájcba menekült, és tizennyolc évig nem térhetett vissza kedves szülővárosába.

Londontól Szentpétervárig bekalandozta Európát. Mária Teréziáétól Nagy Katalin cárnőéig számos udvarban megfordult. Igaz, az erkölcscsősz Mária Terézia kétszer is kiutasítja Bécsből. Számos ország előkelő szalonjainak világát kiismeri és memoárjában részletesen és szemléletesen leírja az utókor örömére, a történettudomány hasznára. A szalonokban szedte föl támogatói jelentős részét. Matematikai, filozófiai és gasztronómiai szakmunkákkal vétette észre magát. Megismerkedett a kor legmenőbb filozófusával, Voltaire-rel. Bejutott az ő svájci szentélyébe. Bár lelkes voltairiánus volt, a filozófus mégsem kedvelte őt túlságosan. Személyes ismeretségbe került Rousseau-val, Diderot-val, D’Alamberrel, Goethével és kora sok más jeles alkotó elméjével.

1913-ban a Pesti Hírlapban megjelent egy cikk, miszerint Casanova 1759-ben Budán is járt, és a mai Batthyány téren álló Fehér Kereszt Fogadóban szállt meg. Ebből valószínűleg egy szó sem igaz. Casanova memoárjában sem esik szó róla. A mai Magyarország területén ugyan nem járt, de a régi Magyarországén igen. Pozsonyban a püspöki palotában jelent meg hívatlanul egy rendezvényen, ahol gróf Csáky Miklós hercegprímással kártyázott, és alaposan megkopasztotta őt egy másik hivatásos kártyajátékos társával. Másnap gyorsan el is húztak Bécsbe, és emlékiratai szerint Casanova soha többet nem tette be a lábát Magyarországra.

Viszont az emlékiratok egyik leghíresebb részlete mégis magyar vonatkozású: Egy reggel a szállodájában nagy zajra ébredt. A szomszédos szobába betörtek az inkvizíció emberei. Ott két egyenruhás egyén éjszakázott, ám az egyik egyenruhában egy lányt találtak. Az inkvizíció emberei követelték tőlük a házasságlevelet. Ha nincs, letartóztatják őket. Casanova kimenti a bajba jutottakat, összebarátkozik a magyar kapitánnyal, aki állítólag egy Szapáry gróf volt. Beleszeret a titokzatos francia leányba, akit a hazainduló gáláns magyar kapitány reá hagyományoz. A magyar tiszt csak latinul beszélt. Tőle tudta meg Casanova, hogy Magyarországon a latin a közigazgatás nyelve, a magyarok inkább ragaszkodnak a latinhoz, semmint németül intézzék az ügyeiket. Casanova ezt már a 18. század közepén is anakronisztikus furcsaságként nyugtázta, noha Magyarországon még jó ideig a latin maradt a közigazgatás nyelve.

1765-ben Varsóban a színházban összeszólalkozik a király kamarásával, akit párbajra hív. A kihívást a kamarás elfogadja, ami Casanova számára azért is fontos, mert ezentúl párbajképesnek, tehát nemesnek mondhatja magát. A színészszülők gyermeke már korábban is próbált valami nemes őst felmutatni, de leleplezték. Ettől kezdve viszont hivatkozhatott a párbajra.

A párbaj azonban halálbüntetés terhe mellett tilos volt. Ráadásul Casanova hasba is lőtte a kamarást, aki haldokolva átadta Casanovának az erszényét, és intette, hogy meneküljön el. Nem menekült. Egy ideig fedezte őt a király, de aztán mégiscsak kénytelen volt kiutasítani őt. 

Párizsban tölt egy kis időt, aztán Spanyolországba megy. Madridban fegyverviselésért tartóztatják le, Barcelonában pedig a város főkapitányának a szeretőjével szűri össze a levet, azért kerül börtönbe. A börtönben töltött hat hete alatt minden irodalom nélkül, emlékezetből megírja Amelot de la Houssaye Velence-történetének a kritikáját, illetve cáfolatát. A könyv igen alapos történelmi tudásról árulkodik.

Az öregedő kalandor igyekszik minél közelebb kerülni imádott Velencéjéhez. Kitartóan könyörög kegyelemért a köztársaság hatóságainak. Triesztben éri a kegyelem híre 1774 januárjában. És itt van vége a memoárnak. Pedig a kézirat elején Casanova írásával az olvasható, hogy Életem története az 1797. évig. Vagy nem írta meg a továbbiakat, vagy megsemmisítette a kéziratot.

