A tudományos okkultizmus prófétája

– 100 éve halt meg Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia atyja

1925. március 30-án hunyt el korának egyik legnagyobb szellemi kapacitású embere, aki polihisztori tudását arra használta, hogy az okkultizmus és a tudomány párosításával az első világháború utáni, depressziós, kétségbeesett világnak megmutassa az utat a tökéletes élet: iskola, kultúra, gazdaság, medicina, demokrácia, politika felé. Filozófus, író, természettudós, pedagógus, képzőművész, zenetudós, építész, koreográfus, ékszertervező, látnok és vallási vezető – ez mind ő volt.

Olykor magyar származásúnak mondják, de ennek nincs semmi alapja. A Habsburg Monarchia osztrák vasutasa volt az apja, akit ide-oda helyeztek, és éppen a Habsburg Monarchia magyarországi tartományához, ma pedig Horvátországhoz tartozó Murakirályon szolgált 1861-ben, amikor három gyereke közül az első, Rudolf megszületett.

A család Alsó-Ausztriából származott. Rudolf másfél éves volt, amikor Murakirályról elköltöztek. Első emlékei már az alsó-ausztriai Pottschachból származnak, ahol apja állomásfőnök volt. Önéletírásában Murakirály (vagy horvátul Kraljevec) neve elő sem fordul.

Lajtaszentmiklóson és Bécsújhelyen járta ki az iskoláit.

Már középiskolás korában Kantot, Fichtét, Schellinget olvasott.

Kitüntetéssel érettségizett, majd a Bécsi Műszaki Főiskolán fölvett egy csomó tárgyat. Tanult matematikát, fizikát, kémiát, növény- és állattant, irodalmat, történelmet, filozófiát.

Elbeszélése szerint már 9 éves korától voltak látnoki élményei. Például látta egy távoli városban elhunyt nénikéje szellemét, akinek a haláláról a környezetében nem is tudott senki. Később nagy hatással volt rá egy tanulatlan füvesember, aki elmesélte spirituális élményeit. Steiner állítása szerint még kamaszkorában kialakult az a meggyőződése, hogy az ember objektív tudásra tehet szert a tapasztalati világon túlról kizárólag elméje által.

Ismeretelmélete Goethe azon tételén alapult, miszerint a gondolkodás nem több és nem kevesebb, mint egy érzékszerv. Ahogy a szem észleli a színeket, a fül a hangokat, úgy érzékeli a gondolkodás az ideákat, vagyis eszméket, fogalmakat, képzeteket. Az ideák tág fogalmába Steinernél belefért minden spirituális dolog. Így aztán az okkultizmusát sikerült a német felvilágosodás nagy alakjának tanaiból levezetnie.

Lajtaszentmiklóson és Bécsújhelyen járta ki az iskoláit.

Már középiskolás korában Kantot, Fichtét, Schellinget olvasott.

Steiner bizonyos értelemben előfutára volt annak a többségnek, amely ma „a maga módján” hisz Istenben, nem vagy lazán kötődve egyházakhoz. Steiner „maga módjának” azonban – a jelen atomizálódott, a gyülekezetekből kiesett Isten-hívőivel szemben – az emberiség sorsához kötődő tartalma és tanítása volt.

Ő Krisztus második eljöveteléről azt tanította, hogy az nem fizikai formában, hanem az éteri világban, a látomások spirituális világában jön létre, és egyre több ember, egyre nagyobb közösségek tapasztalják meg az eljövetelét az emberiség testvériesülésének útján. És ez a folyamat 1933 körül kezdődik majd. Az év megjelölése utólag keserűen ironikusnak tűnik.

Steiner felesége nagyon rossz néven vette, hogy az akadémiai körökben, a tudományos pályán tekintélyt szerzett sokoldalú tudós „sarlatánok szektájához” csatlakozik. Annak még kevésbé örült, amikor a Theozófiai Társaságban Steiner egyre szorosabb munkakapcsolatot alakított ki csodálójával, Marie Sivers színésznővel, mely kapcsolat idővel több értelmet is nyert. 1904-ben a színésznő beköltözött Steinerékhez. A feleség ezután elköltözött, és el is vált Steinertől, aki azonban csak tíz évvel később, már első felesége halála után vette nőül a színésznőt.

Steiner szinkretikus világában, ahol a felekezetek az egybeolvadás felé tartanak, helye volt a karmának és a reinkarnációnak is. Tanítása szerint az ember ezer éven belül két földi életet él meg.

Mindazonáltal ő mégis elsősorban a spiritualitás európai-nyugati irányzataihoz kötődött. Az ókori keresztény gnosztikusoktól a rózsakereszteseken át a 19. század misztikus filozófusaiig. És Goethét, Nietzschét vonta bele ebbe a tradícióba. A Theozófiai Társaság azonban erősebben kötődött a keleti irányzatokhoz. Egyre nagyobb konfliktusok keletkeztek a Társaság angol központja és német szekciója között.