Az utolsó húszegynéhány év éppenséggel nem is lett volna valami derűs történet.

Szülővárosába visszatérve nem volt sem abban az anyagi, sem abban a politikai helyzetben, hogy visszautasítsa az inkvizíció felkérését: besúgó lett.

Hevesen ostorozza azt az erkölcsi fertőt, amelyben oly féktelenül lubickolt: „Nap mint nap növekszik országunkban a romlottság, amelynek oka a túlzásba vitt fényűzés, a nők fegyelmezetlensége és az a szertelen szabadság, amely köztük eluralkodott..” A bírósági gyakorlat által lehetővé tett könnyű válás volt szerinte ennek a „szertelen szabadságnak” az egyik fő oka: „Ennek az igen nagy visszaélésnek és vétkes szabadosságnak előmozdítói a kánonjogi ügyvédek; a kánoni törvényszék bűnös szervezete és szégyenteljes nemtörődömsége ezeknek a bajoknak a legfőbb oka. Ha van egyáltalán törvényszék a világon, amelynek ítéleteit pénzért meg lehet vásárolni, az egyházjogi törvényszék az, a tanúk is mind arcátlanul megvásárolhatók. A kormánynak arra kell magát rászánnia, hogy a házasságot kiemelje a szentségek sorából, mint ahogy azt a protestáns felekezetek tették, vagy pedig tűrnie kell, hogy a vallást nyíltan megvessék, és lábbal tapossanak egy szentséget, amely immár odáig süllyedt, hogy vétekre csalogatja az embereket; áldozatul esett az aljas embereknek, akik egyenetlenséget hintenek el.” „E város érdekeit és nyugalmát veszélyeztetik: a vallás ellenségei, a kéjencek, az egoisták és mindazok, kik az ipar, kereskedelem és művészetek számára írt parancsokat megszegik.”

Az ő jelentései nyomán tiltanak be balettet, komédiát. Feljelent valakit, mert külföldi követekkel érintkezik, miként egykoron ő tette. Az öreg voltaire-iánus feljelent könyvkereskedőket, mert Voltaire és Rousseau műveit árulják.

1782-ben adja le utolsó kémjelentését. Ezután összevész egy patríciussal, és egy szabadszájú pamfletben kiírja magából a velencei patríciusokkal szembeni indulatait. Ezzel Velence egész elitjét magára haragította, és immár végleg menekülnie kell a szülővárosából.

Újból bejárja Európát Spanyolországtól Bécsig. Valami nagyszabású tervet akar elfogadtatni II. Józseffel, de nem jár sikerrel. Elfogynak a pártfogói, a lehetőségei, közel jár már a hatvanadik születésnapjához. És akkor a cseh fürdővárosban, Teplicében összeakad Csehország egyik leggazdagabb különcével, Waldstein gróffal, aki menedéket nyújt neki. Szerződteti könyvtárnoknak a Teplicéhez közel eső kastélyába.

Azért még belefér az életébe néhány kisebb utazás. Lorenzo da Pontéval együttműködve beleír a Don Giovanni librettójába. Ott is van az opera bemutatóján. Megismerkedik Mozarttal is.

Amúgy a világtól elvonulva éli le élete utolsó másfél évtizedét. Életművének nagy részét itt alkotja meg. Ír matematikai, nyelvészeti könyvet, színműveket, esszéket, 1800 oldalas nagyregényt, melynek kiadására pénze jelentős részét rákölti. És itt írja meg naponta 13 órát körmölve négy év alatt életének történetét majd négyezer oldalon. Közben rengeteg levelet küld és kap. Írók, filozófusok, tudósok tömegével áll levelező kapcsolatban. Az állandóan morgolódó öregembert megalázzák a gróf szolgái, semmibe veszik a gróf úri vendégei.

1798 júniusában meghal.

Alakját elnyeli a feledés, sírjának nyoma vész. Memoárjának kéziratát huszonkét évvel a halála után a rokonok bagóért eladják a Brockhaus Kiadónak, amely csak egy nagyon lerövidített, német nyelvű változatot ad ki. Ennek azonban akkora sikere támad, hogy hamarosan megjelennek bővebb változatok, később az eredeti francia szöveg is.

A 19. század második felére az Emlékiratok már meghódítja Európát, Casanova személye közérdeklődés tárgya lesz. Az 1870-es évektől kezdve Magyarországon is sokféle fordításban és változatban adták ki az Emlékiratokat.

Szerb Antal legkedvesebb könyvei közé tartozott, amelynek egy részét le is fordította. A 2000-ben kiadott kétkötetes változat az ő fordítását is tartalmazza.