Steiner a maga fogalmi rendszerével váltotta fel a teozófia addigi fogalomrendszerét, és a német szekciót gyakorlatilag leválasztotta az angliai központról. Amikor aztán a 16 éves Dzsiddu Krisnamúrtit hirdették ki az eljövendő világtanítónak a teozófusok nagy tekintélyei, és többiek egy része már Krisztus reinkarnációjának tekintette őt, bekövetkezett a szakítás.

1912-ben a német szekcióból Kölnben megalakult az Antropozófiai Társaság, amelynek a taglétszáma – és anyagi ereje – rohamosan növekedett.

Rudolf Steiner immáron a saját önálló mozgalmának, irányzatának a vezére, prófétája lehetett. Mégpedig all round próféta, aki a maga szellemtudományát, a szellemvilág tudományos ismereteken és intuitív kutatásokon alapuló megközelítését igyekezett a teljesség igényével kidolgozni a tudományok és a művészetek minden ágában.

Hatalmas szellemi kapacitása, mindenre kiterjedő érdeklődése, mindenféle művészeti ágban megnyilvánuló képességei predesztinálták őt erre a szerepre. Verseket, drámákat, misztériumjátékokat írt, amelyeket az ő irányításával adtak elő. Elkészítette a Krisztus-képének megfelelő Krisztus-szobrot. És így tovább.

A Nagy Háború és az utóháborúk, forradalmak iszonyatos tapasztalatai, a fizikai és szellemi romhalmaz, ami Európa jelentős részét takarta, a materiális világ demoralizáló állapota, eszmei irányzatok sorának hitelvesztése hatalmasra növelte a spiritualitás iránti keresletet.

Steiner és az antropozófia ekkor lett Európa szellemi életének és közéletének jelentős tényezője.

A világháború Steinert is arra sarkallta, hogy aktivizálódjon mint társadalmi reformer. Az antropozófiának – leegyszerűsítve: a teozófia emberközpontú változatának – az elvei alapján részletes ajánlásokat dolgozott ki arra nézve, hogy milyen legyen a jövő társadalma, gazdasága, kultúrája, iskolája.

1913-ban a svájci Dornachban fölépül a Goetheanum, az antropozófia központja, főhadiszállása és temploma. Az épületet Steiner tervezte, a fölépítésében, kialakításában sok művész, sok önkéntes vett részt. Steiner 1913-ban ide költözött és haláláig itt élt. Ez volt az ő szellemi királyságának a fellegvára. Svájc és a Goetheanum menedék volt a Nagy Háború idején.

1922. december 31-én a faépületet Steiner előadása után felgyújtották. A gyújtogató állítólag bennégett. Ha igaz, ő volt az egyetlen halálos áldozat. Mint látjuk, rengeteg embernek és közösségnek volt oka rá, hogy Steinert támadja és utálja. A kapitalizmus és a szocializmus híveinek, zsidóknak és antiszemitáknak, kommunistáknak és náciknak, fasisztáknak, keresztényeknek és ateistáknak, rasszistáknak és antirasszistáknak. Nem tudjuk, hogy a gyújtogató melyik csoporthoz tartozott.

A faépületből nem maradt semmi. Egy közeli asztalosműhelyt sikerült megvédeni, abban folyt tovább a munka. Steiner megtervezte – immár betonból – a második Goetheanumot, amelynek építése 1925-ben kezdődött el. Éppen Steiner halála után. A két Goetheanumot a modern építészet jelentős alkotásai között tartják nyilván.

Steiner négy területen lépett fel radikális reformistaként. A mezőgazdaság, az oktatás, az orvoslás és a társadalmi rendszer területén. Az utolsó természetesen az ember földi létének egészét átfogta. Abból nem is lett semmi.

Az antropozófiai orvoslás szemlélete szerint az ember hármas tagozódású:

1. idegi-érzékszervi rendszer, amely a lelki-szellemi élet értelmi-képzeleti oldalát hordozza.
2. Az anyagcsere-végtag rendszer, amely az akarati működés hordozója.
3. A ritmikus-keringési rendszer, amely az érzés-élet hordozója.

Az antropozófiai orvoslás szerencsére elismeri a természettudományos medicina ismereteit és gyógymódjait, csak kiegészíti azokat a pácienssel való beszélgetésekkel, életútjának feltárásával és a homeopátiához hasonlóan adagolt természetből vett gyógyító anyagokkal.

A Steiner által megalapozott biodinamikus mezőgazdaságban a farmergazdaság szinte teljesen zárt, önellátó organizmus a szántóföldi gazdálkodástól az állattenyésztésen át a vetőmagtermesztésig és a tájgazdálkodásig. Máig is működnek ilyen steineri alapokon álló gazdaságok, és a steineri biodinamika lett minden organikus gazdálkodás alapja.

Az antropozófia prófétájának legjelentősebb és legprogresszívebb öröksége a Waldorf-pedagógia.

Steiner sokat foglalkozott az alsóbb rétegek iskoláztatásával. Maga is tanított munkásiskolában.

A stuttgarti Waldorf Astoria cigarettagyár vezetője kérte fel Steinert arra, hogy pedagógiai elvei alapján szervezzen iskolát a gyár munkásainak gyerekei számára. A tanítás 1919 szeptemberében kezdődött meg. Az iskolát haláláig, illetve amíg a betegsége engedte, Steiner irányította.

A Waldorf-pedagógia a gyerekek korai éveiben a gyakorlati tevékenységekre, a kreatív játékokat támogató környezet kialakítására, a gyermeki alkotókedv inspirálására helyezi a hangsúlyt.

A második szakaszban a gyerekek művészi kifejezőképességeit fejlesztik, a tanítás analitikus és kreatív módjait alkalmazzák.

A középiskolában kritikai gondolkodásra nevelnek és az idealista, értékelvű világnézet kialakítására törekednek. Nagy szerepet tulajdonítanak a fantáziának, a szellemi, gyakorlat és művészeti elemek integrálásának. Epochális rendszerben szervezik az iskolai életet, azaz hosszabb ideig, nagyobb blokkokban foglalkoznak egy-egy tárggyal, témakörrel.

A továbbtanuláshoz szükséges ismeretek oktatását később kezdik, mint a hagyományos iskolákban, a Waldorf-iskolába járók túlnyomó többsége azonban a középiskola végére versenyképes tudással rendelkezik, és nincsenek hátrányban sem az érettségi, sem a továbbtanulás tekintetében. Sőt.

Osztályozás, buktatás, hagyományos tantárgyfelosztás nincs.

A Waldorf-iskolák gyakorlatához tartozik az euritmia, a Steiner misztériumdrámáinak előadásain kialakult mozgásművészeti irány. Ez azon az elven alapul, hogy minden hangzónak van egy testtel kifejezhető alapmozdulata, amelyet az határoz meg, hogy abban a hangzóban milyen képi tartalom sűrűsödött össze eredendően, és milyenek a hang képzésének jellemzői. Hívei azt állítják, hogy az euritmikus mozgásgyakorlat javítja az izomtónus-szabályozást, jót tesz az anyagcsere-folyamatoknak, fejleszti a beszédet, az olvasási képességet, a térbeli tájékozódást, a mozgáskoordinációt, oldja a gátlásokat, felélénkít, a túlmozgásos gyerekeket lenyugtatja, fejleszti a szociabiliátást, az emlékezőkészséget, a figyelem tartósságát stb.

Jelenleg több mint ezer Waldorf-intézmény (iskola, óvoda) működik a világon. Ebből 200 Németországban.

Magyarországon már 1926-ban megnyitották az első Waldorf-iskolát. Ezt 1933-ban bezárt, amikor Hitler hatalomra jutásakor a német vendégtanárokat hazarendelték. A pártállami diktatúra idején Magyarországon Waldorf-iskola nem működhetett. Noha Vekerdy Tamás már 1966-ban lelkesen írt a Waldorf-pedagógiáról a Köznevelésben, csupán hat évtized után, 1994-ben létesülhetett újra Waldorf-iskola Magyarországon. A solymárit még jó néhány követte. 2008-ban nyílt meg a huszonötödik Waldorf-iskola az országban.

Steiner A társadalom szervezetének hármas tagozódása címmel írta le a maga elképzelését a jó társadalmi berendezkedésről 1919-ben, az első világháború végén. (Magyarul itt olvasható.)

Ennek az a lényege, hogy a politikai, a gazdasági és a kulturális életet el kell különíteni egymástól, mert a társadalom minden nyavalyája abból fakad, hogy ezek belefolynak egymásba és megrontják egymást.

„Mindazok számára, akiknek valódi érzéke van a történelemhez, magától értetődik, hogy a demokráciának egészen át kell hatnia az életet. A világháborús katasztrófa bebizonyította, hogy nem fejlődhet tovább az, ami ellenkezik a demokráciával. Minden, ami antidemokratikus volt, magát semmisítette meg. Aki a szociális mozgalomban rejlő követeléseket nem a saját helyzetéből adódó érdekek szerint ítéli meg, hanem képes bennük meglátni a történelmi szükségszerűséget, az nem kerülheti ki, hogy a legnagyobb komolysággal szembenézzen a kérdéssel: hogyan lehet ezeket a követeléseket anélkül teljesíteni, hogy az ne vezessen az egyéni képességek elfojtásához, hiszen ez utóbbiak szabad kibontakozásán kell, hogy nyugodjon a jövőben is minden fejlődés. A demokrácia csak arra vonatkozhat, ami minden nagykorú emberben közös. Nem lehet a demokrácia területén arra vonatkozó szabályokat találni, ami teljes egészében az individuális emberi lét területére tartozik. Ezt tehát ki kell zárnunk a demokrácia hatóköréből, ha tisztességesen és helyesen akarjuk megvalósítani azt. Demokratikus alapon és demokratizmuson alapuló közigazgatási intézményekben nem keletkezhet olyan impulzus, amely az egyéni tehetségből szabadon származó tevékenységeknek megszabhatná az irányát. A demokráciának, ha igazi demokrácia akar lenni, éppen azt kell belátnia, hogy alkalmatlan az efféle impulzusra. Ha a jelenlegi államból igazi demokráciát akarunk létrehozni, akkor mindazt ki kell vennünk hatóköréből, amivel az egyén saját fejlődése a helyes impulzusokat ki tudja fejleszteni, és biztosítanunk kell annak teljes önigazgatását is.”

Tehát a gazdaságnak és a kultúrának önigazgatónak kell lennie, abba a demokratikus állam nem szólhat bele, mert mindkettőben a szabad egyéniségeknek kell kibontakozniuk és egymással szabad emberekként együttműködniük.

Ami a kultúrát illeti: „Ha a társadalom szervezete úgy tagozódik, hogy benne egy önmagát irányító szellemi élet bontakozik ki, ez nemcsak, hogy nem rombolja szét a szervezet élő egységét, hanem épp ellenkezőleg, megalapozza azt.”

Ami a gazdaságot illeti: „Az államtól független gazdasági élet az önálló gazdasági tapasztalatokból jöhet létre, és azokból a sajátos gazdasági alapokból, amelyeken az egyének és csoportok gazdasági élete nyugszik. Gazdasági tapasztalat nem jöhet létre olyan alapon, hogy aszerint kelljen megnyilvánulnia, ami minden nagykorú ember sajátja, hanem csak a magát önmagából megformáló gazdasági szervezet talaján. És a gazdasági élet egy bizonyos területéről származó hatás csak a gazdasági élet többi területére hathat, de nem befolyásolhatja az állami élet szerkezetét, amelyben viszont annak kell érvényesülnie, ami minden emberre ugyanúgy vonatkozik. Az egy gazdasági ágazathoz tartozóknak össze kell fogniuk egymással, s társulniuk kell a többi gazdasági ágazathoz tartozókkal. Fogyasztási és termelési érdekek szerveződhetnek meg az ilyen társulások és szövetkezések élő kapcsolatában, így a gazdasági körforgásban csak a gazdasági impulzusok valósulhatnak majd meg.”

Steiner álmai szerint egy önszabályozó gazdaságban az önzetlenség, a testvériség, a szolidaritás szelleme uralkodik. Senki nem juthat jövedelemhez munka nélkül. A munkás és a termelés szellemi vezetője között nem alakulhat ki osztálykülönbség. „A javak (áruk) szociálisan helyes értéke csak a más javakkal való összehasonlításból származhat. Mégpedig: meg kell egyeznie azon javak értékével, amelyekre az előállítónak szüksége van igényei kielégítéséhez az alatt az idő alatt.”

Steiner elképzelése természetesen színtiszta idealizmus, ami természetes, hiszen ő a legradikálisabb idealisták közé tartozott.

1922-ben egy müncheni előadásán nácik bűzbombákat dobtak a színpadra, lekapcsolták a világítást, és el akarták intézni Steinert, akit egy hátsó ajtón át sikerült kimenekíteni. Az 1923-as megbukott sörpuccs után Steiner végleg elhagyta Németországot, mert ott már nem érezte biztonságban magát. 1923-ban már folyamatosan betegeskedett, de továbbra is utazott és lenyomott naponta több, olykor négy előadást is. 1924 szeptemberében tartotta az utolsót. Ezután már csak az önéletrajzán dolgozott, amelyet 1925. március 30-án bekövetkezett haláláig nem tudott befejezni.

Az antropozófiának, Steiner filozófiai-spiritualista tanainak ma már nincs sok híve és komolyabb hatása. De az az idea, hogy a társadalom annál jobb, minél inkább jellemzi az egymás szabadságát, hitét és egyéniségét tiszteletben tartó emberek egyenrangú együttműködése, örökérvényű, és Steinernek köszönhetjük a Waldorf-pedagógiát, amely ezt az ideát szolgálja.